Gomb a kabáthoz | W. S. Reymont: A vámpír

Írta: Kibédi Varga Sándor

A könyv vége felé találtam meg azt a kulcsmondatot, amivel a regény „ajtóit” nyitogatni próbálom. Joe-ról, a főhős barátjáról mondja valaki, hogy azért őrült meg, mert a tagadás és a sátáni gőg útjára lépett. A főszereplő, Zenon – az Angliába menekült lengyel író – szintén erre a lejtőre téved, és az okok is azonosak.

Ha megvan a gomb a kabáthoz – talán ez a hasonlat adekvátabb, s hogy miért, az később kiderül – következhet az értelmezés. Legalább három rétege van ennek a regény-kabátnak. A külső, a szövetrész az érzelmi réteg: a Londonban élő, angolul alkotó író három nőt szeret. Bájos menyasszonyának, Betsynek csak pozitív tulajdonságai vannak, így boldog lehetne, hogy ő a kiválasztott. Csakhogy a panzióban, ahol a lengyel-angol író lakik, és ahol a szellemvilág-hívők gyülekeznek, feltűnik egy rézvörös hajú démon. Daisy jéghideg, ritkán veszi észre Zenont, a férfi mégis vonzódik hozzá. Népiesen: megbabonázza a nő. Ha látja, olyanná válik, mint a széttört korsóból kifolyó víz. (Ez a szerző hasonlata.) Később megjön otthonról, Lengyelországból a vonzó Ada, a régi nagy szerelem, és hazahívja. Nem lehet nemet mondani, hiszen a hölgy beteg férje, egyetlen támasza nemsokára meghal, ráadásul csak most derül ki, hogy a tíz év körüli lányuknak Zenon a nemző apja. És Ada nemcsak anya, hanem művelt nő, aki lengyelre fordította egykori kedvese műveit, melyeket imád az otthoni közönség…

A sztori középső rétege, mondhatni kanavásza, a misztikus sztori. Van benne több spiritiszta szeánsz, vagyis asztaltáncoltatás, szellemidézés, rémüldözés, személyiségbomlás. Feltűnik egy indiai guru, egy fekete párduc, majd egy bűnbarlang és sok-sok téboly-praktika.

A belső rész – a bélés – a legsikamlósabb, mert eszmékről, hitről, hitetlenségről szól. Nézzük csak, mit tagad Zenon? Tagadja a család és a tiszta szerelem létét. Jó, azaz nem jó, de most kivételesen legyünk elnézőek. Abban sem hisz, hogy a szülőhazában – legyen az bármilyen – érdemes leginkább élni és dolgozni. Ha számításba vesszük, hogy a könyv szerzője, Reymont már 51 éves, amikor a cári birodalomtól megszabadul Lengyelország, akkor ez sem vétek. Azonban egyszer azzal büszkélkedik, hogy ő bizony még sosem félt. Mi, az olvasók közben arról értesülünk, hogy rettegve bolyong London utcáin, ahol mindig lelket irritáló köd és hideg van; folyton eszement hittérítőkbe botlik, akik a közeli világvégét jövendölik, bűnbánatot követelnek. Nagyképűségével bizony nem nyeri el a rokonszenvünket.

Majd menyasszonyának lakásán, családi összejövetelen elárulja, ő már nem jár színházba, koncertre, operába, ugyanis az egész „életet mímelő bohóckodás”, és a bohócok a „csőcseléknek” akarnak tetszeni. Ő pedig, értjük meg, nem csőcselék. A Thalia valamikor fontos volt, teszi hozzá, de „a papoktól a pór legények és a lotyók kezébe került”. Ekkor azt kérdezhetjük: tisztelt író úr, vajon az irodalom nem szintén „életet mímelő bohóckodás”? Azt is hangoztatja Zenon: „Nem az evangéliumok irányítják az emberiséget, hanem a bot, az erőszak és a félelem.” Így is magyarázni lehet a történelmet, de…, de aki mindig csak a rosszat látja, az sokat áll a tükör előtt – szokták mondani.

Az csak ráadás, hogy Zenon egyetért Joe nevű barátjával, aki szerint „a gonosz világát szét kell zúzni és alapjait le kell rombolni, hogy az új fölülemelkedhessék omladékaiból”. Na, de aki biztosan tudja, ki vagy mi a gonosz, és miként lehet szétzúzni, az – lásd a kulcsmondatot. Ezek után szinte természetes, hogy a főhős a három nő közül a legveszélyesebbet választja, Daisyt, aki (állítólag) vámpír is. Ezzel mindent eljátszik, élete már egy lyukas garast sem ér.

Zenonról többet, mást nem tudunk meg. Fogalmunk nincs arról, milyen volt a gyerekkora, hogyan lett író, milyen műveket írt, semmit Talán azért nem kapunk „bizalmas” információkat, mert Zenon bizony W. S. Reymont alteregója, és a regény írója nem akarja az olvasót beavatni magánéletébe. Kár.

Reymont – eredeti nevén Rejment – élete sokkal izgalmasabb, mint az általa kreált hősé. Tizenkét éves koráig betegeskedett, hallucinált, mindenféle varázslatosnak mondható jelenségeket látott maga körül. Majd Varsóban szabóinas lett, de ezt a szakmát hanyagolja. Vándorszínész, vasúti pályamunkás, cikkíró (nem hivatásos újságíró!). Kallódik, ide-oda csapódik, gyakran kenyéren és vízen él. Húszévesen megismerkedik egy német professzorral, aki bevezeti a spiritualizmus rejtelmeibe. Autodidakta, vagyis csak tanul, de nem tanítják. És jönnek az irodalmi sikerek. Előbb a népies írókhoz csatlakozik, aztán a dokumentarista prózát kedveli meg, majd történelmi regényeket ír. Reymont hatalmas – szinte fényévekben mérhető – utat tesz meg a szabóinasi állapottól a Nobel-díjas író státusáig. A legmagasabb nemzetközi irodalmi díjat a Parasztok című regényéért kapja.

A vámpír (1911) nem igazi vámpírtörténet, hiszen nincs benne vérző torok, holttest, naturalisztikus jelenet. Daisynek sincs semmiféle köze Frankensteinhez vagy Drakula grófhoz. Izgulni pedig egyáltalán nincs okunk. Mégsem ezzel magyarázható, hogy a regény lassú, nem pörög. A leírások néha szószaporítónak tűnnek, a szereplők sosem sziporkáznak. Sok a reflexió és a szónokias szómenés. Mintha egy szabómester úgy akarna tetszetős zakót csinálni, hogy két alsó zseb és egy szivarzseb helyett hat-hét-nyolc zsebet helyez ide-oda. Száz év alatt persze sokat változott az irodalmi ízlés. Ezt mérlegelni kell még akkor is, ha a szintén 1911-ben megjelent Szindbád ifjúsága és utazásai című Krúdy Gyula-kötetet manapság is élvezettel lapozzuk.

Köszönet illeti a kiadót, hogy egy különleges szerző különleges művével ismerteti meg a mai magyar olvasót. Hiszen a Zenonok és a Cipollák ideje mintha nem múlt volna el.

Adatok: A könyv fülszövege

W. S. Reymont: A vámpír

K.u.K Kiadó, 2010