Váltságdíj, amiért nem jönnek | Az Új Színház és a Neptun Brigád produkciója

Írta: Bedő J. István

Mit tennék, ha éppen az én gyerekemet rabolnák, tüntetnék el, mit tennék, ha szabadságáért, életéért váltságdíjat követelnének? Fogalmam sincs, de biztosan elkövetnék mindent az ő érdekében. Jordi Galcerán darabjával pontosan azt kapjuk, amit minden színházi előadástól várunk. Hogy nekünk, rólunk szóljon, még ha kétezer vagy hat-nyolcszáz évvel ezelőtti, vagy csak néhány éves, hónapos is a megírt mű. Csak érezzük meg a ráismerés örömét.

Azazhogy örömről itt nem lehet szó. A Váltságdíj kiinduló helyzete banálisan egyszerű, annyira ismerős a tömérdek tévékrimiből, mégis mindig új: munkanap kezdődik a rendőrségen. Üres fecsegéssel, baráti locsogással, a nyomozást vezető María Garralda és beosztottja, Pepe Puig között. Farsang napja van, a gyerekek az óvodában, iskolában jelmezbálra készülnek. Idő: napjaink, technikai felszereltség a csúcson – és mégis: Laurának a játszótéren elrabolt gyermekét nem találják. Miért ezt a kisgyereket, akit anyja születése óta egyedül, szinte ismeretlen apja nélkül nevelt? Miért pont Lauráét, aki soha senkinek nem tett rosszat? Nem sikerül indokot találni a miértekre.

Bekéretik, szelíden faggatják az anyát, aki már így is csaknem megbolondul a feszültségtől, az aggódástól. És miközben alig halad előre a munka, jelentkezik a gyerektolvaj. Az internetre feltett egyenes adásban mutatja az – ezek szerint – élő, alvó gyermeket, akit ígérete szerint 30 perc múlva fel fog robbantani.

Galcerán a barcelonai hétköznapot valós idejű közvetítésben hozza elénk. A színházidő: valóságos idő, együtt gyötrődünk az anyával, a nyomozóval meg a két zsaruval, akik egyre tehetetlenebbül próbálkoznak minden csatornán indítékot találni, hátha az indíték adja a kulcsot a kicsi megmentéséhez. És mivel a webkamera szeme a gyerekágyra mered, egyre jobban belegabalyodunk a történetbe, minden kérdés nekünk szól, minden zsákutcás választól a mi kezünk szorul ökölbe. De maga a webkamerás, internetes beígért robbanás is túlságosan kimódoltnak tűnik. Hátha éppen egy informatikus képes nyomára jutni a sejthetően őrült elkövetőnek. Aki talán nem is őrült, hanem magamutogató, aki hencegésből rendezi meg botrányos produkcióját, hogy megmutassa a világnak: milyen fasza gyerek. De akkor van-e még valódi indíték?

Az utolsó pillanatig, a szörnyű robbanásig reménykedünk, aztán mindenki összeomlik. És Ribo őrmester elfásultan mondja ki a szentenciát, csak úgy lehet a szörnyűségeket kibírni, ha az ember az ügy végeztével mindent töröl. Úgy tud visszatérni a magánéletéhez.

Kivéve az informatikust. Ő nem nyugszik, elemzi a helyzetet, és olyan meglepő következtetésre jut, ami felülírja a tragédiát – hepiend. (Elmesélhetetlen.) Meg felbukkan egy betűkből ragasztott levél, melynek szövege eltávolíthatatlan sebhelyet mar a lelkekbe (és amit még a műsor beharangozója is idéz): „Attól a naptól kezdve az anya hajnalban kel, minden zajra felriad, arra is, amit nem is hall, a gyerek szobájába rohan, hogy lássa, ott van-e még. Attól a naptól kezdve az anyának nincs egy nyugodt perce, és nem is lesz soha többé, mert a gonosz megtanított neki valamit: a félelmet.”

A kemény és duplapisztolyos zsaruk pedig letörlik könnyeiket, krákognak egy sort, és folytatódik a hülyéskedés, hiszen még csak dél van.

Különös rezonanciákat kelt a katalán író darabja. Egyrészt teljesen mai, a szó betegesen konkrét értelmében. A zsaruk óriás képernyőn nézik a webtévés egyenes adást. Az informatikus természetesen lány, természetesen kocka, természetesen mindent tud a szakmáról, és leszarná az egészet, csak éppen rövid az idő. Sokkal kézzelfoghatóbb a félelem, a magasfeszültség, mint a különféle Helyszínelők (tévé)sorozatban. Hitelesebben üvöltik le egymás fejét és – amit az US korhatárolása nem engedne meg – káromkodnak. (Bakucz Dóra fordítása és Hársing Hilda dramaturgiai munkája egyszerűen remek.) És hiteles az is, hogy a bűnözés már nemcsak a pénzszerzés felé halad, hanem a virtus felé is. A mindvégig azonosítatlan gyerektolvaj a dicsőségért, juxból rendezi meg a rablást. Akár a hackerek a kormányzati honlapok feltörését. Nem is kér váltságdíjat. Megkapja azzal, hogy attól kezdve félelemben él az általa kiválasztott „célszemély”.

Kevés szereplős a darab, Baksa Imre rendezése az egyetlen – kukucskálószínházi – helyszínt kevés eszközzel variálja. Az alumíniumlemezekkel (nyomdai ofszet nyomóforma) körülfalazott térben (Ondraschek Péter egyszerű és mégis sokat sejtető sivársága) alig van berendezés, hiszen a történet a fejekben, a gondolatokban működik. Mint oly sok esetben, a mellékszereplők csupán telefonhívásaikban vannak jelen, nagyon nagy bőségben. De jelenlétük nem is fontos, hiszen elég az általuk közvetített üzenet.

A megrabolt anya, Fodor Annamária a fásult reménytelenségtől jut el majdnem boldogságig (amikor a még VAN harminc perc az ígért robbantásig), majd a teljes idegösszeomlásig – szörnyű szerep, parádésan megoldva. Laurája egyszerű asszony, albérleti élettel, gyengén fizető munkával, kinyúlt ruhákban. Tóth Ildikó Garralda nyomozója mindent megpróbál, és ő az, aki már előre tudja, mikor kell hazudni vagy legalábbis elkendőzni az igazságot, csak azért, hogy maradjon némi remény az anyának. És persze ő az, aki megengedheti magának, hogy a tragédiát vinnyogó, elvékonyodott hangon telefonálva (a férjének) megsirassa.

Ribo (Ficzere Béla) és Pepe (Kövesdi László) szekundálnak a keménykezű, fejét csak ritkán elvesztő és mindig elegáns Garraldának. Szorgalmas, szerethető parancsvégrehajtók, akik nélkül a rendőrség nem működne. Öntörvényű figura viszont az informatikus lány, Anna (Gáspár Anna). A filmes, tévésorozatos sztereotípiáknak megfelelően mindig kicsit kívülálló (lásd az NCIS Tengerészeti helyszínelőkben Abby Sciuto laboráns alakját). Balla Ildikó tökéletes dark, nagyon nőies, fekete cuccokba öltöztette, ez is sztereotípia része. Igazi telitalálat, hogy ahogy a rejtély (informatikai) megoldása után diadalmasan kirántja a pendrive-ot a számítógépből, és visszadugja a nyakában lógó, hatalmas füles (kopt) keresztbe.

A másik rezonancia az, hogy a darabot az Új Színház mutatta be, amelyik ezekben a január végi napokban ugyanilyen félelemben él, nem tudva, az újonnan kinevezett igazgató vajon mivé faragja át az ölébe pottyant örökséget. (Ahol pedig irtják az erdőt, ott röpköd a forgács…). Januárban még 25-én és 26-án kerül színre a Bubik Stúdióban, de a februári előadások már a Millenárison lesznek. Aztán pedig? A bizonytalanság, mint Galcerán darabjában.

Fotók: Kállay-Tóth Anett