Philipp Vandenberg: Kopernikusz átka (részlet)

Leberecht a pestis kitörésekor épp a michelsbergi bencés kolostor könyvtárában üldögélt, s Ciceró látnoki képességekről szóló írásait tanulmányozta. Épp ott járt, amikor Ciceró a Kritonból idéz – Szókratész Kritonnak meséli az álmát, hogy egy szép asszony jelent meg előtte fehér ruhában, és virágnyelven közölte vele, hogy három napon belül meg fog halni… Leberecht teljesen elmerült az olvasásban, s észre se vette, amikor a néma barát, Andreas berontott a tudás csendes honába, és – ilyet még sohasem tett – bevágta maga mögött az ajtót, mintha fel akarta volna hívni magára a figyelmet.

Sikerült. Leberecht felnézett, s végre meglátta az apró szerzetest, aki vadul lengette karjait, s újra meg újra az ajtóra mutatott, jelezve a fiúnak, hogy mennie kéne. Leberecht nem értette, mit akar, s kérte, írja le a palatáblára.

A barát arca elborult, miközben a táblát előkotorta a csuhájából, s széles mozdulatokkal csak hat betűt kapart rá: PESTIS.

A harangszó, a fehér füst a városban – csak most állt össze a kép. Leberecht végre felfogta a helyzet komolyságát. A kolostor kapujához igyekezett, hogy hazafelé vegye az útját, amikor Luitger atya toppant elé a lépcsőházban. Az egyébként is sápadt férfi még halványabbnak tűnt – a félelem kiült az arcára.

– Hová ilyen sietősen? – kiáltott rá Leberechtre, aki megpróbált elsurranni a szerzetes mellett.
– Haza kell mennem – mondta, de nem nézett Luitgerre.
– Késő, barátocskám, túl késő! Már minden ajtót beszögeztek.
– Nekem mégis ki kell jutnom valahogyan!
Luitger megragadta a karját.
– Fogd már fel végre, fiam! A városra rátört a pestis. Nem csak az apátság kapuit, az összes ház ajtaját beszögezték. Ha innen kimész, nem találsz többé bejáratot. Senki nem nyit ajtót senkinek: szigorú büntetés terhe alatt tilos!

Leberecht zavarodottan meredt a lépcsőre. Nem hagyhatja Marthát egyedül ebben a helyzetben. El kell jutnia hozzá.

– Csak nem sáncolhatják el magukat a kolostorfalak mögé, míg ezek a tüzek lobognak, uram! – kiáltotta izgatottan. – Vagy ez lenne a keresztény felebaráti szeretet, amit a mi Urunk, Jézus prédikált!?

Luitger testvér felkísérte a fiút a lépcsőn.
– Ez nem felebaráti szeretet kérdése, fiam. Aki közülünk az utcára merészkedett, azt mind elfogták a keresztes testvérek, s a város melletti szegényházba vitték, ahová azokat fektetik, akiket a fekete halál már megjelölt Káin-bélyegével. Hogy ez mit jelent, aligha kell magyaráznom. Abban a kórházban senki nem húzza három napnál tovább.

Keresztes testvérek? Leberecht még sose hallott erről a közösségről. Luitgertől hamarosan megtudta, hogy a keresztes rendbe olyan férfiak lépnek be, akik szentül megfogadták – miután például átvészeltek egy halálos betegséget, csodálatos módon megmenekültek valami veszélyes helyzetből, vagy végre megszületett az áhított utód, aki továbbviheti a nevet – hogy ha valamilyen járvány, mondjuk pestis vagy lepra sújtaná a várost, ők vállalják a járványszolgálatot: azaz ellátják a betegeket, s elégetik a holtakat. Amikor épp nem volt rájuk szükség, rendjüket akkor is nagyra értékelte mindenki. Ám népszerűségük ellenére is csak két tag tartozhatott hozzájuk minden szakmából: két orvos, két lelkész, két sírásó, két gyógyszerész – s a többi.

Leberecht végre is belátta, hogy nem térhet ki a sors elől, így a következő négy hónapra beköltözött a bencés barátok cellasorának egyik kamrájába. Korábban még attól is rosszul volt, ha csak elképzelte, hogy a barátokkal egy légtérben kéne leélnie az életét – most viszont gyorsan rájött, hogy az egész városban sehol nem lehetne nagyobb biztonságban a fekete haláltól, mint ebben a félreeső dombon fekvő, magas fallal körülvett apátságban.

A kamrája az asztallal, székkel és imazsámollyal ugyanolyan volt, mint a többi szerzetesé, volt azonban benne egy priccs is, amin aludt; egy csinos fiatalember a hálóteremben a jámbor barátok számára – így mondták – nem lett volna biztonságos, egyesekben alighanem bűnös gondolatokat is ébreszthetett volna. Máskülönben beilleszkedett a kolostor életébe, s a bencés mindennapokat élte: napfelkeltekor imával és elmélkedéssel kezdte, s ugyanígy is fejezte be, amikor a nap már régen lenyugodott. Napközben pedig az élet szinte mindenben eltért a kolostor falain kívüli élettől; e sajátos életforma épp ezért alkalmas rá, hogy a szellemet és lelket a halál utáni életre felkészítse – Leberechtnek legalábbis a kolostor-börtönben töltött első napok után ez volt az érzése.

Az apátság lakói iránt egyébként csak tiszteletet érzett – egy rossz szava nem lehetett rájuk. Ha nem vágyódott volna úgy Martha után, akivel annak előtte minden éjszakát egymás karjában töltöttek; ha nem égette volna az a kínzó vágy a forró, puha teste után; s ha nem ette volna magát folyton, mi lehet a nevelőanyjával, Leberecht tulajdonképpen elégedett lett volna a sorsával.

Így azonban – az érzéki szenvedély tüzétől felajzva – hétről hétre egyre elégedetlenebb volt mindennel. Állandóan figyelte, sőt, követte is a barátokat, éber tekintettel leste minden mozdulatukat, s igyekezett minden szavukat kifülelni. Az ifjú kém egyszer sem bukott le. Alig telt el négy együtt töltött hét, s Leberecht meglepő következtetésre jutott: az apátság falai mögötti világ, melyet az idegen kezdetben Isten földi birodalmának lát, igazából semmiben sem különbözik a falakon kívüli világtól – ha az anyagi jóléttől eltekintünk. Máskülönben egymás mellett élt itt jó és gonosz, okosság és butaság, önfeláldozás és aljasság, hithűség és felfuvalkodottság, önsanyargatás és kicsapongás, akár a kinti életben.

Ami pedig a hitben való elmélyültséget illeti, Leberecht úgy vette észre, hogy kevésbé a szív ügye, inkább csak puszta megszokás. A barátok éppúgy ismerték az elkeseredett ellenségeskedés kínjait, mint a titkos szereleméit – voltak besúgók, elvtelen tányérnyalók és fejbólintójánosok, s persze nem hiányozhattak a lázadók sem.

(…)Leberecht azokat az órákat, amiket a szerzetesek a sötét templomban imádsággal töltöttek, inkább tanulásra fordította. Ilyenkor egyedül maradhatott a könyvtárban az emberiség teljes felhalmozott tudásával, s hogy megmerülhetett a tudomány mélységeiben, ez feledtette vele az egész világot, s benne saját gondjait. Ami azt illeti, az egész világról most épp meglehetősen keveset tudott. Mindenesetre a tüzek, melyek azóta is éjjel-nappal égtek a város utcáin, s lángjuk éjszaka borzongató fénnyel vonta be az égboltot, semmi jót nem jelentettek.

A keresztesek, akik naponta egyszer maró szagot árasztó füstölőkkel vonultak el a kolostor előtt, s az ajtók elé meszet öntöttek, hogy ha valaki netán menekülőre fogná, ne tehesse nyom nélkül, hallgatást fogadtak. Nem akarták még jobban megijeszteni az embereket, másrészt azért se szívesen szóltak, mert tartottak tőle, hogy a kék gőz, amelyben a pestis kórokozóját sejtették, nyitott szájukon át még könnyebben bejutna szervezetükbe. Andreas testvér, a mimika nagymestere mégis állította, hogy ablakából, jelek segítségével értekezett egyikükkel, s így tudomására jutott, hogy a fekete halál már ötszáz embert ragadott el – Isten legyen irgalmas szegény lelküknek!

És valóban: a város két dombja mögött bőségesen aratott a pestis. Hogy hány áldozatot szedett valójában, egyelőre senki meg nem mondhatta, mert ahol a bedeszkázott ajtajú házakban a víz- és élelemtartalékok elfogytak, ott a fekete halált megelőzte a szomj- vagy az éhhalál. Végső kétségbeesésükben sokan a macskákra és a kutyákra is ráfanyalodtak.

Bár szigorú büntetés terhe mellett kijárási tilalom volt életben, éjszakánként mégis működött egy titkos futárszolgálat. Gyerekek, fiatalemberek, törvényen kívüliek, akiknek amúgy se volt vesztenivalójuk, álruhába öltözve suhantak ide-oda a kivilágítatlan utcákon, s magas díjazás fejében hozták-vitték a híreket, sőt, akár élelmet is, noha mindenki tisztában volt vele, hogy e módon akár a fekete halál is bejuthat a házba. A futárok közül néhányan már pár nap szolgálat után meghaltak, mások ugyanennyi idő alatt olyan vagyonra tettek szert, amilyenhez a járvány nélkül sose juthattak volna. Három hónap eltelte után, amikor már sok túlélő immunis lett a pestisre, vagy valami ellenszert talált rá, új betegség ütötte fel a fejét a befalazott kapuk és beszögezett ablakok mögött: a kíváncsiság szörnyű kórsága, amely sokak számára éppoly elviselhetetlen volt, mint az éhezés és szomjazás.

Már első pillantásra is jól látszott a pestis nyoma: a házat, amelyben valaki meghalt, fehér mésszel rajzolt kereszttel jelölték meg, anélkül, hogy az áldozatot megnevezték volna. Azon házak ajtaját, ahol nem maradt túlélő, átlós vonallal húzták át, vagy a titokzatos három betűvel jelölték, amit sok sírkőre is felírtak, s amik jelentését csak nagyon kevesen ismerték: R. I. P. – Requiescant in pace – Nyugodjanak békében!

(…)Bár a tél a járvány további terjedését megakadályozta, s az emberek lassan előbújtak rejtekhelyükről, a langyos tavaszi napokon újra megszaporodtak a halálesetek. Senki, még a pestisdoktorok sem – ők hosszú pelerinben, arcukon madárcsőrös álarccal közlekedtek az utcákon – tudták megmondani, mennyi ideig forrhat még isten haragja. Egyébként az a szóbeszéd is járta, hogy a szántóföldek és fák éppúgy áldozatai a járványnak, s még hosszú évekig használhatatlanok lesznek, az éhínség pedig minden korábbinál nagyobb lesz.

E szomorú tények azonban el se jutottak a michelsbergi apátságba, még kevésbé érintették Leberechtet, aki, eltekintve teste egyéb kívánságaitól, semmiben sem szűkölködött, s a kolostor falai, amelyek a külső világ számos ellenségével sikerrel dacoltak, e tekintetben is védőbástyának bizonyultak. Legalábbis addig a bizonyos végzetes, Vízkereszt utáni ötödik vasárnapig.

Mert aznap Melchior testvér – aki a kolostor gazdasági ügyeiért felelt – a reggeli, azaz a tejbe mártogatott kenyérdarabkák fogyasztása közben a napi bibliai idézetet olvasta: Máté 13.: „..Venit inimicus ejus et superseminavit zizania”. Ami annyit tesz: „…Eljöve az ő ellensége és konkolyt vete.”

A szerzetesek hangtalanul kanalaztak a patkó alakú asztalnál, amely az egész refektóriumot betöltötte. Mindegyiküknek fehér kendő volt egy csipesszel a csuhája nyakához tűzve, aminek a másik három sarkát maguk elé terítették, hogy ornátusukat megóvják a pecsétektől. Leberecht, akit az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehetett a szerzetesek életében, az asztal bal alsó sarkán ült, és ugyanúgy járt el, mint a többiek.

– Amint a Mindenható Teremtő mindenhatósága által megteremtette a világot – kezdte Melchior testvér az Argumentum-nak nevezett olvasmányát –, azt akarta, hogy tisztának, azaz latin nyelven mundus-nak nevezzék. A jámbor keresztény jogosan csodálkozhat ezen, mert a világot sokkal inkább a ’tisztátalan’ név illetné. Miért neveznénk tisztának azt a világot, ahol oly sok tisztátlanság rejlik? Miért is lenne tiszta, amikor bűnös vágyaktól terhes? Miért lenne tiszta, amikor telve szennyel, bűnnel, bűnös szenvedélyekkel, ahogy Szent János maga is mondja: Mundus totus in maligno positus est – Az egész világ telve gazokkal és gonoszsággal. Miért is lenne tiszta, amikor pedig telve van bogánccsal és tövisekkel, siklókkal és kígyókkal, viharral és zivatarral, háborúval és gyötrelemmel, azaz latinul pesti…

– …pestissel? – ismételte meg önkéntelenül Melchior, s aggódva kereste az apát tekintetét, aki az asztal túlsó oldalán ült. Miközben levegő után kapott, még egyszer kimondta: – Pestis! – azzal össze is csuklott a széken. Feje a tálba bukott, a reggeli pedig szétfröccsent a refektórium nagy asztalán.

A szerzetesek megrémültek. Senki sem mert Melchior segítségére sietni. A fehér tócsa az asztal közepéről, a nehézségi erőnek engedelmeskedve, utat keresett az asztal másik széle felé, ahol hét év óta Nikodemus testvér ült. Nikodemus testvér látta közeledni a vészt, felugrott hát, és csuháját összefogva, egy harsány „Pestis!” ordítással lélekszakadva elhagyta a refektóriumot. És még meg sem hajolt, ahogy szokott.

A váratlan eseményt követő néma csendből nemsokára amolyan méhzümmögés lett, mint ami a kaptárak belsejéből hallik: esetünkben a barátok suttogtak izgatottan egymás közt, vajon Melchior testvér hirtelen halálát valóban a pestis okozhatta-e, vagy valami más. A kolostor annaleseiből is ismert tény, hogy míg a szerzetesek zömét ágyban érte a halál, négyen az esti ima alatt a templomban estek össze, kettő a túlságosan forró fürdőt nem bírta ki (nem csoda: évente csupán egyszer fordult elő), másik kettő halálának okaként pedig a túlságosan erőteljes vizelést jegyezték fel; ám a michelsbergi bencések közül még egyetlenegy se halt meg reggeli tejkanalazás közben a refektóriumban.

Friedemann atya, aki az apátságban orvos, gyógyszerész és botanikus volt egy személyben, s aki hosszú, vörös szakálla miatt látványosan kilógott rendtársai sorából, az apát félreérthetetlen mozdulatának engedelmeskedve felállt, s nekilátott, hogy jobblétre szenderült rendtestvérét méltatlan helyzetéből megszabadítsa, s tisztes keresztény ember, mi több, egyházi személy halotti pózába hozza.

Amikor aztán két kézzel megragadta Melchior fejét, hogy a megboldogultat visszaültesse a székbe, egyszerre láthatóvá vált a halott nyaka, s rajta egy sötét daganat, éppoly nagy és fekete, mint egy szilva a kolostorkertben. A szerzetesek sorra kiáltottak fel: – Pestis! Pestis! – és kirohantak a refektóriumból, élükön Lucius apáttal.

Leberecht is a kamrájába menekült a halott elől, s félelmében másnapig ki sem mozdult onnan. Az apátság belső udvarán máglyát gyújtottak, s a halottat – a szokásostól eltérően, hogy halottaikat a rend sírhelyén temetik el – elégették. Csak miután ez lezajlott, merészkedett elő lassan minden barát a cellájából, hogy újra a közös, a rend szabályai szerint zajló életnek szenteljék magukat.

Az ördög nem csak rút halált, de bizalmatlanságot és békétlenséget is hozott az apátságba. Mintha egyetlen éjszaka alatt a béke és a bölcs szemlélődés szigete a széthúzás poklává változott volna. A járványtól való félelmében mindenki mindenkit figyelt: de a világért nem kerültek volna egymáshoz három lépésnél közelebb. Friedemann testvér a járvány megelőzésére valami titokzatos csodaszert osztogatott, állítólag összezúzott drágakövek porából és higanyból készített, ehhez az elixírhez viszont csak azok a szerzetesek jutottak hozzá, akik Friedemann irányában mélyebb vonzalmat mutattak, mint amennyi férfiak között általában illendő. Így aztán újabb bizalmas barátságok születtek, de az acsarkodók se rejtették véka alá érzéseiket – a kolostorban még feszültebb lett a légkör.

Az azonos neműek szerelmét egyébként hallgatólagosan minden kolostorban eltűrték. Most, a fenyegető járványnak köszönhetően természetesen nem érintkezhettek egymással, így aztán sok furcsa jelenet zajlott le köztük. A közös imádságok során az érintett szerzetesek lángoló pillantásokat váltottak egymással, sőt, attól sem riadtak vissza, hogy az Úr szavaival ajkukon obszcén mozdulatokat tegyenek, hogy így kellessék magukat; férfiasságukat pedig a cellaajtók lyukain dugták át, hogy szent magjukat kilövellhessék.

Leberecht is szemtanúja volt ezeknek a jeleneteknek – igaz, nem sok híja volt, hogy részese is legyen; csak úgy tudta lerázni az egyik barát elszánt közeledését, hogy megfenyegette: mire lenne hová, már nem lesz mivel. Hogy úrrá ne legyen rajtuk az általános világvége-hangulat, néhány barát igencsak vad elszántsággal élte napjait, mintha mind az utolsó lenne – Leberecht meg inkább visszahúzódott a könyvtárba, hogy a tudás fájáról tovább szüreteljen, ahogy korábban is. Ott üldögélt egész nap, egymagában, ez azonban egy cseppet se volt ellenére.

(Boda András fordítása)

Bővebben a könyvről: Apokalipszis most – vagy soha

Adatok: A könyv fülszövege

Philipp Vandenberg: Kopernikusz átka

K.u.K. Kiadó, 2011