A kisszerűség krónikái | Joel és Ethan Coen pályaképe

Írta: Jeges-Varga Ferenc

A Coen testvérek az amerikai film azon képviselői közé tartoznak, akik az elmúlt évtizedek során velük született tehetségükre alapozva, kőkemény munkával kidolgozták azt az egyedi hangot, amely – kisebb zökkenőktől eltekintve – a filmográfia valamennyi darabján stabilan jelen van. Egyszerre tudnak a hollywoodi fősodornak megfelelni, miközben tartósan feliratkoztak nemcsak az amerikai, hanem az egyetemes filmművészet dicsőségtáblájára.

Huszonhat év alatt tizenöt film. Kész életmű. Másoknak egy egész élet alatt nem adatott meg ennyi. A Minnesotából származó testvérek közül Joel a New York-i Filmiskola vetítőtermeiben tanulta ki a mesterséget, míg Ethan a Yale-en diplomázott filozófiából. Kezdetben, a kettőjük közötti megállapodás alapján Joel rendezőként, Ethan producerként jelent meg a stáblistán, majd a tizenegyedik filmtől (Betörő az albérlőm) kezdve a valóságnak megfelelően már közösen jegyzik a rendezést.

A testvérpár a dirigáláson kívül a forgatókönyvírást (többnyire saját ötletüket vetik papírra, de az utóbbi időben már adaptációt is elvállalnak), sőt olykor a vágást is magukra vállalják. Igazi szerzői filmesek. Filmjeiket mindig valamelyik klasszikus hollywoodi műfaj ihleti. Legyen akár film noir, road movie, gengszterfilm, burleszk, karrier-vígjáték az idézett filmes hagyomány, ismerik a műfaji konvenciók minden csínját-bínját.

A szerzőpáros azonban sohasem egyszerű remake-et készít. A műfaji szabályok átkódolásával, a hangsúlyok elcsúsztatásával megakadályozzák a nézőt a kötelezően megszabott erkölcsi ítélet kialakításában. Csapdát állítanak nekünk. Mire észrevesszük a cselszövést, már készségesen belesétáltunk. Munkáik nem az adott műfaj jellemzőinek paródiái, hanem az amerikai valóság elé állított görbe tükrök. Egy halálosan komolyan vett világkép széthullásának lenyomatai.

A kezdet nem mindennapi volt, de láttunk már ilyet. Soderberghez és Tarantinóhoz hasonlóan összekalapoztak egy kevés pénzt, és minimál költségvetésből leforgatták első filmjüket.  A Véresen egyszerűben a bizalmatlanság, a gyanakvás játssza a főszerepet. A férj-feleség-szerető-magándetektív viszonyrendszerében játszódó történetben mindenki félreismeri és félreérti a másikat, és ez végzetesnek bizonyul. Ebben a filmben egyetlen szerethető hős sincs. A szereplők sokat töprengenek, mégsem értenek semmit, és a végén mindannyian elbuknak. Méltatlanul elfeledett alapfilm. Elsőre több mint jó. Mi jöhet még ezek után?

Az Arizoniai ördögfióka ott kezdődik, ahol az álomgyárban befejeződne. Egy többszörösen visszaeső bűnöző és a büntetés-végrehajtási tiszt egymásra talál. Boldogan élnek, míg rá nem jönnek, hogy nem lehet gyermekük. A groteszk alaphelyzet megteremtéséhez elég volt annyit tenni, hogy kicseréltek egy elemet. A helyzet orvoslása érdekében nem pénzt, hanem egy csecsemőt rabolnak a multimilliomos Nathan Arizona ötös ikreiből. Mondván: minek neki annyi? Végeredményben az elrabolt kisbaba mindenféle mulatságos eseménysorozat után visszakerül otthonába. Ez a több alaptípusból (burleszk, horror, road-movie, western) összegyúrt és Coen-alakúra formált mű dramaturgiailag és képvilágában is tiszteletlenül szembe megy a hagyományokkal.

A halál keresztútján a szesztilalom időszakába vezet vissza minket. A Dashiell Hammett-regények ihlette film talán a műfaji szabályokat leginkább követő munkájuk. A nyakatekert gengsztertörténet kulcsfigurája Tom Reagan, aki iszik, kártyázik, szerencsejátékokat űz. Végigpofoztatja magát az egész filmen, csak egyszer csap vissza (akkor is székkel). Ellenben kristálytiszta ember- és helyzetismeretről téve tanúbizonyságot, zseniális módon félrevezet mindenkit. Sakkjátszmájának egyedül a szerelem esik áldozatul.

A szakmai sikert a Barton Fink (Hollywoodi lidércnyomás) hozta meg a Coen-fivérek számára. A Broadway-n sikert aratott drámaíró Hollywoodba érkezik. Képtelen megírni egy egyszerű „birkózós film” forgatókönyvét. Kiderül az igazság. Barton magányos, tehetségtelen író, nem tud semmit a kisemberekről, akikről ír. Különös fejlődéstörténetet látunk, amelynek végén Barton „felnő”, megírja élete fő művét. Ám Hollywood itt csak háttér.  A valódi történet az Earle Szálló dohos falai között játszódik, az írógép fölé görnyedő Barton fejében(?), ahol összefolyik (rém)álom és valóság.

A nagy ugrás a szakma és a publikum körében is csalódás volt. A Capra-filmek alaphelyzetére épült mese a klasszikus karriertörténetek kifordítása. Itt a tehetség sokkal inkább hátrány, mintsem előny. Így történhet meg, hogy a Hudsucker vállalat élére a postázó frissen felvett kétbalkezes alkalmazottja kerül. De zseniális találmánya, a hulahopp karika keresztülhúzza az igazgatótanács ördögi terveit. Egy időre legalábbis. A film olyan, mint egy gazdagon díszített barokk festmény. A Brazil és a Metropolis díszleteit idézi. Ennek ellentéte a puritán és jéghideg Fargo. „Igaz történet”, de nem hétköznapi. Csendben kibontakozó, tragikomikus, kisvárosi ámokfutás. Az esetlen autókereskedő elraboltatja feleségét két agyalágyult gyilkossal. Majd elszabadul a pokol. A történet figuráit automatizmusok mozgatják. Nincs helye értelemnek, lelkiismeretnek. Nincs főhős. A terhes seriff asszony is csak egy fokkal normálisabb a többinél. Végül ugyan megoldja a bűntényt, de egy kukkot sem ért meg.

A nagy Lebowski ironikus portré korunk hőséről, a lúzer balekról, akit összetévesztenek gazdag névrokonával. Panaszra megy a milliomoshoz. Majd szövevényes nyomozás kerekedik az elrabolt csapodár feleség után, amelyben Töki csetlik-botlik, de valahogy rájön a dolgok állására. Egy dolog izgatja igazán, a bowling. Tökéletesen zárt világban él, a társadalom szempontjából jelentéktelen alak.  Bár ez a film mélységében nem olyan erős, mint a legjobb Coen-opuszok, mégis kíméletlenül abszurd és vicces darab.

Hazánkba a forgalmazás mellékútjain érkezett meg az Ó, testvér, merre visz az utad?, ez a musical-formába öntött, szellemes Odüsszeia-átirat. Három fegyenc szökik meg a börtönből. Nekiindulnak, hogy visszaszerezzék szabadságukat, no, meg az elrejtett kincset. A hazafelé vezető úton furábbnál furább alakokkal találkoznak a Mississippi vidékein. A gazdasági válság idején játszódó történetben klasszikus és modern műfaji elemek keverednek.

Összegző mű Az ember, aki ott se volt. Nemcsak több konvencionális műfajt vegyít, hanem egyben utal az életmű korábbi darabjaira is. Visszatér a Véresen egyszerű végzetszerű világa, a Fargo szenvtelen dokumentarista jellege. Első ránézésre kisvárosi sorstragédia a borbélyról, aki felesége szeretőjét névtelenül megzsarolja, hogy így tegyen szert némi pénzre a befektetéséhez. Ezzel lavinát indít el, ami egyenesen a káosz sötétségébe visz. Ed idegen a saját környezetében. Nem érti társadalma szabályait, élete a többi emberétől eltérő ritmusban folyik. A film a mindennapi létezés igazságára is rákérdez. A történetet a borbély írja egy ponyvamagazinnak. A narrátor meséje valóban megtörténik? A film végén egy-két cinkos utalás után elbizonytalanodik a néző. Minden a megfigyelés módján múlik.

Ezt követően két könnyebb darabbal bővült a filmográfia. A Kegyetlen bánásmód a kikezdhetetlen házassági szerződéseket gyártó, nagymenő válóperes ügyvéd és a hivatásos házasságszédelgő fiatalasszony macska-egér játszmája. Már az elején világossá válik, hogy ennek a két embernek a film végére egymásba kell habarodnia. A történet ugyan fordulatokban gazdag, de apróbb logikai lépéseket átugorva, elsieti a befejezést. Tagadhatatlanul van benne humor, mégpedig a legjobb fajta fekete. A harsányabb vígjátéki műfaj keretei között azonban ez erőtlenül hat. Sajátos honismeretük ebben a filmben nem érvényesül olyan erővel, hiányzik a vizuális humor, amitől görbül a tükör. A produkció azonban az éves átlagos amerikai termést tekintve így is elsőrangú vígjáték.

A Betörő az albérlőm egy angol klasszikus, az Alexander Mackendrick rendezte, The Lady Killers című alkotás (1955) újrafeldolgozása. Az özvegy idős hölgy szerény hajlékában vendégeskedő álzenekar kirabolni készül a városi kaszinót, ami a főbérlőjük háza alatt fúrt alagúton keresztül titokban megközelíthető. A terv tökéletes, de az erősen kétbalkezes banda garancia a kudarcra. Az öreg hölgy gyanút fog, így a napjai megszámláltatnak. A házigazda likvidálása a műfaj szabályai szerint nem járhat sikerrel. Gyors mészárlás veszi kezdetét, amelyben a rablóbanda önmagát számolja fel módszeresen. Coenék az eredeti alapötletet megőrizték, de jelentős átalakítást hajtották végre a forgatókönyvön. A Londoni King’s Crosst egy csendes, Mississippi állambeli kisvárosra cserélték. A kotnyeles brit hölgyből nagydarab, fekete, istenfélő asszony lett. A rendezőpáros kétségkívül ügyesen tereli előre ezt a fekete humorban bővelkedő bűnügyi komédiát. Azonban korábbi alkotásaik részletgazdag kidolgozottsága ezúttal kevéssé mutatkozik meg. A film a felénél kifullad, a néző ráeszmél, mire megy ki a játék, és unatkozni kezd.

Mielőtt még az a vád érte volna őket, hogy a populista film oltárán feladták egyedi stílusukat, három év szünet után Cormac McCarthy regényéből leforgatták eddigi talán legjobb munkájukat, amely elhozta számukra a hőn áhított szakmai elismerést is, vödörnyi Oscar-díj lett a jutalmuk. A Texas és Mexikó határán játszódó Nem vénnek való vidékben a pusztában vadászó farmer egy rossz kimenetelű drogügylet nyomaira bukkan. A férfi a holttestek mellett talált táska pénzt magával viszi, majd puszta lelkiismeret-furdalásból visszatér a helyszínre. A szajrét már többen keresik. Egy egyszerű, becsületes ember olyan erőszakhullámot indít el, amit még a korosodó, kiábrándult seriff sem tud megakadályozni. És itt van Anton Chigurh, akiről nem tudni, létezik-e egyáltalán. Aki látta, az már nem tud beszámolni róla. Nem tudni, honnan jött, volt-e gyerekszobája, nem tudni merre tart – viszont felébreszti az ember balsejtelmét, hogy ezután mindig itt lesz közöttünk. A film egy modern világba oltott western, csakhogy nem a régi faházak között szólnak a hatlövetűk, hanem fém és üveg roppan. Az érdekfeszítő, finom humorral fűszerezett thriller szép lassan korlenyomattá válik, amiben happy endnek nem lehet helye. Íme a főszabály – az adaptáció sosem képes az irodalmi alapmű fölé nőni – ellenpéldája. Coenék kezében igen.

Isten szeme mindent lát, a műholdakkal azonban az ember is megteremtette mindentlátó szemét. Találomra kiválasztja az emberi faj bármely egyedét, górcső alá veszi. Az Égető bizonyítékokban egy fitneszklub szorgos alkalmazottai számukra értelmezhetetlen, ámde szupertitkosnak vélt adathordozóra lelnek az öltözőben, és a jutalom reményében felhívják az elveszett cd tulajdonosát, akit alkoholproblémái miatt éppen elbocsátottak a CIA kötelékéből. Profinak vélt ügynökök és ügyeskedő civilek keverednek össze a verejtékkel és még több vérrel befejeződő történetben, amely végén a műhold felemelkedik, tovább fókuszálgat a Föld bolygó furcsa lakóira. A sztárokkal teletűzdelt alkotás könnyű kézzel, rutinból leforgatott ujjgyakorlat, a korábbi munkák közül leginkább a Fargóval rokonítható, mindkét filmben az emberi butaság és sutaság mögött mély és komor tragédia búvik meg. Az Égető bizonyítékok azonban sokkal inkább a felszínen mozog, alakjai jóval karikatúraszerűbbek.

Ezt követően Joel és Ethan elérkezettnek látták az időt, hogy – félretéve a piac és a közönség elvárásait – kevésbé ismert színészekkel leforgassanak egy erősen belterjes filmet. Az Egy komoly ember az egyetemi fizikaprofesszor komoly próbatételéről szól, akinek élete méretes nagy katyvasz. Felesége válni akar, fia rendszeresen marihuánát szív, lánya folyamatosan meglopja őt. Miután elhárította a pótvizsga kérelem mellé csúsztatott borítékot, egy bukott diák megzsarolja. A kinevezésről döntő bizottság névtelen rágalmazó leveleket kap róla. És hogy mindez ne legyen elég, a feleségét elcsábító férfi meghal, a temetési költségeit pedig hősünknek kell állnia. Az Úr elárvult gyermeke útmutatásra vár a rabbitól, Istenétől, valakitől. Nagy vihar közeleg, és egyre csak jön. Jól kell figyelnünk, hogy meghalljuk Isten szavát. Az Egy komoly ember sztárok nélküli, csöndes film, kevés szó hangzik el benne, de az tökéletes tisztasággal cseng.

Eddigi utolsó filmjük Charles Portis True Grit című művéből született újjá (a regényt John Wayne főszereplésével már 1969-ben filmre vitték). A félszemű, amely már most a testvérek legjövedelmezőbb vállalkozásának bizonyult, egy tizenéves lány bosszújának története, akinek édesapját lelőtte egy gyáva alak. A szigorú erkölcsi normák szerint nevelkedett lány addig nem tér haza édesanyjához és testvéréhez, amíg a gyilkost kötélen nem látja. Mivel a helyi seriff tehetetlen, a lány a kíméletlenségéről hírhedt, részeges békebírót bízza meg, hogy segítsen neki törvény elé állítani a gyilkost. A történet egy olyan korszakban játszódik, amikor a szemet szemért erkölcsi tétele működtette az igazságszolgáltatás gépezetét. A lány nem akar mást, minthogy apja gyilkosa megkapja, ami a tettéért jár – azonban olykor igen vékony a határvonal igazságtétel és bosszú között. Erős film, amely alapvetően a műfaji elemek konvencionális helyzetkihasználásából született meg, így a western filmek elkötelezettjei szeretni fogják, ám nincs jelen kellő hangsúllyal a bosszúból teremtett igazságtevés lelki folyamata. Hiányzik belőle az a plusz, amelyből felismerhető a coeni manufaktúra kézjegye.

Látható, hogy nem tükörsima az életmű, azonban a bukkanók nem mutatnak akkora kilengést, amely miatt megtörne annak egységessége. Stílusuk mindig jól felismerhető, összetéveszthetetlen. Volt, hogy elmozdultak a mainstream irányába, teljesen mégsem adták fel önmagukat. Humoruk, a világra nyitott tekintetükben visszatükröződő kép éppoly sötét maradt, mint korábban.

Főhőseik kisszerű emberek, akik nem ott keresik a boldogságot, ahol megtalálhatnák, és ez a végzetüket okozza. Coenék az emberi önzést, kicsinyességet, önsajnálatot, a nagyfokú hülyeséget mutatják meg, görbe tükörben látjuk a világot és benne Amerikát. Az apósa árnyékában felnőni képtelen autókereskedő, a bizalomra képtelen szeretők, a vadászatból hazatérő szófukar farmer, a filozófus borbély, az álomgyárban idegenül bolyongó író, az érzelemszegény, unatkozó ügyvéd, a semmirekellő hippi egytől egyig bukott alakok. Képtelenek felismerni a törvényszerűségeket, amelyek az őket körülvevő világot működtetik. Esetlegesen, irigységből, félelemből, sikervágyból, féltékenységből, dühből cselekszenek. Ez pedig sosem vezet jóra. Az egyetlen figura, aki képes rendet teremteni a rendetlenségben, Anton Chigurh. Márpedig nem vennénk szívesen, ha ő irányítaná az eseményeket az életünkben. Valami nem stimmel, diagnosztizálják Coenék. Esettanulmányaikban lefejtik a rejtjeleket az igazságról. Felhívják a figyelmet arra, hogy van mit javítani magunkon. Elindítanak az úton, de a megfejtési kódot már nem adják a kezünkbe. Coenék mindig is a mozgókép mélyéről jövő, szavak nélküli tudás birtokosai voltak. A válaszokat azonban már magunknak kell megadnunk.