Timothée de Fombelle: Vango (részlet)

1.

Az angyalok útja

Párizs, 1934 áprilisa

 

Negyven fehér ruhás férfi feküdt a kövezeten.

Mintha egy hómező tárult volna az ember szeme elé. A fecskék csivitelve súrolták a testeket. Ezrek bámulták a látványosságot.

A párizsi Notre-Dame árnyéka az összeverődött tömegre vetült.

Hirtelen mintha áhítatba merült volna a katedrális körül a város.

Vango a kövezetre tapasztotta homlokát. Saját lélegzetét hallgatta.

Az életre gondolt, amely ide sodorta. Ez egyszer nem érzett félelmet.

A tengerre gondolt, a sós szélre, néhány hangra, néhány arcra, annak az asszonynak a forró könnyeire, aki felnevelte.

A templomteret immár eső verte, de Vango észre sem vette. Csak hevert a földön társai között, nem figyelte a sorban kinyíló esernyőket.

Vango nem látta az egybegyűlt párizsiak tömegét, az ünneplőbe öltözött családokat, az áhítatosan bámuló idős hölgyeket, a lábak alatt átsurranó gyermekeket, a dermedt galambokat, a cikázó fecskéket, a bérkocsikon álló bámészkodókat, ahogy nem látta azt a zöld szempárt sem, amely mindegyre őt figyelte a tömeg széléről.

Könnyekkel szegélyezett, fátyol rejtette zöld szem.

Vango csukva tartotta a szemét. Még nem volt húszéves. Ez volt élete nagy napja. Gyomrából súlyos boldogság áramlott felfelé.

Még egy pillanat, és pap lesz.

– Szelíd őrület!

A Notre-Dame harangozója a foga között mormolta el odafenn e szavakat, s közben lepillantott a térre. Várt. Egy bizonyos kis Clarát hívott meg a tornyába lágy tojásos reggelire.

Tudta, hogy nem jön el, miként a többiek sem jöttek el. És miközben a hatalmas harang alatt víz sustorgott a lábasban, a harangozó az ifjakat nézte, akiket mindjárt pappá szentelnek. Néhány percig még fekve maradnak a földön, aztán örökre elkötelezik magukat. E pillanatban nem a mélységtől kezdett szédülni a tömeg fölött ötven méter magasan álló Simon, a harangozó, hanem inkább ezektől a földön fekvő, felkínált életektől, amelyek az ismeretlenbe készültek vetni magukat.

– Őrület! – mondta újra. – Őrület!

Biztos, ami biztos, keresztet vetett, majd visszatért a tojásokhoz.

A zöld szempár kitartóan bámulta Vangót.

Egy hamuszürke velúrkabátot viselő, tizenhat-tizenhét éves lány volt. Keze a zsebében matatott, de aztán kihúzta onnét – a zsebkendő nélkül, amely után kutatott. Így aztán nem átallott fehér kezével benyúlni a fátyol alá, és kézfejével törölgetni le orcájáról a könnycseppeket. Kabátja kezdett átnedvesedni az esőtől.

A lány megborzongott, és tekintetét végigjártatta a templomtér túlsó felén.

Egy férfi gyorsan félrefordította a fejét. Őt tartotta szemmel. A lány biztos volt benne. Már másodszor figyelt fel rá aznap reggel, de egészen távoli emlékeiből tudta, hogy azelőtt is látta már valahol. Viaszarc, ősz haj, keskeny bajusz és apró drótkeretes szemüveg. Valahol összeakadt már vele, de hol?

Az orgona felharsanó hangja visszatérítette Vangóhoz.

Most következett az ünnepélyes pillanat. Az agg bíboros felállt, és lefelé indult a fehérbe öltözött férfiakhoz. Félretolta az oltalmazásképpen felé nyújtott esernyőt, ahogy félrelökött minden kezet is, amely le akarta segíteni a lépcsőn.

– Engedjenek!

Súlyos pásztorbotját markolta, és minden megtett lépése apró csodának tetszett.

A bíboros öreg volt, és beteg. Az orvosa, Esquirol meg is tiltotta neki reggel, hogy ő celebrálja a misét. De a bíboros csak nevetett, mindenkit kiküldött, és kikelt az ágyból, hogy felöltözzön. Amint egyedül maradt, minden egyes mozdulat közben megengedett magának egy nyögést. A nyilvánosság előtt azonban olyan kemény volt, mint a kőszikla.

Most lefelé lépkedett a lépcsőn az esőben.

Két órával korábban, amikor látták, hogy az égen sötét felhők gyülekeznek, könyörögve kérték, hogy odabent, a székesegyházban tartsa meg a ceremóniát. De ő ennek a kérésnek is keményen ellenállt. Azt akarta, hogy odakint kerüljön rá sor, annak a világnak a szeme előtt, amelybe ezek az ifjak hamarosan egy életre elmerülnek.

– Ha félnek a megfázástól, akkor nézzenek más vesződség után. Nagyobb viharokat is átélnek majd.

A bíboros megállt az alsó lépcsőfokon.

Elsőként ő észlelte az izgatottságot a téren.

Odafenn Simon, a harangozó mit sem sejtett. A vízbe dobta a tojásokat, és számolni kezdett.

Ki mondhatta volna meg előre, hogy mi minden fog történni pontosan annyi idő alatt, amíg egy lágy tojás megfő?

Három perc, és megbillen a sors.

Miközben a víz ismét forrásba jött, a hátsó sorok felől indulva egyazon borzongás futott végig az egész tömegen. A fiatal lány megint összerezzent. Valami történt a templomtéren. A bíboros felkapta a fejét.

Vagy húsz alak tört magának utat az egybegyűltek sorain át. A moraj erősödött. Kiáltások hallatszottak.

– Utat!

A negyven papnövendék nem moccant. Csupán Vango fordította oldalra a fejét, hogy orcáját-fülét a földre tapassza, mint az apacsok. Ide-oda surranó árnyakat látott az első sor mögött.

A hangok tisztábbá váltak.

– Mi történt?

– Félre!

Az emberek tele voltak gyanakvással. A két hónappal korábbi zavargások során halottak maradtak a földön, és százak sebesültek meg a Concorde téren.

– Csak a rendőrség… – kiáltotta egy asszony, hogy megnyugtassa a tömeget.

Valakit kerestek. Néhány hívő igyekezett csitítani a lármázókat.

– Pszt!… Hallgassanak!

Ötvenkilenc másodperc.

A harangozó még mindig számolt a harang alatt. A kis Clara járt az eszében, aki azt ígérte neki, hogy eljön. A két terítéket bámulta egy ládán. Hallotta a víz fortyogását a lábasban, a rezsón.

Egy fehér ruhás egyházi személy lépett a bíboroshoz, és a fülébe súgott valamit. Közvetlenül mögöttük egy pufók emberke állt, kalapját a kezében tartva. Boulard felügyelő volt az. Felismerték szemhéjáról, amely úgy megereszkedett, mint egy öreg kutyáé, krumpliorráról és rózsaszín orcájáról, és kiváltképp élénken csillogó szembogaráról. Auguste Boulard. Rendíthetetlenül leste az áprilisi záporban a földön heverő ifjak minden kis rezdülését.

Egy perc húsz másodperc.

Az egyikük ekkor felállt. Nem volt túl magas. Ruhája elnehezült az esőtől. Arcáról csurgott a víz. Megpördült a tengelye körül a még mindig mozdulatlan testek között. A sorokból mindenfelől civil ruhás rendőrök léptek ki, és kissé közelebb araszoltak hozzá. Az ifjú összekulcsolta a kezét, majd leejtette maga mellé. Tekintetén átsuhant az ég összes felhője.

A felügyelő elkiáltotta magát:

– Vango Romano?

A fiú bólintott.

Valahol a tömegben egy zöld szempár ugrált ide-oda, mint a hálóban vergődő lepke. Mit akarhatnak Vangótól?

Az ifjú ekkor megmozdult. Átlépett a társain, és a felügyelő felé indult. A rendőrök lassan közeledtek.

Vango előrehaladtában leszedte magáról fehér ruhadarabját, és immár talpig feketében volt. Megállt a bíboros előtt, majd térdre ereszkedett.

– Bocsásson meg, atyám.

– Mit követtél el, Vango?

– Nem tudom, eminenciás uram, könyörögve kérem, higgyen nekem. Nem tudom.

Egy perc ötven másodperc.

Az agg bíboros két kézzel kapaszkodott pásztorbotjába. Teljes súlyával ránehezedett, karja úgy fonódott az aranyozott botra, mint borostyán a fára. Szomorúan tekingetett körbe. Név szerint ismerte a negyven ifjú mindegyikét.

– Hiszek neked, fiam, de félek, hogy ezzel egyedül vagyok itt.

– Már az sem kevés, ha valóban hisz nekem.

– Az nem lesz elég – motyogta a bíboros.

Igaza volt. Boulard és a társai már csak pár lépésre voltak.

– Bocsásson meg nekem! – mondta ismét könyörgő hangon

Vango.

– De hát mit bocsássak meg, ha nem követtél el semmit?

Vango éppen akkor válaszolt a bíborosnak, amikor a mögé lépő Boulard felügyelő a vállára tette a kezét:

– Szeretném, ha megbocsátaná nekem ezt…

Azzal keményen megragadta a felügyelő kezét, felállt, és hátracsavarta a karját. Egyik embere felé lökte.

Vango néhány ugrással elszökött két rárontó rendőr elől. Egy harmadik ráfogta a fegyverét.

– Ne lőjön! – üvöltötte fektében Boulard.

Izgatott lárma futott végig a tömegen, de a bíboros elhallgattatta pusztán azzal, hogy felemelte a tenyerét.

Vango közben felrohant az emelvényre vezető pár lépcsőfokon. Útjából ministránsok siserahada ugrott félre hangos kiáltozással. A rendőrök úgy érezték magukat, mintha egy iskolaudvaron vágnának át. Minden lépésnél megbotlottak egy gyerekben, vagy gyomrukba fúródott egy szőke fej. Boulard ráüvöltött a bíborosra:

– Mondja meg nekik, hogy álljanak félre az útból! Ki parancsol nekik?

A bíboros elragadtatottan emelte fel az ujját.

– Egyedül a Teremtő, felügyelő úr.

Két perc harminc másodperc.

Vango a székesegyház főkapujához ért. Egy kissé pufók, falfehér kis nőt látott eltűnni az ajtószárny mögött, amit az behajtott maga mögött. A faajtónak ütközött.

A túloldalon kattant a retesz.

– Nyissa ki! – kiáltotta Vango. – Nyissa ki nekem!

Remegő hang válaszolt:

– Tudtam, hogy nem lenne szabad. Sajnálom. Nem akartam semmi rosszat. A harangozó hívott meg magához.

A nő pityergett az ajtó mögött.

– Nyissa ki! – mondta újra Vango. – Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Csak annyit kérek, hogy nyissa ki az ajtót.

– Kedves embernek tűnt… Nagyon kérem… Clarának hívnak. Nem vagyok én rossz lány.

Vango hallotta a háta mögül a rendőrök hangját. Érezte, hogy a lába elgyengül.

– Kisasszony, én nem vetek semmit a maga szemére. Szükségem van a segítségére. Nyissa ki nekem az ajtót!

– Nem… Nem tehetem… Félek.

Vango hátrafordult.

Tíz férfi állt félkörben a faragott kapuzat körül.

– Ne mozdulj! – mondta az egyikük.

Vango a réztől vöröslő ajtónak vetette a hátát.

– Most már késő, kisasszony – motyogta. – Nehogy kinyissa! Semmi szín alatt. Más utat választok.

Tett egy lépést a férfiak felé, majd megfordult, és tekintetét a magasba emelte. Az Utolsó ítélet kapuja volt az. Úgy ismerte, mint a tenyerét. A kapu körül faragott kőcsipke. Jobbra a pokolra taszítottak képe látható. Balra a paradicsom és angyalai.

Vangónak jobban tetszett az angyalok útja.

Boulard felügyelő ebben a pillanatban ért oda. Szinte ájuldozva figyelte mindazt, ami ezután történt.

Vango Romanónak egy pillanat sem kellett, fel is mászott az alul sorakozó szobrokon. Már öt méterre volt a talajtól.

Három perc.

Simon, a harangozó, aki mindebből semmit sem látott, kivette a tojásokat egy habszedő kanállal.

Vango mintha nem is mászott, hanem inkább lassan siklott volna felfelé a homlokzaton. Ujjaival megkapaszkodott minden kis dudorban. Minden erőlködés nélkül mozgatta a végtagjait. Az embernek az volt az érzése, hogy felfelé úszik.

A tömeg tátott szájjal bámulta. Egy úriasszony elájult, és úgy csúszott le a székéről, mint egy darab vászon.

A fal tövében ide-oda rohangáltak a rendőrök. A felügyelő csak állt kővé váltan.

Aztán eldördült az első lövés. Boulard még bírta annyira szuflával, hogy elkiáltsa magát.

– Abbahagyni! Mondtam, hogy ne lőjenek.

De egyik rendőr sem rántott fegyvert. Egyikük létrát tartott a társának, de nem sokra ment vele. Szegény ördögök csak nyolcvan centiméterre voltak a kövezettől. A többiek a kéttonnás kaput próbálták kinyitni a tíz körmükkel.

Újabb dörrenés.

– Ki tüzelt? – kiáltotta Boulard, és a gallérjánál fogva megragadta egyik emberét. – Ahelyett, hogy ezzel a kapuval bajlódnak, inkább hozzák ide nekem azt az embert, aki lövöldözik. Minek akarnak bemenni? Hogy gyertyát gyújtsanak?

– Gondoltuk, fent a tornyokban nyakon csípjük, felügyelő úr.

– Van egy lépcső az északi oldalon – bökött idegesen balra Boulard. – Rémit és Avignont magam mellett tartom. Tudni akarom, hogy ki lődöz erre a jómadárra.

Vango már a királyok szobrainál járt. Kiegyenesedett, és megkapaszkodott egy oszlopban. Nyugodtan lélegzett. Arcáról éppannyi eltökéltséget lehetett leolvasni, mint amennyi kétségbeesést. Lebámult a templomtérre. Tágra nyílt szemek ezrei meredtek rá. Egy golyó szétforgácsolt egy kőkoszorút közvetlenül a füle mellett, s arcára fehér por szitált. Látta, hogy a felügyelő odalenn úgy fordul meg a tengelye körül, mint aki megkergült.

– Ki volt az? – üvöltötte Boulard.

Nem a rendőrség lövöldözött rá. Vango számára ez nagyon hamar világossá vált.

Más ellenségei is voltak a téren.

Továbbmászott felfelé, pár mozdulattal a rózsaablak aljához ért.

Úgy kúszott fel a világ legszebb rózsaablakán, ahogy a pók suhan

a hálóján.

Odalent elnémult a tömeg. Csak álltak ott csendben, a Notre-Dame nyugati rózsaablakába kapaszkodó fiú látványától lenyűgözve.

A fecskék szoros kis rajban röpködtek Vango körül, mintha védelmezni akarnák tollas kis testükkel.

A harangja alatt Simon könnyes szemmel pucolta meg késével az első tojást. Ez a lány sem jön el.

– Szomorú a világ – mondta csendesen.

Amikor hallotta, hogy a haranghoz vezető falépcső megnyikordul, megállt, és azt hebegte:

– Kisasszony?

A második tojást bámulta. Zavarodottságában egy pillanatig azt hitte, hogy a boldogság karnyújtásnyira van tőle.

– Clara? Maga az?

– Odalent várja magát.

Vango volt az, Vango, akinek az utolsó golyó horzsolta az oldalát, amikor sikerült letennie a lábát a kimérák kőszobrainál.

– Szüksége van magára – mondta a harangozónak.

Simon valami ujjongást érzett a mellkasában. Még soha senkinek nem volt szüksége rá.

– Na és te? Te ki vagy? Mit keresel itt?

– Nem tudom. Sejtelmem sincs. Nekem is szükségem van magára.

A téren a másik, zöld szemű, hamuszürke kabátos fiatal lány a tömegen próbált átvergődni. Amikor Vango menekülőre fogta a dolgot, észrevette, hogy a viaszarcú férfi fegyvert húz elő a kabátja alól. Szedte a lábát, de a nézősereg kavargó hullámzásában csak nehezen tudott előbbre jutni. Mire átért a túloldalra, a férfinak már hűlt helye volt.

A lány korábbi mélabús ázott macska ábrázatának nyoma sem maradt. Szökött oroszlán volt, aki mindent feldöntött, ami az útjába került.

Ekkor hallotta meg az első lövést. Különös módon egyből tudta, hogy Vangóra lőnek. A második lövés eldördülésekor a tér északi oldalát szegélyező Hôtel-Dieu Kórház felé kapta a szemét. És meglátta a férfit. Az első emeleten állt lesben. A pisztoly csöve egy törött ablaküvegen lógott ki, és az árnyékban látni lehetett a gyilkos dermesztő tükörképét. Ő volt az.

A lány felfelé pillantott. Vango nem veszítette el az egyensúlyát. Az ég az utolsó pillanatban kiragadta az általa választott sors karmai közül. A lány számára viszont újra lehetségessé vált minden. Feltéve, hogy Vango életben van.

A zöld szemű lány a kórház irányába szökkent.

A Notre-Dame felett, az égen hirtelen egy hatalmas szörny bukkant fel, s a tömeg szinte meg is feledkezett mindarról, ami lent a földön történt. A zeppelin tűnt fel esőtől csillogó testével – hosszúsága és fenségessége a katedráliséval vetekedett.

Betöltötte az eget.

Az üvegezett fülke elején Hugo Eckener, a Graf Zeppelin idős parancsnoka messzelátójával a barátja alakját kereste a templomtéren. Brazíliából visszatérőben, útban a Boden-tóhoz Párizs felé került a léghajóval, hogy a zeppelin simogató árnyékával kedveskedjen Vangónak élete e nagy pillanatában.

A harmadik lövésnél felfogta, hogy valami nincs rendben.

– Nem maradhatunk itt, parancsnok – mondta Lehmann, a zeppelin navigációs tisztje.

Félő volt, hogy egy eltévedt lövedék lyukat üt a léghajó borításán, amelynek csillámló testében hatvan utas és legénységi tag tartózkodott.

Lent a földön még egy utolsó dörrenés visszhangzott.

– Igyekezzünk, parancsnok…

Eckener leengedte a távcsövét, és szomorúan így szólt:

– Igen, menjünk.

Odalenn egy kimúlt fecske pottyant Boulard lába elé.

És felzúgtak a Notre-Dame harangjai.

 

 

2.

A gőzölgő vadkan

Párizs, aznap este

Boulard felügyelő kockás asztalkendővel a mellén ült egy szelet marhahús előtt, egysége tagjai pedig körülötte álltak a füstös helyiségben. Ezernyi nyájas szóval illette az embereit, akik nézték, hogyan eszik.

– Ha a hús nem lenne finom, csak szólnom kellene, hogy hozzanak másikat. De ti a nyakamon maradtok, gerinctelen banda, benneteket nem cserélnek le. Ha valamitől elmegy az étvágyam, hát ettől…

Valójában jóízűen falatozott. A pályán eltöltött negyvenhárom év alatt megtanulta, hogy nem szabad elcsüggednie a nehéz pillanatokban.

A Gőzölgő Vadkanban, a Les Halles negyed híres sörözőjének emeleti termében ült.

– Az orrotoknál fogva vezetett benneteket! Egy suhanc lerázott titeket kétezer ember szeme láttára!

Boulard felszúrt a villájára egy vajas krumplit, mozdulatlanná merevedett, a szemét forgatta, és tömören összefoglalta a tényeket:

– Egytől egyig balfékek vagytok.

A legelképesztőbb az, hogy a felsorakozott marcona legények egyikének sem jutott volna eszébe kétségbe vonni ezt az állítást. Ha Boulard mond valamit, az úgy is van. Ha azt mondja: „balerinák vagytok”, akkor a karjukat magasra nyújtva mind lábujjhegyre állnak.

Boulard felügyelőt bálványozták az emberei. Hagyta, hogy kisírják magukat a vállán, ha maguk alatt voltak, tudta a gyermekeik nevét, virággal kedveskedett feleségeiknek a születésnapjukon, de ha csalódott volt, ha igazán csalódott volt, akkor fel sem ismerte őket az utcán, és úgy tért ki előlük, mint ha kóbor kutyák lennének.

A Gőzölgő Vadkan emeletét lezárták a többi vendég elől, hogy sort keríthessenek erre a rögtönzött megbeszélésre. Csak két villanykörtét hagytak égve egy nagy vadkanfej két oldalán, közvetlenül Boulard felett. A terem végéből nyílt a konyha. Szakadatlanul pincérek haladtak el mellettük tányérokkal megrakodva.

A felügyelő embereitől kissé távolabb, egy különálló asztalnál egy alkalmazott ült, és éppen zöldséget pucolt.

Boulard jobban kedvelte az itteni légkört az Orfèvres rakparténál. Ha csak alkalma nyílt rá, itt tartott eligazítást. Imádta a mártások illatát és a konyhaajtó csapódását. Egy aveyroni fogadóban nőtt fel.

– Na és a zeppelin? – kiáltotta Boulard. – Tudja valaki, hogy mit keresett ott? Csak azt ne mondjátok nekem, hogy véletlenül tévedt oda!

Senki sem felelt.

Egy férfi lépett be. A felügyelő füléhez hajolt, aki felhúzott szemöldökkel válaszolt neki:

– Ki az?

Az illető nem tudta.

– Jól van. Engedjék fel.

A küldönc eltűnt.

Boulard tört magának egy darab kenyeret, hogy kitunkolja tányérjából a szaftot. Bizonytalan mozdulatot tett a fiú irányába, aki nekik háttal zöldséget pucolt a félreeső zugban.

– Ilyen embereket akarok magamnak – morogta. – Kérnek tőle valamit, ő pedig szépen megcsinálja. Ti huszonöten vagytok, és hagyjátok meglógni azt a kölyköt. Ha az a jómadár itt lenne ebben a helyiségben, még az ablakot is kinyitná neki valamelyikőtök.

– Felügyelő úr…

Boulard a feleselni merészelő rendőrre nézett. Augustin Avignon volt az, hű hadnagya immár húsz éve. Boulard hunyorogva bámult rá, mintha homályosan derengeni kezdett volna neki, hogy honnan ismeri ezt az arcot.

– Felügyelő úr, nincs magyarázat arra, ami történt. Még a harangozó is azt mondja odafenn, hogy nem látta. Valóságos ördög az a fiú. Esküszöm, minden tőlünk telhetőt megtettünk.

Boulard lassan dörzsölgette a fülcimpáját. Ha ezt a mozdulatot tette, jobb volt óvatosnak lenni. Szelíd hangon válaszolt Avignonnak:

– Már megbocsásson… Fogalmam sincs, mit keres itt, uram, és hogy pontosan kicsoda. Csak annyit tudok, hogy még az a fickó is jobban ellátná az ön feladatát, aki csigát árul itt az utca végén, balra.

Boulard újra a mártást kezdte tunkolgatni. Avignon orra egy cseppet megnyúlt. Könnyezett a szeme. Elfordult, hogy észrevétlenül megdörzsölgesse ruhája ujjával.

Szerencsére senki sem figyelte.

Mintha egy reszkető antilop termett volna a Gőzölgő Vadkan emeletén, az egység tagjai egyazon mozdulattal a fiatal lány felé fordultak, aki a lépcső tetején tűnt fel.

A zöld szemű lány volt.

Boulard megtörölgette a száját egy asztalkendő sarkával, finoman odébb tolta az asztalt, majd felállt.

– Kisasszony.

A kisasszony lesütötte a szemét ennyi sok rendőr előtt.

– Beszélni kívánt velem? – kérdezte Boulard.

Tett pár lépést felé, lekapta egyik hadnagya fejéről a sapkát, aki elfelejtette levenni, és feltűnés nélkül egy félig üres levesestálba süllyesztette, amit egy felszolgáló gyorsan magával vitt. A sapka eltűnt a konyha irányába.

A kisasszony felemelte a fejét. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy beszélhet-e ez előtt a gyülekezet előtt.

– Vegye úgy, hogy ezek az emberek nincsenek is itt – mondta Boulard. – Számomra nem léteznek többé.

– Ott voltam ma reggel – mondta a lány.

Minden férfi enyhén kihúzta magát. A lánynak egészen finom angol akcentusa volt, a hangjában némi fátyolossággal, ami mindenkiben felébresztette a vágyat, hogy a legjobb arcát mutassa.

A végén még a zöldséges fiú is abbahagyta a pucolást, bár nem fordult hátra. A lány hozzáfűzte az iméntiekhez:

– Láttam valamit.

– Nem ön az egyetlen – mondta Boulard. – Ezek az urak igazán szép látványossággal szolgáltak nekünk.

– De én mást láttam, biztos úr.

Némi diszkrét somolygás támadt. A fiatal lány úgy beszélt a felügyelővel, mintha egy közlekedési rendőrrel lenne dolga.

– Láttam, hogy ki lőtt.

A mosolyok tovatűntek. Boulard az öklében szorongatta az asztalkendőjét.

– Az Hôtel-Dieu ablakában állt – folytatta a lány. – De mire odaértem, már elment. Ez minden, amit tudok.

Átnyújtott egy félbehajtott papírlapot. A felügyelő szétnyitotta. Egy grafittal rajzolt portré volt. Bajusz és vékony keretes szemüveg.

– Íme, a férfi arca – mondta a lány. – Próbálják meg előkeríteni.

Boulard igyekezett elrejteni a csodálkozását. Most már akadt egy nyom, amelyen elindulhatott. Az, hogy ki adta le a lövéseket, éppoly fontossággal bírt számára, mint a szökevény személye.

– Szeretném, ha követne bennünket, kisasszony. Pontosabb információra lenne szükségünk.

– Nincsenek pontosabb információk. Minden itt van.

Azzal a nagy palatáblához lépett, amelyen a menü állt, és könyökével letörölte róla a véres hurkát és a disznólábat. Krétával felírt rá egy címet.

– Holnap reggel ötkor indul a hajóm Calais-ból – mondta közben. – Egész éjszaka vezetni fogok. A kocsim az utcában áll. De odaát felkereshetnek, ha kedvük tartja.

Az összes férfi szája bárgyú mosolyra húzódott. Hirtelen elfogta őket a vágy, hogy tengerre szálljanak.

Boulard felügyelő szemügyre vette a felírt címet. A lány a keresztnevét és családneve kezdőbetűit is feltüntette felette.

Ethel B. H.

Everland Manor

Inverness

Boulard felügyelő először meg sem tudott szólalni. És zavarta, hogy zavarban van az emberei előtt.

– Jól van – mondta. – Ez Angliában található.

Ezúttal minden szavát jól megfontolta, nehogy melléfogjon.

– Nem. Dehogy. Nem Angliában.

A lány válasz közben egy hajlékony bőrsapka alá bújtatta a haját, a homlokrészén széles motoros szemüveggel.

– Hanem…

– Hanem Skóciában, biztos úr.

– Hát hogyne – mondta élénken Boulard, aki ösztönös könyökmozdulatot tett, a skót dudát imitálva.

Habozott, hogy ne fűzzön-e még hozzá pár rövid turisztikai megjegyzést is, amelyekkel biztosítaná az ifjú hölgyet arról, hogy tisztában van Skócia létezésével, nagyon is jól ismeri a whiskyjeit és a skót szoknyáit. De a lány állt elő egy kérdéssel:

– Mit követett el ez a Vango, hogy így üldözik?

– Nem áll jogomban elárulni önnek – felelte Boulard boldogan, amiért újra ő kerekedett felül, nemcsak a lány, hanem önmaga felett is győzedelmeskedve. – Érdekli kegyedet a személye?

– Tetszik a gondolat, hogy egy pap székesegyházakra mászik fel a rendőrség elől.

– Még nem volt pap – pontosított Boulard.

– Hála az égnek!

A lány ezt még fátyolosabb hangon és rejtélyesebben mondta. A felügyelő felfigyelt a szavak kétértelműségére. A lányt láthatólag mintha megnyugtatta volna, hogy nem egy felszentelt pap cselekedett így. De más is volt itt… Boulard érezte, hogy a lány titkos örömet érez, amiért az ifjú, különösen ez az ifjú, végül mégsem lett pap.

– Ismeri őt? – kérdezte Boulard, és közelebb lépett hozzá.

– Nem.

Boulard ezúttal némi leplezett szomorúságot hallott kicsendülni a hangjából. És a felügyelő, aki nem bírta megállni, hogy ne elemezgessen mindent, látta, hogy a lány igazat mond. Nem ismerte a székesegyházra felmászó papnövendéket, idegen volt számára az a Vango, akit ezen a napon látott maga előtt, de Boulard kitalálta, hogy valamikor a múltban bizonyára ismerte őt.

A felügyelő arra is ráébredt, hogy a lány a keresztnevén nevezte az ifjút. Szinte biztos volt benne. Honnan tudhatja, hogy Vangónak hívják? Ő csak egyszer ejtette ki a száján a nevét a templomtéren, a kavarodásban. Az esti lapok nem említettek nevet. Megpróbálta egy kicsit még tartóztatni.

– Ön mit keresett ott reggel?

– Kedvelem a romantikus szertartásokat.

A lány kesztyűt húzott, ám a keze így is ugyanolyan kecsesnek hatott.

Boulard reflexei újra a régiek voltak.

– Megkérjem az egyik emberemet, hogy elkísérje?

– Nem szorulok kíséretre, uram. Jó éjszakát!

Azzal lerohant a lépcsőn.

Boulard látta, hogy valamennyi embere az ablakokhoz tódul. Nézték, ahogy Ethel egy sár borította parányi Napier-Railtonhoz lép, ehhez az ultraerős autócsodához, ami nemrég került ki a brooklandsi Thomson&Taylor műhelyből. Valódi repülőgépmotor edzett acélban.

A lány beindította az autót, szemére húzta a szemüveget, és eltűnt az éjszakában.

A Gőzölgő Vadkan termében mintha egy csapásra oldottabbá vált volna a hangulat. Mind nevetni kezdtek, meg egymás hátát csapkodták, mintha mindannyian szerencsésen túlélték volna egy földrengés utórezgését.

Boulard ott maradt az ablaknál. Egy fiút figyelt, aki magában álldogált a lámpaoszlop alatt feszes, bordó kötényben. Látta, hogy közvetlenül az autó elindulása után az úttestre lép, egy darabig a kocsi után fut, majd megáll, és a kandelábernek támaszkodik.

Az elhajtó autó füstjében nem tudta kivenni az arcát. De amikor a füst eloszlott, Boulard felkiáltott, és leszáguldott a lépcsőn.

Öt másodperccel később a felügyelő már a szemközti járdán volt.

Senki.

Boulard belerúgott a lámpaoszlopba, és bicegve a söröző felé iramodott. Visszament az emeletre, belépett a konyhába, ahol galléron ragadta a séfet, kirángatta a terembe, és megmutatta neki az asztalra rakott, hibátlanul megpucolt krumplihalmot.

A séf megigazította szakácssapkáját, majd hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett egy burgonyát, és hosszasan, hozzáértő szemmel vizsgálgatta, valami kifogásolnivalót keresve rajta, de semmit sem talált.

– Bámulatos. Nyolc lapja van, szép, oktaéder formájúra vágott krumpli. Ügyesebben nem is csinálhatta volna. Igazi tehetség.

– Hol van, aki csinálta? – kérdezte Boulard.

– Azt… Azt nem tudom. De örülnék, ha előkerülne. Ne izguljon, nem engedem el addig, amíg ki nem fizettem a jussát. Majd maga is elmondhatja neki, hogy mit gondol ezekről a krump…

Boulard kényszeredetten elmosolyodott.

– Hogyne. Mondja csak, régóta ismeri ezt a művészt?

– Nem. Szombatonként, ha sok a munka, alkalmi kisegítőket veszünk fel egy napra a Les Halles negyedben, a Saint Eustache-templom előtti piacon. Ott találtam rá ma este kilenckor. A nevét nem tudom.

Boulard felborította az asztalt az oktaéder formájúra vágott krumplik becses piramisával együtt.

– Majd én megmondom a nevét. Vango Romanónak hívják. És múlt éjszaka megölt egy embert.

(Pacskovszky Zsolt fordítása)

Bővebben a könyvről: Hogyan éljük túl a gyilkosság vádját

Adatok: A könyv fülszövege

Timothée de Fombelle: Vango – Ég és föld között

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiasó, 2011