Kembe Sorel-Arthur: Gulyásleves négercsókkal (részlet)

Posted on 2011.11.21. Szerző: olvassbele.com

Ez a könyv nem azért született, hogy nem létező problémák boncolgatásával feszültséget gerjesszen. Ezek a problémák léteztek és léteznek. A múltat már nem lehet visszacsinálni, ezért a múlt hibáiból tanulva talán ma tudunk tenni annak érdekében, hogy a jövőben gyermekeink már ne éljenek át hasonló helyzeteket.

A 90-es évek elején elszaladtunk egy sor komoly probléma mellett. Olyan dolgok mellett, amik sok-sok embernek, családnak, barátnak okoztak fájdalmat. Azt gondolom, hogy igenis vissza kell tekinteni, legalább egy könyv erejéig arra az időszakra. Azt gondolom, hogy meg kell érteni azokat az embereket, akik más kultúrát is hordoznak magukban, nem csak a magyart. Ha nem értjük meg őket, akkor azokat a magyarokat sem érthetjük meg, akik különböző okokból elhagyták Magyarországot és külföldön kezdtek új életet. Az ő gyermekeik mostanra már teljesen asszimilálódtak és adott esetben már svédek, amerikaiak vagy ausztrálok.

Az ő gyerekeikkel mi lesz, mi lesz a harmadik generációval? Ők már csak hírből hallanak majd a gulyáslevesről és a négercsókról? Történetünk hőse, S azonban mindennap ehet belőle. Mert ő igenis magyar ember.

S megszületése és mindaz, ami azt megelőzte

Képzeljenek el egy már önmagában is groteszk helyzetet! Egy néger ember, aki a trópusi esőerdők mélyén született, Magyarországra érkezik, hogy itt végezze el az egyetemet, esetleg családot is alapítson és letelepedjen. Sokaknak ez így még talán nem is annyira groteszk, de biztos vagyok benne, hogy ha az említett néger ember szemszögéből nézik az esetet, a dolog furcsasága mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Hogy miért gondolom ezt? A legegyszerűbb, ha rögtön a legelején kezdem. Egy olyan történetet fogok most elmesélni, amely tapasztalataim szerint teljes mértékben és általánosan is igaz a Magyarországon élő színesbőrű emberekre.

D a dzsungel mélyén született egy E nevű, akkoriban még falunak is alig nevezhető településen, egy teljesen hétköznapi és szegény család nyolcadik gyermekeként. Hét lánytestvér előzte meg őt, ami azt is jelentette, hogy ő volt a legidősebb fiú utód a családban. Ennek később igencsak nagy jelentősége lett. Legidősebb fiúként ugyanis egyfajta trónörökösnek számított, vagyis rá várt a feladat, hogy egyszer majd az egész családot eltartsa, és mindenki az ő véleményére legyen kíváncsi problémás helyzetekben.

Édesapja vadász volt (szándékosan említem elsőként az édesapját, mivel egy afrikai társadalomban ez így helyes), édesanyja háztartásbeli, mint sok-sok más afrikai nő. D szüleinek egyetlen és legnagyobb gondja – azon kívül, hogy a gyerekek egészségesek legyenek – az volt, hogy naponta legalább egyszer enni adjanak az egész családnak. Egy gyermekáldásban nem szűkölködő, tizenöt fős család etetése az erdő közepén nem is olyan egyszerű feladat, mint ahogy az talán elsőre látszik. Szupermarketek és bármiféle társadalombiztosítási rendszer hiányában már az is egy kisebbfajta copperfieldi csodának számított, hogy a gyermekhalandóságról híres kontinensen egy ilyen nagy létszámú család minden tagja élni és virulni tudott. A papa minden reggel korán elindult vadászni. Sokszor napokra vagy akár hetekre is bevetette magát a dzsungelbe, a megfelelő zsákmány reményében. Boára, krokodilra, majomra, bongóra és mindenféle más állatra vadászott. Aki olvasott Rejtő-regényeket, az tudhatja, hogy a Kongó-medence vízgyűjtő területén található a világ egyik legsűrűbb és legveszélyesebb esőerdője, ahová vezető nélkül nem igazán érdemes ellátogatni, hacsak valaki nem szeretne különféle kellemetlen helyzetekbe keveredni odabent.

Tehát a papa vadászott, a mama meg közben otthon óvodát nyitott a saját gyermekei számára, és közben imádkozott, hogy a papa épségben hazatérjen. Évekig ment ez így, a lehető legnagyobb nyugalomban. Talán csak egy kis malária, vérhas, tífusz, mumpsz vagy sárgaság zavarta meg időnként ezt az idillt, de aztán visszatért minden a maga rendes kerékvágásába.

Nem volt túl könnyű az élet az esőerdőben. Szórakozásra csak nagyon kevés lehetőség adódott. Az egyetlen valamennyire rendszeresnek nevezhető kikapcsolódást a mesemondó érkezése és előadásai jelentették. Minden faluközösségnek megvolt a maga mesemondója, aki rendszeresen vagy rendszertelenül járta a falvakat, és ételért, italért vagy más egyéb árucikkért cserébe mesélt az esti tűz mellett: ebből kerekedett ki legtöbbször a „dzsungelbéli fonó”. A gyerekek mindig izgatottan várták a mesemondót, aki nagy népszerűségnek örvendett közöttük. Vadászos vagy állatos történeteket mesélt nekik, a gyerekek meg csak úgy itták a szavait a tűz mellett. Így volt ezzel D is. Egy ilyen alkalommal, a tűz mellett ülve ismerte meg például Moriba nadrágjának a történetét:

„Egyszer volt, hol nem volt, élt egy fiúcska, akit a faluja után Moribának neveztek el. Amikor eljött az idő, a szülei beíratták az iskolába. ebbe az iskolába minden gyerek szép ruhában járt, kivéve Moribát, aki rongyos ruhákat vett fel minden áldott nap. Szülei az év végén, épp a születésnapján, mikor fiuk a felsőbb osztályba lépett, vásároltak neki egy hosszúnadrágot. ez a nadrág azonban nemcsak hosszúnadrág volt, hanem ráadásul még nagy is volt Moribára, így nem tudta hordani.

Elvitte hát a nénikéjéhez, és megkérte, hogy kurtítsa meg háromujjnyival a nadrágját. nénikéje a kérésnek megfelelően háromujjnyival rövidebbre is vette Moriba nadrágját és visszaadta neki, anélkül hogy felpróbáltatta volna vele. Miután Moriba hazavitte a nadrágot, felpróbálta, és szomorúan látta, hogy az még mindig hosszú. Másnap újra a hóna alá csapta hát az új nadrágját, és elment a bácsikájához, aki szabó volt, és őt is megkérte, hogy kurtítson a szárán háromujjnyit. Miután hazavitte a már kétszer is megkurtított nadrágot, újra azzal szembesült, hogy túl hosszú neki. Végül az édesanyját kérte meg. Drága mama! Jártam a nénikémnél, jártam a bácsikámnál, és mindketten három-három ujjnyival megkurtították a nadrágomat, ám még mindig túl hosszú nekem a szára. Tudnál te is igazítani úgy háromujjnyit a nadrágomon, hogy végre hordani tudjam? Édesanyja Moriba kérésének megfelelően újabb háromujjnyit rövidített a nadrágszáron, és szépen kisimítva letette azt fiacskája ágyára. Moriba izgatottan aludta át az éjszakát, másnap pedig örömmel vette magára az új nadrágot. Ám gyorsan eltűnt a mosoly az arcáról. Szomorúan vette tudomásul, hogy most alig ér a térde alá! Hogy mi a tanulság? Minden módosítás előtt és utána is érdemes próbát tenni!”

Időközben a családban a gyerekek száma elérte a tizenhármat. No, nem a mese végére, hanem néhány év alatt. Ekkor a papa azt gondolta: „ennyi talán már elég lesz egyetlen nőtől.” A többnejűség intézménye ezen a vidéken csakis a hagyományőrző közösségekben maradt fent. Ugyanis ha már a groteszk dolgok szóba kerültek, a francia gyarmati területeken a francia jogrendszer rátelepedett a hagyományos törzsi intézményekre. A francia törvények nem engedik ugyan a bigámiát, de ez a jogi terminus nem igazán hozta lázba a vidéken élő emberek nagy részét. Igaz, hogy a családfők csak egyszer házasodtak, de mellette több hivatalos és félhivatalos barátnőt és szeretőt is tarthattak, természetesen a mamák hallgatólagos beleegyezésével.

A válás ritkaságszámba ment errefelé. Amennyiben a mama mégis úgy döntött, hogy nem bírja tovább ezt a „nagycsaládos felállást”, úgy mehetett isten hírével. A gyerekek viszont – és minden más is – maradtak a papánál. Jogorvoslatra nemigen volt lehetőség, de erre a megoldásra nem is gondolt senki.

D családjában szépen cseperedtek a gyerekek. Az iskolában megtanultak írni és olvasni lingalául, sőt még kikongóul is. Franciát csak a városi iskolában tanulhattak volna, annak ellenére, hogy a francia volt a hivatalos nyelv az országban – és máig is az. A családfőnek mindig és minden esetben igaza volt. Mindenki szót fogadott neki, és ő a legkisebb szemtelenséget, ellenszegülést is keményen megbüntette. A testi fenyítés olyan mindennapos volt arrafelé, mint a körúton a 4-es 6-os villamos. Nem csoda hát, ha a gyerekek igen hamar felnőttek, és korukat messze meghaladó érettséggel álltak az olyan kérdésekhez, mint például a születés, a halál vagy a háború, bár ez utóbbit ezen a környéken amúgy is jó mélyen belevésték az emberek emlékezetébe az elmúlt évtizedek folyamán, sőt azóta is. Senki sem botránkozott meg tehát azon, ha a papa egyik-másik porontyát néhány hatalmas pofonnal térítette vissza a feltétlen tisztelet útjára. Az sem volt kirívó eset, ha valaki büntetésképpen nem kapott enni. ez egyébként olyankor is előfordulhatott, ha valaki túl lassan evett. Ebben az esetben, ha máshogy nem tudott szerezni magának egy kis pluszételt, legközelebb csak másnap nyílt rá lehetősége, hogy megtöltse korgó gyomrát. Európai szemmel talán túlzottan drasztikusnak tűnhetnek ezek a rousseau-inak egyáltalán nem nevezhető gyereknevelési módszerek, de isten lássa lelkemet, hatásosak.

D-nek is kijutott a hasonló finomságokból, nem egyszer, de nem is kétszer. Hiperaktív és szókimondó gyerek volt, aki rengetegszer felbosszantotta a papát és kihozta őt a sodrából. Ilyenkor aztán néha egyenesen a háztetőn végezte, legurult a túloldalon, és végül hatalmas puffanással ért földet. Persze nem kell egyből az Empire State Building tetejére gondolni, csak egy kis kunyhóra, ám annak a tetejéről sem kellemes érzés a becsapódás. nem tartott neki sokáig, míg megtanulta feltétel nélkül tisztelni azt az embert, aki gondoskodott róla, hogy naponta meleg étel kerülhessen elé az asztalra.

A papa szigora ellenére imádta mind a tizenhárom hivatalos és még ki tudja, hány nem hivatalos gyermekét. Néha lazított a szigorú napirenden, és olyankor örömmel figyelte, ahogy nem kis családja a folyóban lubickol egy iszonyatosan forró nap után.

D mindig is tudta, hogy a papa hivatása igen veszélyes, de ez a tény csak a halálakor tudatosult benne igazán. Egy óriáskígyó, egy boa szorítása szólította el végül a papát az élők sorából. Halála mélyen megrázott mindenkit. Mamát különösen. Az emberfeletti, mindennapos munka túl soknak bizonyult a tizenhárom gyermekét egyedül nevelő asszony számára. Néhány év elteltével ő is követte megboldogult férjét egy nyugalmasabb világba.

D nevelőanyához, MP mamához került Brazzaville-ba, Kongó fővárosába. MP mama talán még keményebben bánt vele, mint a tulajdon édesapja. D csak pár napig élvezhette a hirtelen jött szabadságot, mivel MP mama talán többször verte meg őt, mint egész addigi életében bárki. Mondjuk az esetek nagy részében meg is érdemelte, amit kapott. Így aztán elég hamar megtanulta feltétel nélkül tisztelni azt a nőt, aki gondoskodott róla, hogy mindennap meleg étel kerüljön elé az asztalra.

Élete Brazzaville-ban teljesen megváltozott. Az iskolában megtanult írni és olvasni franciául is. A korabeli fiúhoz hasonlóan sokat járt focizni a barátaival, iskola után a poros utcákon rúgták a bőrt. Majd egyenesen hazament, nehogy végül verés legyen a kis túlórázásból. Esténként, mivel nem volt áram a házban, és a gyertyával is igyekeztek spórolni, készülve a nehezebb időkre, D a villanyoszlopok fényénél tanulta a másnapi leckét, hogy valóra válthassa az álmát: újságíró és nyomdász legyen belőle. Tanult is szorgalmasan. Ahogy nőtt, úgy kezdtek egyre inkább elmaradozni MP mama verései. D végül kitűnő eredménnyel végezte el a gimnáziumot. Közben másokhoz hasonlóan ő is belekezdett saját kis vállalkozásába, hogy levegye MP mama válláról a terheket, illetve hogy ő maga is gyarapodhasson egy kicsit. Esténként egy mini grilléttermet üzemeltetett, a hagyományoknak megfelelően az utcán. Nem kell ám valami nagy dologra gondolni. Csak egy grillsütő kellett hozzá meg néhány asztal és szék, ahol az emberek elfogyaszthatták a grillezett csirkecombot, amit úgy harminc perccel korábban választottak ki a saját villájukkal, hogy később, mikor visszatérnek, egy jó sör kíséretében megegyék. Éjszakánként a levegő megtelt a grillhús, a sütemény és más ínycsiklandozó ételek illatával. D egészen az újságíró-iskola végéig grillezett esténként, és a három év alatt egész szép kis summára tett szert belőle, amiből aztán saját kis házat épített magának MP mama telkén, felszabadítva ezzel egy igen értékes szobát a házban.

D katonai pályafutása nagyon rövidnek bizonyult a kongói hadseregben. Sorköteles korában annak rendje és módja szerint bevonult ugyan, de nem kellett hozzá csak pár hét, hogy le is vetessék vele a bakaruhát. ennek igazán prózai oka volt: D gyomra. Bármennyire is szegény családból származott, mindig került meleg étel az asztalukra, sosem kellett éheznie. A hadseregben azonban megtapasztalta az éhezést, hiszen a katonák mindennap máskor kapták meg a kosztjukat, ráadásul teljesen eltérő adagokban. Az egyik ilyen éhségroham pont akkor kapta el D-t, amikor épp be volt osztva fegyveres őrszolgálatra. Úgy gondolta, hogy ezt ő már nem hajlandó tovább elviselni, úgyhogy töltött AK47-es gépkarabélyával az oldalán elindult MP mama háza felé, mivel tudta, hogy otthon pont akkor van ebéd. Gondolhatják, mekkora lett a felfordulás, mikor az ügyeletes tiszt felfedezte az őrszolgálatos hiányát. Rögtön mindenki dezertálásra gondolt, ráadásul betárazott fegyverrel. Aki egy kicsit is ismeri Afrikát, az tudja, hogy ott a fegyver manapság is elég komoly és gyakran bevetett tárgyalási segédeszköz, de akkoriban még pláne ez volt a helyzet. Mikor a keresésére indult különítmény végül rátalált D-re, ő épp jóllakottan sziesztázott MP mama kertjében. A következő egy hetet a fogdán töltötte, pár napra rá pedig inkább hazazavarták, nehogy még egyszer előforduljon vele valami hasonló. Miután letudta a katonaságot, D a továbbtanulást kezdte fontolgatni. Még mindig érdekelte a nyomdászszakma, és mivel úgy gondolta, az újságírás és a nyomdászat rokonterületek, ösztöndíjért folyamodott a Brazzaville-ban található diplomáciai külképviseletek kulturális osztályaihoz, hogy gyerekkori álmát megvalósíthassa. 1972 novemberében hagyta el Kongót, hogy Magyarországra utazzon, és elvégezze a nyomdaipari technikumot. MP mama nagyon szomorú volt, amiért kisfa elhagyja biztonságos otthonát, és Európába megy tanulni. Annyi más hely van a világon, ahol hozzá hasonló, rendes afrikaiakkal élhetne és tanulhatna együtt! Miért kell neki pont erre a helyre mennie? Rengeteg ismeretlen betegség vár majd rá, amiket lehet, hogy túl sem fog élni! Aztán meg ott van az európai emberekbe genetikailag belekódolt gonoszság, amiből MP mama még a gyarmati időkben kapott nem kevés ízelítőt! Végül, de nem utolsósorban ott vannak a fehér nők is, akik csak arra várnak, hogy elvegyék Afrikától erős és okos fiait! Ilyen gondolatok kergették egymást a szomorú MP mama fejében, miközben kikísérte az ő kis D-jét a repülőtérre.

Hölgyeim és Uraim! Megérkeztünk Budapestre, a Ferihegyi repülőtérre. A helyi idő 12 óra 40 perc. A külső hőmérséklet mínusz 10 Celsius-fok. Ezeket a mondatokat hallgatta D elkerekedett szemekkel a landolás után. Mínusz tíz fok??? neeem, ez lehetetlen! Igaz, olvasott már ilyen szélsőséges hőmérsékleti viszonyokról valamikor, valamelyik folyóiratban, de teljesen biztos volt abban, hogy az iméntieket csak rosszul hallotta. Magabiztosan lépett ki a repülőgép ajtaján, hogy a gép lábánál várakozó buszba szálljon, de ez csak addig tartott, míg végül a Párizsban vásárolt trapéznadrágos öltönyében ki nem lépett a repülőtérről a budapesti télbe. Igen hamar megtanulta tisztelni a magyarok istenét! Már Párizsban is nagyon fázott, de ez a hideg minden képzeletét felülmúlta. Hogy lehet itt élni? Kétségbeesésében még az is megfordult a fejében, hogy azonnal visszamegy a „jó meleg Afrikába”. Ugye, hogy milyen bölcsen látta a dolgokat Laár András és a KFT zenekar? A gyerekkori álma azonban sokkal fontosabb volt D számára, mint holmi mínuszok. „Ha ez a sok fehér kibírja ezt, akkor én is ki fogom” – gondolta, és neki is indult a milliós nagyvárosnak, hogy megtalálja a kollégiumot, ahol az elkövetkezendő néhány évet el kellett hogy töltse. A kollégiumban bábeli zűrzavar uralkodott, mind a beszélt nyelvek, mind pedig a nemzetiségek tekintetében. Mintha az egész világ ebbe a kis épületbe zsúfolódott volna össze. Volt ott kínai, arab, afrikai, kubai, brazil, ki tudja, talán még eszkimó is. Mindenkit egy és ugyanaz a cél vezérelt, mégpedig az, hogy a következő hat hónap alatt megtanuljon annyira magyarul, hogy a felsőoktatási tanulmányait ne pusztán jelbeszéd segítségével tudja elvégezni, hanem kezdeni tudjon valamit az előadásokon elhangzottakkal is. Ebben az időben még nem igazán volt jellemző az idegen nyelvű oktatás, így ezek a célkitűzések teljesen logikusnak számítottak. Bármennyire is furcsa, de D élete következő fordulópontját a Magyar Postának köszönhette. Hat hónapon keresztül szorgalmasan tanulta a nyelvet, és a tanév elteltével bekerült azon szerencsések közé, akik sikerrel letették a magyar nyelvvizsgát, és megkezdhették tanulmányaikat a hőn áhított felsőoktatási intézményükben. A nyomdaipari technikum nem volt könnyű iskola. A magyar szaknyelven kívül a technikai információk elsajátítása és a gyakorlat is komoly kihívást jelentett, de D a tőle megszokott elszántsággal veselkedett neki a feladatnak, és a tőle megszokott módon végül sikeresen zárta életének ezt a periódusát is. Még a technikum alatt történt, hogy egy alkalommal, miközben sorban állt az egyik postahivatalban, hogy feladja a szokásos havi levelét Kongóba MP mamának, az egyik ablak mögül egy őt vizslató szempárra lett figyelmes. Akkoriban már egészen megszokta, hogy megbámulják az emberek az utcán, és hogy a „jól nevelt” kisgyerekek az őket nevelő szüleik jelenlétében „Jé, néger!” vagy esetleg „Anyu, apu, nézzétek, egy néger!” felkiáltással hívták fel rá a figyelmet. Mintha amúgy senki sem vette volna észre a trapéznadrágos, patacipős, hatalmas gallérú ingben feszítő D-t… Később sok más szituációban is találkozott hasonló tartalmú felkiáltásokkal, persze legtöbbször egészen más megfogalmazásban, amitől azért már neki is kinyílt a bicska a zsebében. De a lényeg, hogy az ehhez hasonló tapasztalatok miatt nem tulajdonított különösebb jelentőséget ebben az esetben sem a felé irányuló kitüntetett figyelemnek. egy dolog miatt azonban mégis érdekes volt számára ez a kíváncsi szempár: most ugyanis teljesen más érzések kerítették hatalmukba, mint mikor az „őslakók” mérték végig az utcán. ez sokkal kellemesebb és izgalmasabb érzés volt. A levél feladása után nem is ment egyenesen haza, hanem úgy döntött, hogy újra látni szeretné a szempárt, és persze magát a tulajdonosát is.

I már néhány hónapja a postahivatalban dolgozott. Vidéki lány lévén ő is nehezen szokta meg a főváros légkörét és forgatagát. Viszont esze ágában sem volt visszamenni viharsarki kis falujába, így ökölbe szorította a kezét, és sok más vidéki lányhoz hasonlóan végigdolgozta az egyetemi, illetve a főiskolás éveket.

D-hez hasonlóan neki is nagy tervei voltak a világgal és önmagával is. Azt hiszem, ebből a szempontból egyikük sem különbözött túlságosan az akkori, vagy akár a mostani fiataloktól, éljenek a világ bármelyik részén.

Mikor I megpillantotta azt a néger srácot, maga sem tudta miért, de nem tudta levenni róla a szemét. Korábban nem igazán tudott különbséget tenni a négerek között, úgy gondolta, hogy mindegyik pont ugyanúgy néz ki, mint az összes többi. Éppen ezért volt furcsa, hogy most önmagáról megfeledkezve bámulta ezt a fiút. Mikor a srác kiment a postahivatal épületéből, még egy darabig követte a tekintetével, aztán visszatért a munkájához. Alig várta, hogy hazaindulhasson kis lakásába, amit nemrég vett ki a Budaörsi út mellett. Mikor végre lejárt a munkaideje, I gyorsan felöltözött és kilépett a hűvös estébe. De hirtelen a lélegzete is elakadt, mert ott várt rá D széles vigyorral, és tört magyarsággal megszólította:
– Szia, elkísérhetlek?
De nem kapott választ, mert I kővé meredten állt előtte. D lassan kezdte azt hinni, hogy ugyanaz fog történni, mint a korábbi ismerkedési kísérleteinél. Többször előfordult ugyanis, hogy a lány, akit leszólított, szó nélkül továbbment, de olyan is volt, aki csak legyintett vagy csak bámult rá bután, esetleg csodálkozva felkiáltott: „Jé, ez még beszélni is tud!?” ezek az emlékek idéződtek fel most is D fejében. I-nek azonban nagy sokára sikerült megszólalnia, de visszautasította az ajánlatot.

„Ilyen az én szerencsém” – gondolta D, mikor elindult vissza, a kollégiumba.
Pár nap elteltével aztán kellemes meglepetésben volt része a Budaörsi úti kollégium felé tartó buszon. A jármű hátuljában ült, és egyszer csak kicsivel előrébb megpillantotta a postahivatalbeli szempárt, természetesen a tulajdonosával együtt. D úgy döntött, hogy kinyomozza, hol lakik, és ha törik, ha szakad, valahogyan elhívja a lányt egy randevúra.

Napokig állt I háza előtt, az utca túloldalán, egy jól látható helyen. Akár esett, akár fújt a szél, rendíthetetlen maradt, és kitartása laza három hét alatt meg is hozta a gyümölcsét: a lány végre hajlandó volt találkozni vele. D már akkor tudta, hogy I az igazi, mikor három hét után ahelyett, hogy bejelentette volna a rendőrségen, hogy egy néger szobrozik a lakása előtt, ő maga lépett oda hozzá. Képzelhetik, mit gondolhattak szegény háziak a házuk előtt heteken át ott ácsorgó néger pasasról! Vagy hogy mit képzelhettek mindezek után a lányról…

Kembe Sorel-Arthur

I sejtette, hogy az ő élete is fordulópontjához érkezett, de azt még nem nagyon tudta, hogy pozitív vagy negatív irányú lesz-e ez a fordulat. Ha tudta volna, hogy mi mindenen mennek majd keresztül ezzel a férfival, hát… valószínűleg akkor is ugyanígy döntött volna.