A kutyát nem érdekli | Kertész Ákos: Tigrisbunda

Posted on 2011.11.19. Szerző: olvassbele.com

Magyarország. Napjaink kisvárosa, hétköznapi karakterek. Foltozatlan szociális háló, reményvesztett fiatal szerelmesek körül szövődnek a szálak. Műszálak. Műnyelven. Már akkor gyanút fogtam, amikor az író a Fanta szóra a fantasztikummal reflektál. Később ez a gyanú bizonyossággá kövült: előkerült a „lónyál” az üdítőital szinonimájaként, valamint a feladat szó konzekvensen „föladat”-nak írva, ami nekem kicsit modoros.

Ám ez csak a sor eleje. Rettenetesen döcögős, nyögvenyelős dialógusok erősítették az érzést: a párbeszédek olyanok, mintha egy 70-es évekbeli tévéfilmet néznék. Klisék, közhelyek – talán ezekben a fiatalok mást nem is ismernek. Az oldalak lapozgatása közben már-már megcsapja orromat a naftalin semmivel össze nem téveszthető szaga.

Maga a történet, mint a könyv külsőleg: lapos és kimódolt. Az említett fiatalok mellett sorra tűnnek fel a város prominens vezetői. Mindennapi történet akar lenni, mutyizással, panamával. Rokonok. De Móricz odafigyelt a jellemrajzokra. Tudta, hogy az egyén soha nem vagy csak jó, vagy csak rossz. Sajnos itt elnagyoltak a karakterek, nincs mélységük, árnyalatuk.

A sintér szívtelen állatkínzó, a gimnazista lány lelkes állatvédő. Márkus Szandra, az egyik kiemelt figura sem átgondoltabb: intézetis, roma (bár származását tekintve bizonytalan, mivel nem ismeri a szüleit), identitászavaros, kiábrándult lány. Szerelme, Travolta – igen, mert hasonlít a hollywoodi színészre, azért hívják így – gyári munkás. Közös jövőt terveznek, de esélyük sincs saját lakásra, banki kölcsönre.

Travi anyja ráadásul cigánygyűlölő, így a többgenerációs együttélés is kizárva. Mit tehetnének? Szörnyű szövevényes tervet eszelnek ki a polgármester csőbe húzására és zsarolására. Cél: egy önkormányzati lakás kiutalása. Csalétek: Szandra, a csinos roma-nem roma lány. Már látom is magam előtt a kékfényes Szabó Lászlót a vastagkeretes szemüvegében.

Sajnos menet közben sem lesz jobb a történet vezetése. Váratlan fordulat is csak az utolsó harmadban történik, bár az is csak azért, mert akkor már tényleg nem vártam semmit. Nem vártam életszagú történetet, nem vártam cizellált, megrajzolt jellemeket. Valami mélyebbet… Utánajárást. Hogy lemenjen egy kocsmába, mondjuk, az író, és nyitva tartsa a fülét, hogyan beszélnek manapság az emberek.

A vég pedig abszurd: ilyen nincs az életben. Persze tudjuk, az élet mindig rácáfol a fikcióra, de ez a befejezés úgy akart íródni, mintha ez a rögvalóság volna. Márpedig a valóság nem ilyen. Az abszurd pedig fokozódik, az epilógusban egyre banálisabb dolgok követik egymást, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Következetes vakság.

Kertész Ákos így fogalmazta meg ars poeticáját: az olvasót nem szabad untatni. Engem sikerült. Talán a korrektort is, mert egy bekezdés ismétlődik igazi (dramaturgiai) ok nélkül, nem beszélve az utolsó oldalakról, ahonnan nélkülözhetetlen névelők vesztek el valahol, betűk hiányoznak szavak elejéről, melynek folyományaként értelmes szót olvashatunk ugyan, de értelmetlenné lett a mondat.

Kertész Ákos

Kertész Ákosnak nagyon jó könyvei születtek korábban. Miért kellett ezt a könyvet megírni? Miért kellett ezt a könyvet így megírni? Ám ez talán már mindegy is.