Mirtse Zsuzsa: Távolhajó

Posted on 2011. november 15. kedd Szerző:

0


Ha el tudod engedni – még épen tud érkezni.
A visszafogott perc csak a mutatót tolja el,
az idő lejárt, hidd el most a csendet. Meg fogod
találni. Valaki még hátranéz, jegyet kezel,

és visszanéz megint, hátha utánaintegetsz.
Hideg van, úgy érzed, a cipzárt ezért jól húzd fel.
Meg fog majd érkezni. Ringó kikötőbe, máshol,
és akkor örülni fogsz, hiszen tőled indult el.

Szeretted, de nem jobban, mint magadat, hirtelen
mégis észreveszed, amit talán eddig soha,
hogy most magadról kell lemondanod. Talán érted.
Vagy érte. A kis padot már benőtte a moha,

a házfalaid romosak, éppen még arra jók,
hogy ne ázz be, ha belül úgy érzed, nagyon esik.
Kabát nem kell, ahogy ablak sem ezen a szobán.
Két harmatcsepp szemed alatt. Az asztalod verik

közben, hogy már megint mit csinálsz, és miért éppen
most nem érsz rá. Csörög a telefon, nem veszed fel,
hiszen most nem elérhető az, akit keresnek,
te sem találod, bocsánat, hát hova veszett el,

miért nagyobb már megint a farmer, a pulóver,
fakul mosásban, a lepedő hiába tiszta,
az ágyad piszkosnak érzed, ahogy magadat is –
minden adósságod egyszerre fizeted vissza.

Indulni készül, kívánj neki jó szelet, kérlek,
feszülő vitorlát, csendes megnyugvást. Elesett.
Segítsd fel, kötözd be, és engedd, hogy újra járjon
az, aki magánál soha jobban nem szeretett.

Címkézve: ,
Posted in: OLVASÓ, Vers