Van ott több is | Andrassew Iván: Vashideg

Írta: Szeifert Natália

Mély kút leszek, ahogy Andrassew Iván Vashidegét olvasom. A novellák, mint lazán a peremről elengedett kövek csapódnak a vízfelszínembe. Csobbannak egyet, visszhangot vetnek, és elnyelődve ott maradnak a mélyben.
Rögtön az elején egy baleset. Mondhatnám: baleset másként. Az igézet földje már csak ilyen, játékos, súlytalan és egyszerre tragikus. Valakinek az álmába csöppentem? – kérdezem akkor magamtól.

A szürreális határokat feszegető novellák a kötet elején határozottan erre utalnak. Ez jó, gondolom akkor, én szeretem a mások álmait, főleg, ha jól vannak megírva. Ebben pedig egyre biztosabb vagyok, ahogy haladok tovább. Az egy-két oldalas novellák, mintha egy ébredés utáni beszélgetés részletei volnának. Valaki ül velem szemben, elmondja őket, hogy minél jobban megértsem, lássam, és olyan mázlim van, hogy nem keresgéli a szavakat. Nincsenek sallangok, csakis a mértani pontosság. Van egy fia, A vak. Van egy fia, A vándor. Van egy fia, Az ebi. Van egy fia, A bringás. Ezeket a fiakat álmodja magának, ezek a fiak ő maga, vagy az egészet én találom ki.

Aztán, mintha időutazásba kezdenénk, visszafelé. A novellák is itt-ott hosszabbodnak, és kezdjük elhagyni az egyértelmű álomszerűséget, habár valami mindvégig megmarad ebből is. A gödörben és a címadó Vashidegben is a gyerekkorban járunk. Jártányi öregség meg az, amikor két, hajlott öregembert bámulunk a falusi utca sarkán : „Ámulom a szétfolyó időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig. Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz. – Már megint késtél, drágaságom. Ezt mondta az asszony.”

Aztán megjelennek a nők, persze. A hidegszájú szerető, A dáma, a vörös kurva. És egy másik, egy kávézó tulajdonosa, Gizi, akinél szinte örkényi jelenetek tanúi lehetünk. Bűvésznek álcázott varázsló, szárnyas nyúl, Tavaszkígyó jelennek meg a kávézóban, előfordul ott egyszer egy Hogymikvanás is, sőt egy alkalommal betér oda három szűkszavú idegen is, akik Betlehembe igyekeznek.

A kötet felétől aztán egy meg nem nevezett, feltehetőleg balkáni országba kerülünk, Avrammal, a különös szerzetessel és a naplószerű beszámolók írójával, Ivánnal. Hogy kik is ők, azt legjobban a Virágevő Margit egyik párbeszédéből tudhatjuk meg: „– Avram nem atya – mondtam –, és nem hiszem, hogy a következő napokban beszél majd. (…) Ő is senki. Csak abban különbözik tőlem, hogy a senkisége űrt hagy a világban. Az enyém nem.”

Tárgyilagos borzalmakat vetnek elénk a háborúról, halálról, gyilkosságról, Istenről, és a hitetlenséget is megfeszegetik. Ki lehet ez a két ember? Halványan Vilmost és Adsót idézik A rózsa nevéből, csak az ő barátságuk időtlenebb, és különbözőségük ellenére egyenrangúbb, mint Eco alakjaié. Olvasnék még róluk, de ott kell hagyni őket a bolgár határon. Rendben, mondom magamnak, és remélem, hogy legközelebb.

Mennyi időbe telhetett egy-egy szöveg megírása, ezen gondolkodom, amikor szünetet tartok az olvasásban. Ha arra gondolok, hogy Andrassew Iván kilenc éve nem jelentetett meg kötetet, akkor lehet, hogy sokba. De közben nem múlik belőlem a könnyedén elengedett kő képzete. Az író a történetté kövesült mondatokat egyszerűen elengedi, nincs rá más szavam.

Igaz az is, hogy számos novella alatt szerepel, hogy melyik folyóiratban jelent meg (pontosítás nélkül) korábban. Egy gyűjtemény van tehát a kezemben, érzem is ezt, precíz esszencia. Szünetet kell tartani, hiába hív gyors olvasásra, azért levegőt venni muszáj.

A szerző egyszer azt mondta, hogy „életem célja, hogy írjak három jó novellát, és kettőt már megírtam”. Én erre azt mondom a Vashideg után, hogy van ott több is.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Andrassew Iván: Vashideg – Jegyzetek egy novellához

Noran Libro Kiadó, 2011