Borotvaélen járt a bőrén | Francois-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm

Fazekas Erzsébet |

A kortárs európai irodalom legnagyobb tehetségei közé sorolják a fiatal Francois-Henri Désérable-t, aki első megjelenésével (2013-ban), a francia forradalmat megidéző novellás kötetéért több szakmai díjat kapott (irigykedjünk egyet: 26 évesen). Majd az algebrát forradalmasító francia matematikusról írott regénye a 2015-ös év egyik irodalmi szenzációja lett.

A zseni Évariste Galois tinédzser korában fejtett meg egy 350 éve megoldatlan algebrai problémát – amiben a (szám)változók és állandók összege, különbsége, szorzata, és a nem-negatív, egész kitevőjű hatványai szerepelnek. (Mielőtt az olvasó elborzadva félretenné írásom, gyorsan bevallom, én már az iménti magyarázatot se tudom megfejteni!) A Galois-tan az elméleti algebra két ága számára is utat tört. Ki tudja, milyen beláthatatlan magasságba ívelt volna tudományos pályája, ha az ifjú zseni nem lett volna politikai aktivista az 1830-as évek felfordulásaiban, s nem került volna többször is börtönbe. Igaz, ott is elmélkedhetett a matematikán, ám utolsó szabadulása után párbajozott – nem jegyezték fel a krónikák, hogy mi okból, csak azt, hogy sérülésébe húszévesen belehalt.

E tragikus életpálya rendkívül izgalmas volta ragadhatta meg Francois-Henri Désérable képzeletét, amikor irodalmi karriert tervezve, még profi jéghokisként írni kezdett. (Vajon a hivatásos sportolók körében mennyire lehet fehér holló az efféle entellektüel!) Lehet, túl merész feltételezés, hogy Galois miatt került legújabb könyvébe is egy párbajpisztoly, ám annyi tény, hogy a hokis fiatalembert gyorskorcsolyázói sebességgel érte utol a siker. Sorra kapta a díjakat. Teljesítményét értékelve több kritikusa úgy véli, Romain Gary (írói álnevén, Émile Ajarként is ismerjük), a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású francia írója nyomdokaiban jár. Az itt terítékre kerülő (a Francia Akadémia nagydíját elnyert) könyve középpontjában egy szerelmi háromszög, s a viszonnyal szorosan összefüggő bűntény áll. Kell ennél több mindazoknak, akik az olvasástól főként kalandélményt várnak?

Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy a szerző családi neve: Désérable nincs-e áthallásban a vágyottra, megkívántra utaló désirable szóval? Milyen poénos lenne, ha filológiai módszerekkel rá lehetne mutatni: a beszélő szerzői név előre elárulhat (sugallhatna) valamit a tartalomról. Ám ha mégsem? Nos, erről inkább megkérdem a könyv fordítóját, aki amúgy nem túl régen fejezte be a teljes Proust regényfolyam magyarra ültetését. És mint mondta, épp e hatalmas (korszakos) vállalkozását letudva, könnyed élvezetként fogott e szóban forgó, akár verseskötetként is forgatható könyv tolmácsolásába.

Persze, először mégis csak Marcel Proust kerül szóba Jancsó Júliával, aki három évtizeden át dolgozott a 20. század irodalmát alapjaiban meghatározó hétkötetes Az eltűnt idő nyomában fordításán, nehéz irodalmi kulturális adósságot törlesztve gigászi munkájával – aminek nyomán  ma már teljes egészében elérhető magyarul is. (Gyergyai Albert „csak” az első három kötetig jutott, Jancsó a további négy kötet fordítása után visszatért a másik háromhoz is, s ezzel egységessé tette a modern irodalom egyik kiindulópontjának tartott művet.) A fordító azt az újdonságát (is) kiemeli, hogy itt jelenik meg az idősíkok egymásba mosódásának szabadalma. Sajátos meglátása, hogy a könyv oldalain haladva, minden olvasó önmagával, ízlésével, felfogásával találja szemben magát. „Amikor elégedetlenkedünk a szöveggel, tán magunkkal is elégedetlenek vagyunk. Hiszen nagyon személyiségfüggő, hogy szeretjük-e, mennyire kedveljük az adott fordítást, vagy ha éppenséggel nem tetszik.”

Ezek után térünk a friss könyvre. Jancsó megerősíti, lehetne éppen áthallás az eltérően írt két francia szó között, bár a szerző neve nem azt jelenti, mint amire gondoltam. A fordító hozzászokhatott az ilyen laikus kérdésekhez, talán a fiam osztálytársai sem kímélték őt a francia-, a magyar-, az osztályfőnöki órákon. Akkoriban még nem tudtuk róla, hogy iskolába (a Weiner Leó zenei szakközépbe) jövet-menet, a 41-es villamoson is azzal töltötte az időt, hogy Proustot fordítgatott.

• Olvass bele!

Désérable mostani szövege egy szerelmi háromszögről mesél azazhogy ezt tárgyalja, ismerteti – ráadásul olykor igen poénosan –, ugyanis az írónak különleges a humora. Kritikusai szerint bár szövege abszurd, a románc mégis harmonikusan pereg. A szerelmi történet persze krimiparódia is lehetne – engem azonban az terít le, hogy tele van (egyeseknek irodalmi csemegét jelentő) idézetekkel – melyek az átlagolvasót akár el is ijeszthetik. De el kell ismerni, aki kellően (vagy legalább eléggé) olvasott, annak öröm, ha képes élvezni a sok verset. (Jancsó Júliától tudom meg, nem csoda, ha a lábjegyzetben jelzett El Baresed nevű költőről nem találok adatot a wikipédián, a szerző talán csak így csempészte a könyvbe egyik saját versét.) Mindenesetre, így teljesen érthető, hogy a kiadó miért vette két fordító munkáját igénybe. A hatalmas teherbírású (ismétlem, a hét [!] kötetnyi Eltűnt idő…-t magyarító) Jancsó Júlia neve mellett N. Kiss Zsuzsa a számtalan versidézet fordításáért könyvelheti el a dicséretet. (Újabb vallomás: a kötetben annyi a poétikai illusztráció, hogy olvasás közben olykor kifejezetten kulturális analfabétának éreztem magam.)

Tehát vers: a Gallimard-nál 2021-ben kiadott műnek a címe egy Verlaine-versből vett idézet: „Amiért szived / Én uram, legyőzőm lehet.”  Bevallom, hónapok óta kezemben a könyv, s azóta próbálom értelmezni e két sort. Hiába, máig se sikerült. Ki mondja ezt? A női vagy a férfi szerelmes? Kinek a szíve győz, ha egyáltalán? Miért harc, mi a tét? Mennyivel világosabb lett volna a szerző üzenete ezzel a Henri Michaux-tól (író, festő) kölcsönvett mondattal:  „A létezés tudatát és az idő folyását akartam ábrázolni.” E mottó engem éppenséggel Proust-ra emlékeztet, de van a könyvben valódi Proust-idézet is –  „a szerelem nem más, mint a szív fogékonnyá tétele térre és időre” –, és ezzel visszajutottunk a könyv témájához.

A sztori (egyik) helyszíne a meghallgatást (tanúkihallgatást?) vezető bíró irodája. Ott idézi fel az eseményeket a szerelmesek közös barátja, a névtelen narrátor. A bíró őt beszélteti Tináról. „Néma csend. Tinából először a csendjét hallottam” – ily költőien jellemzi a lányt, a színésznőt, aki mellesleg lazán polgárpukkasztó. „Mielőtt teherbe esett, mindig azt mondta: »egy nő, aki meg akar halni, nem megöli magát, hanem anya lesz«, s ha gyerek születéséről kapott értesítést, részvétet nyilvánított.” Amikor ő lett terhes, elsőre azt gondolta, naná, elvéteti, de az első ultrahangon megtudta, a gyerekek ketten vannak, már gondolkodás nélkül kimondja: „megtartjuk őket.” A gyerekek megszületését követően „úgy szeretkeztek, ahogy a közegészségügyi kampányok az ivást illetően javasolják. Mértékkel.”  Ez a mértékletesség, visszafogottság tán csak a gyerekek apjára, Edgárra vonatkozott, Tina szeretőjére, Vascóra kevésbé. Mert ő már az első alkalommal, a különleges könyvek tárában, a helyzethez illő alexandrinust költött: „hogy én magával háljak? Miért is ne, / csak épp / Álló éjszaka nem hunyná le a szemét.”

A könyvtár, a könyvek, a versek, az érzékiség minden gondolatukra hatással van. Elmélyednek a verstanban, stilisztikában is: „Nem mondanám, hogy folyton rád gondolok” (preteríció), „ahogy én sem, hogy kívánlak kicsit” (eufemizmus). Tina és Vasco folyton együtt akar lenni: „mohón szomjazták egymás ajkát. Az egyik elkezdi a mondatokat, a másik befejezi. Az együtt iszogatásból pohárról pohárra cinkosság lesz, a cinkosságból nyilvánvalóság. Már önmaguk tükörképére ismertek a másikban. Megcsókolják egymást, nehéz szívvel válnak el, tudják, hamarosan találkoznak megint: nem tehetnek másként. / Nekik annyi.”

Tina, a színésznő, amikor nem játszott, éjjelente kávéházakban tanulta szövegét. „Éjszaka a szavak ágya mellett vagyok ügyeletben” – mondta gyerekei apjának, holott gyakran Vasco mellett volt ügyeletben. A liaison tehát tart, egy másik közös barát, a bölcselkedő fodrász mellékszereplő, Alessandro róluk mondja Vascónak: „a festő látnok: megelőlegez, elméjében a tojásnak már bontakozik a szárnya, amellyel majd felrepülhet. [Itt most] Tina a festő, a tojás pedig kettőtök kapcsolata. Mit lát Tina, amikor a tojást szemléli? A madarat látja, a madár pedig egy szárnyaszegett pár, egy lemondott esküvő, két kisfiú, akiket egyedül kell felnevelni, és akikkel csak minden második héten találkozhat. Jobban tennétek, ha nem keresnétek egymást többet.”

Tina egyre nehezebben tud eligazodni élete kuszaságában. Megszületett az ikerpár, de ő nem biztos benne, hogy mindig kellően türelmes, önzetlen, fegyelmezett, felelősségteljes. Nem biztos, hogy megvannak benne az anyáknak tulajdonított erények. „Csinálta, ahogy tudta, ahogy a legtöbb telt tőle. Elboldogult. Végül is ezt jelenti a szülőség: elboldogulni!” Egyre több érzelemmel járt szülőnek lennie. „Meghatódott egy első fogtól, leste az első szót, kémlelte az első lépéseket. Eltöprengett, mit csinálhatott korábban mindezzel a szeretettel. És biztos, hogy mostantól mindig ott lesz majd.” A szerelmesek folyton egymáson gondolkodnak. „Tina nem azért jött, hogy betöltsön egy űrt. Azért jött, hogy teremtsen egyet.” Ráadásként: „a szerelmi szakítás rosszabb a halálnál. Olyan ember gyásza önmagáért, aki még életben van, akit mások láthatnak, hallhatnak, megérinthetnek, érezhetnek. Az ember az eszével tudja, hogy szíve van, majd jön a szakítás, és az ember érzi, hogy van szíve.”

Nem folytatom a további filozofálást arról, hogy mi is az élet („apró illékony boldogságok, amelyeket messze fölülmúlnak a mérhetetlen bánatok. A nagy többség maszkot hord, ami a második bőrünkké vált a fájdalomtól eltorzult első fölött.”) Túllépek a narrátor kesergésén is: „a szabad versben és a házasságban a kötöttségek megszüntetése adja a végső, maradéktalan, önmagától megrészegült szabadság érzetét.” Amikor Tinától búcsúlevelet kap, Vasco visszatér a versíráshoz. Elolvasta az utolsó szót: szeretettel, s tudta, többet nem látja Tinát. „Ez a szó lett a halála. Nem maradt más hátra, mint a lehető leggyorsabban kicsekkolni, végleg. Meghalni, de először is, Tinára hagyni a bűntudatot a halála miatt.” Újra verset ír neki: „ha földereng a táj, holnap a pirkadással felmetszem ereim.” Hazament, bevette a tablettákat „s borotvaélen járt a bőrén”. Nem árulom el, eztán mi történt.

Désérable a sztori lezárásához két költőt hívott segítségül, beszámolva arról, hogy Vasco licitált a pisztolyra, amivel Verlaine meglőtte Rimbaud-t. Újabb világirodalmi jelenet, amikor Vasco e pisztolyt markolászva megjelenik Tina és Edgar esküvőjén, szamáron kocogó Sancho Panzaként. Edgar és a násznép idegesen várakozik. Tinának már 17 perce meg kellett volna érkeznie. „Az idő szubjektív adat, arra jellemző, aki érzékeli. Meg kellene különböztetni a valós időt az általunk érzékelttől. És minden egyes perc, ami a mi óráinkon 60 másodperc, Edgarnak egy évszázadnak tűnhetett, márpedig 17 évszázadot várni egy nőre… bizony nem hosszú: végtelen.” Tina végül megjelenik – kopaszon. A tincseit ő vágta le, a maradékot az apja nullásgéppel. A szertartásmester merész kacajjal reagált: „végre együtt, hajszál híja volt!” (Désérable látványos bon mot-ja.) Ajánlom olvasói kedvcsinálónak, akárcsak azt, amit asztalszomszédjára mondott a narrátor: „úgy volt abszolút hülye, ahogy más abszolút hallású.”

Mindenkit megnyugtatok, ez a sértés azért nem volt halálos, ahogyan semmi más sem volt halálos ebben a kvázi krimiparódiában. Volt itt ugyan történelmi pisztoly, ám nem működött, csak hámsérülést okozott. És az egész könyvben annyi volt a líra, a vers, a kifinomult gondolat, költészet, hogy a kedves olvasó a könyv élvezetes elfogyasztása után, akár érettségire is vállalkozhatna – irodalomból…

Francois-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm
Fordította: Jancsó Júlia, N. Kiss Zsuzsa
21. Század Kiadó, Budapest, 2025
224 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 4490 Ft
ISBN 978 963 568 6087

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Francia Akadémia nagydíját nyerte el a regény, melynek szerzőjét az európai irodalom legnagyobb tehetségei közt tartják számon, műveit tucatnyi nyelvre fordították le.
Témája egy szerelmi háromszög és egy bűntény: Tina, Edgar és Vasco története mintha Verlaine és Rimbaud kis híján gyilkosságba torkolló viharos kapcsolatát idézné fel. Különleges humorú, abszurd, mégis harmonikusan megkomponált mű ez. Olvashatjuk szerelmi történetként, de visszájára fordított, olykor paródiába hajló krimiként is. Irodalmi utalásai igazi csemegét kínálnak az értő olvasónak. A regény humoros és kegyetlen, a szerelem szövevényességét, a szenvedély összes árnyalatát mutatja be, miközben a költészetet is piedesztálra emeli.