Pethő Balázs: Vadak csemegéje (részlet)

I. Otthon

Nem szerettem augusztus tizennegyedikét.
Nagyon nem.
Sőt egyenesen gyűlöltem ezt a napot.
Ezt a hervasztó napot.
Augusztus tizennegyedike.
A Gergely-naptár szerint ez az év kétszázhuszonhatodik hervasztó napja (szökőévben a kétszázhuszonhetedik), amiből még százharminckilenc hervasztó nap van hátra.
Marcell és Atanáz névnapja.
A függetlenség napja Pakisztánban.
A barlangászok világnapja.
Ezen a napon született Magic Johnson amerikai kosárlabdázó és Wim Wenders német filmrendező.
2010. augusztus 14.
Szombat.
Emese eltűnésének napja.

Fekete betűs nap volt az egész családom számára, amely pokollá tette az elmúlt hat évemet. Bár a húgom előkerült, a családom helyzete még a hervasztónál is hervasztóbbá vált, és ahogy az évek teltek, egyre csak hervasztóbb lett. Emese köztünk volt ugyan, de már biztosak lehettünk benne, hogy sosem lesz a régi.

Erről azonban mindig nehezen tudtam beszélni, pontosabban sehogy. A történet ugyanis túl bizarr volt ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam.

De igazából kinek is mondtam volna?

Jó, Klárának, újdonsült legjobb és valójában egyetlen barátnőmnek, mesélhettem volna (sőt, kellett is volna), azonban annak ellenére sem tudtam megnyílni, hogy milyen sokat lógtunk együtt. Hiába szenteltük egymásnak szinte minden szabadidőnket, egyszerűen elcsuklott a hangom, ha Emese vagy a családom került szóba. Ha olykor mégis előfordult, úgy kanyarítottam a történetet, mintha a húgom születésétől fogva lett volna beteg, pedig nem.

Emese hét éves koráig nagyon is egészséges volt.

Mentségemre legyen mondva, egyre inkább kerestem a megfelelő alkalmat a beszámolóra, mivel már egészen nyugtalanító kezdett lenni titkolózásom. Ő sem volt hülye (de még mennyire, hogy nem), és olykor kérdéseket tett fel, igaz, csak rendkívül óvatosan, mert nyilvánvaló volt, hogy mennyire kényes téma ez számomra. Azonban sosem találtam azt a közös pillanatot, amelyet képes lettem volna elrontani, vállalva, hogy annyira hervasztó legyek, mint maga a történet. Évek óta nem voltak barátaim pont emiatt, és nem akartam Klárát (is) elveszíteni.

Egyre többet morfondíroztam azon, hogy miként adjam elő hervasztó családi mesémet – mivel úgy éreztem, lassan többet kockáztatok, ha nem vallok, mint ha igen –, képzeletben újra és újra felidézve az augusztus tizennegyedikével kezdődő lavinaszerű eseményeket, amelyek olykor alaposan lehúzták a hangulatomat. Na, persze nem mintha bármikor is lehetőségem lett volna akár csak egy kicsit is megfeledkezni erről az egészről, azonban a kényelmetlen emlékek folytonos és direkt előhívása egyre nyomasztóbbá, sőt, hervasztóbbá kezdett válni. Klára is észrevette, hogy valami böki a csőrömet, elcsöndesedéseimet könnyen kiszúrta, finoman rá is kérdezve az okára, és bár ilyenkor a nyelvem hegyén volt a mondandóm, az utolsó pillanatban mindig visszakoztam.

Pedig ő mindig nagyon őszintén mesélt a családi problémáiról. Igaz, az ő történetük, bár szintén tragikus volt, mégsem volt annyira ritka és egyedülálló.

Nem volt bizarr, csak szomorú.

„El kell mondanom Klárának az igazat” – kattogott folyton a fejemben a gondolat, amivel kapcsolatban egy kellemes, napsütötte, őszi szerda reggelen, a HÉV-en munkába zötykölődve végleges elhatározásra jutottam: a legközelebbi találkozásunk alkalmával – lesz, ami lesz – feltárok mindent. Már az első percben jó alaposan a szemébe nézek, és közlöm, hogy beszélnünk kell, kapásból hozzátéve, hogy a családomról van szó, amiből tudni fogja, hogy komoly a dolog, és talán kicsit lejjebb csavarja hiperaktív énjét, amire amúgy abszolút képes volt, ha megerőltette magát.

Már előre örültem, hogy végre túl leszek a dolgon. Még ha utána esetleg kerülni is fog, akkor sem kell többet titkolóznom.

Ahogy befurakodott a fejembe a Klára nélküli élet víziója, megint rosszkedvem lett. Hervasztóan rossz. Azonban szerencsére nem sok időm volt gyötrődni, mert a HÉV befutott a Szentlélek térre, azaz számomra a végállomásra.

Kissé nehézkesen kászálódtam fel helyemről, mert a hirtelen jött melankólia katalizálta kialvatlanságomat, és a fáradtság pillanatok alatt szétáradt porcikáimban, hullámokban gyötörve testemet.

A kijelző szerint a másik vágányra három és fél perc múlva volt várható a következő szentendrei vonat. Eljátszottam a gondolattal, hogy felpattanok rá, hazamegyek, bedőlök az ágyba, és fel sem kelek egész nap.

Fáradtságom Emese éjszakai rohamának volt „köszönhető”, ami után egyszerűen képtelen voltam visszaaludni. Persze Murphy törvénye szerint nem sokkal az ébresztő előtt jött volna álom a szememre, aminek nem engedtem, mert fél vagy negyed óra alvás után még pokolibb lett volna felkelni.

A HÉV komótosan tovasuhant, én pedig még komótosabban elindultam a munkahelyem felé, amely a harmadik kerületi Fő téren volt, pár méterre a polgármesteri hivatal neobarokk épületének díszes bejáratától.

A Fő tér kellemes hely volt, de kissé unalmas. Rendszerint családosok népesítették be, jómódú polgárok süvítettek át hivatalos ügyeiket intézni, vagy párok, barátok, osztály- és munkatársak sétáltak a macskaköves utakon, ebédeltek, kávéztak, italoztak a környék visszafogottan elegáns, régies éttermeiben, kávézóiban, kocsmáiban. A tér antik hangulata – a díszes lámpák, ódon padok, bronzszobrok, barokk házak és a macskaköves járda – a városrész skizoid látképe volt, mert a klasszikus, dekoratív épületek és szépen megmunkált utcai kiegészítők mögött a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek szürke, sematikus, beton panelmonstrumtömbjei tornyosultak (a szocializmus gyöngyszemei), körülvéve a kerület legszebb részét, fenyegetően vagy éppen irigykedve pillantva le arra.

Mivel bő negyed órával előbb érkeztem, egy gyors kávéra még beugrottam a „Hello Koffein!”-be, ami közel esett a munkahelyemhez, és ahol már ismertek rendszeres fogyasztásom és mosdóhasználatom miatt. A kávézó otthonos közege tökéletesen illett a környék hangulatához: antik, barna fabútorok, sötétzöld, aranycsíkos tapéta, törtfehér, klasszikus porceláncsészék. Rendszerint halk jazz és finom illatok töltötték be a helyet, amelyhez illett a felszolgálók modorossága. Ha éppen nem volt vásárlóm, szívesen húzódtam be a hely valamely ablak melletti zugába, hogy onnan tartsam szemmel a szekeret, és azonnal reagálhassak, ha vevő érkezik.

Bent megcsapott a meleg és fülledt levegő, ami elnehezítette a gondolataimat. Némi töprengés – és pár óriási ásítás – után zabtejes dupla kapucsínót választottam, amit Abigél (legalábbis a névtábla szerint), a mindig mosolygós, szinte tökéletes küllemű lány szolgált fel.

Abigélnek hosszú, hullámos, ébenfekete haja volt, hófehér, egyenes fogsora, illetve már-már irreálisan nagy és szimmetrikus szeme. Hatalmas szempillái valószínűleg nem voltak valódiak, de megtévesztően annak látszottak. Huszonegy-két éves lehetett, nem sokkal idősebb, mint én. A „Szia, mit parancsolsz?” kérdést mindig egy kicsit affektálva tette fel.

Nem tagadom, irigy voltam Abigélre. Úgy véltem, hogy az ilyen fokú szépség biztosan kiváltságokkal és olyan szabadsággal jár, amiről én csak álmodoztam.

Én nem voltam szép. Legalábbis nem kifejezetten az (talán a trendi szépség a jó kifejezés, nem tudom), mindenesetre Abigéllel össze sem lehetett hasonlítani. Az orrom kissé hosszúkás volt és keskeny, az állam az átlagnál valamivel szélesebb, a fogaim pedig a rosszul nőtt bölcsességfogak miatt enyhén görbék. Az ajkam szigorú volt és vékony. A legnagyobb erősségem a lagúnakék szemem volt, amit Emesével mindketten anyától örököltünk. Kiismerhetetlen arcom volt. Volt olyan szög, ahonnan vonzónak hatott, volt olyan, ahonnan kevésbé. Olykor a tükör előtt játszottam azzal, hogy különböző perspektívákból vizsgáltam magam, mindig arra jutva, hogy legalább érdekes, karakteres külsőm van.

Az alkatom vékony volt, talán túlságosan is. Százhetven centimre ötvenhárom kiló jutott. A BMI szerint hatvanegynek kellett volna lennem. Sosem sportoltam, leszámítva, hogy olykor biciklivel közlekedtem.

Világosbarna, hullámos, mindig kócos hajam a vállamig ért. Ruháimat leginkább turkálóban vettem: farmer, sima, egyszínű top vagy póló, kötött pulcsi, sportcipő. Persze, ha Klárával fejest ugrottunk a sűrű pesti éjszakába, akkor nőiesebbre váltottam, talán kissé kurvásra is, aminek köszönhetően azért engem is megkörnyékeztek a srácok, bár azzal is tisztában voltam, hogy „udvarlásuk” inkább az aznapi szexnek szólt, mintsem a tartósabb dolgokra való törekvésnek. Ez ellen amúgy semmi kifogásom nem volt. Sőt! El sem tudtam képzelni, hogyan járhatnék valakivel ennyi szarsággal mögöttem.

Hat óra ötvenöt perckor, miután megittam a kapucsínót és elszívtam egy cigit, kiléptem a kávézó ajtaján, és odabattyogtam a könyvszekérhez. Amikor kinyitottam az ajtaját, készítettem egy kötelező fotót, amit feltöltöttem a „Fő tér” nevű zártkörű Facebook-csoportba, ezzel bizonyítva, hogy időben elkezdtem a munkát.

Az antikvár könyvszekereknek óriási sikerük volt az országban. Naponta száz-kétszáz, olykor még több könyvet adtunk el egy-egy spoton, ami nemcsak a jó állapotú, olcsó használt portékának volt köszönhető, hanem az egyedi dizájnnak is: a standok valódi, korabeli lovasszekerek voltak, amiket preparáltak, stabilizáltak, és amiknek polcokká alakított oldalain kötetek sorakoztak, új gazdákat keresve.

Itt dolgoztam minden hétköznap reggel héttől délután háromig. Bár alapvetően részmunkaidős állás volt, én kifejezetten állandóra kértem magam, hogy minél kevesebbet legyek otthon. A munka miatti távollét nem okozott olyan mértékű lelkiismeret-furdalást, mint más jellegű kimozdulás. Az állandó munkaerőnek pedig a főnökség nagyon örült, mivel a szekéren részmunkaidőben dolgozó, nagy többségében főiskolás beosztottak eléggé ad hoc módon vállaltak munkát, vagy éppen mondtak fel egyik pillanatról a másikra, leginkább az utcai körülmények kényelmetlensége miatt.

Aznap is, csakúgy, mint máskor, lenyitottam a szekér ablakait, amelyek mindegyike súlyos lakatokkal volt lezárva, majd elkezdtem rendbe szedni a polcokon sorakozó könyveket, amelyek a Fő téri szekéren az alábbi kategóriák szerint voltak felosztva: idegen nyelvű könyvek, gyerekkönyvek, magyar irodalom, világirodalom, történelem, vallás, pszichológia, ezotéria, szórakoztató irodalom. A ferdén vagy fejjel lefelé álló könyveket kiegyenesítettem, a nem megfelelő kategóriában lévőket a helyükre tettem, a szerzők szerinti névsort kiigazítottam. Legvégül felbontottam az egyik újonnan érkezett, könyvekkel teli banános dobozt, és elkezdtem kipakolni a tartalmát, azaz feltölteni a polcokat. Szerettem ezt a részt, mert a dobozok mindig rejtettek pár új kincset, amelyekből olykor magam is vásároltam. Jani, a cég futára, kora reggel hozta a régi-új portékákat.

A KÖNYVarázs Kft.-nél kétszázötven forintba kerültek a könyvek, amelyek adományként jutottak el hozzájuk.

Kilenc ilyen szekere volt a cégnek a fővárosban, kettő-kettő Debrecenben és Veszprémben, egy pedig Kecskeméten. A szekerek mind ugyanolyan égszínkékre voltak festve, fehér kerekekkel, továbbá egyéni, festett mesebeli és irodalmi figurákkal díszítve. Ezeket Noémi, az egyik tulajdonos képzőművészetis lánya tervezte. A vállalkozás közhasznú missziót teljesített, ugyanis a viszonylag olcsó könyveket akár a legszegényebb réteg is megengedhette magának. Persze, a különlegességek és ritkaságok vagy csak „szimplán” jó könyvek az olvasni szerető emberek minden csoportját vonzották.

Július eleje óta dolgoztam itt, egyből az érettségi után kezdtem.

Klárát is itt ismertem meg, egészen pontosan a Széll Kálmán téren, ahol betanultunk, és ahova engem be is osztottak egészen addig, amíg az ottani szekeret át nem helyezték a Fő térre. Klára, aki a Kosztolányi Dezső téren dolgozott, szeptember elején mondott fel, mivel elkezdte tanulmányait az ELTE anglisztika szakán.

A Széll Kálmán tér a társadalmi rétegződést tekintve egészen kontrasztos volt a Fő térrel. A másféle atmoszféra elsősorban a rendszeresen ott táborozó, szélsőségesen önpusztító életmódot folytató „térlakóknak” volt tulajdonítható, akiknek a férfitagjai olykor (főleg delíriumos állapotban) nem vonakodtak a kelleténél erőszakosabban „barátkozni” a női árusokkal, ami sokszor átlépte a molesztálás határát. Engem azonban nem kellett félteni. Olyan ridegen és határozottan teremtettem le a próbálkozókat, hogy még a legkeményebb figurák is lehervadtak tőle, és hamar elment a kedvük a további kéretlen ölelgetéstől, beszólogatástól. A társaság nagyobb része azonban nem akart semmi rosszat, csak ismerkedni, beszélgetni, elütni a szabadidőt, amiből – ahogy észrevettem – mérhetetlen sok volt számukra, amit nagyon tudtam irigyelni, olykor komolyan eltöprengve azon, mennyire szívesen cserélnék még velük is. Az irigység volt az én bűnöm, nem vitás. Szinte mindenkire irigykedtem, aki el tudott tölteni egy gondtalan hetet a Balatonon, mert én egy napot sem.

Pedig a térlakók nemigen csináltak mást, csak olcsó kannás borral, tömény italokkal és még ki tudja, mivel mérgezték magukat már kora reggeltől kezdve. Voltak eladók, akik nehezen bírták elviselni a személyes higiéniát nem ismerő embereket, bármilyen barátságosak is voltak (normál mértékben), én azonban egészen jól eldiskuráltam velük. Olykor kellemesen elszórakoztatott egy-egy helyi történet, amely olcsó hedonizmussal, kisstílű bűnökkel vagy akár alvilági mélységgel volt keresztülszőve.

– Mi volt a legdurvább dolog, amit valaha elkövettél? – kérdeztem egyszer a Gyöngy becenévre hallgató térlakó hölgyet, akivel egészen jó kapcsolatot ápoltam. Gyöngy már az első pillanatban felfedte, hogy kedvenc időtöltése designerdrogokkal kábítani magát, főleg olyanokkal, amikhez fecskendő is kellett, amelyeket leginkább prostitúcióból vagy éppen kuncsaftjai meglovasított pénztárcáiból finanszírozott. Csak pár évvel volt idősebb nálam, és bár sosem vagy csak – saját bevallása szerint – egészen ritkán aludt az utcán, állandó lakhellyel nem rendelkezett. Ápolatlansága ellenére Gyöngy feltűnően csinos volt, karcsú, mint egy gazella. Mozdulatai olykor valami fennköltséget hordoztak, éles ellentétben a beszédmódjával, hanghordozásával és lenőtt, enyhén zsíros szőkített tincseivel.

– Leszúrtam egy csávót Németbe’ – felelte egy nyári, tikkasztó, déli órán, aztán nagyot húzott dobozos söréből. – Kérsz? – kérdezte, de visszautasítottam. Én cigarettával kínáltam, amit örömmel elfogadott. A szekér árnyékában próbáltunk hűsölni kicsit. A vevők déltájban inkább elkerülték a tűző napon álló szekeret, csak az igazán megszállottak válogattak kedvükre olyankor is.

– Miért tetted?

– Buli volt, ő meg ráhajtott a csajomra, és nem értette, hogy Linka velem van, és amúgy sem a csávókat szereti. Erőszakosan nyomult a geci, ilyen tipik újgazdag köcsög, aki azt hiszi, neki minden jár. Már alaposan be voltam nyomva, így elővettem a pengét, és… – A mondatot nem fejezte be, csak a levegőbe döfött képzeletbeli késével mellmagasságban, ami már semmilyen fennköltséget nem hordozott. – Mint később megtudtam, nem halt meg. Persze körözni kezdtek, de én időben megpattantam, ami miatt sajna ugrott a jó kis zsíros német meló. – Ennél a résznél a kezével és a szájával az orális szexet imitálta cinkosan mosolyogva.

– A lányokat szereted igazából?
– Néha. Attól függ. Téged mondjuk hazavinnélek – közölte rám kacsintva, amitől elnevettem magam.
– Bocs, a fiúkra bukom – feleltem.
– Mert még nem voltál velem, bébi – csattant fel kacéran, amitől újra kitört belőlem a nevetés.
– Amúgy voltál már letartóztatva?
– Aha. Párszor. Öt hónapig ültem egyszer egyhuzamban. Na, az geci szar volt.
– Miért ültél?
– Garázdaság.

Amikor a szekeret áthelyezték a Széll Kálmánról a Fő térre (mivel a problémás közeg elijesztette a vásárlókat), nekem is mennem kellett, amit sajnáltam, mert a Fő tér polgári környezete sokkal unalmasabb volt, mint a Széll Kálmán tér sűrű atmoszférája.

Pethő Balázs: Vadak csemegéje https://ampersand.hu/termekkategoria/preorder/
Ampersand Kiadó, Budapest, 2026
336 oldal, teljes bolti ár 4800 Ft