»Olyan bűnökért vezeklünk, amiket el se követtünk« | Kneszl Beáta Carmen: Szeretetlenek

●    R E S T A N C I A *  ●

Fazekas Erzsébet |

Kilátástalanság a gondolatokban, a lélekben. Mindenütt ott belül. A kínok, a kínzó téboly elől nincs menekvés, ezért egyesek a végzetes lépést választják: az ugrást a semmibe. A szenvedő egyén családja, környezete tehetetlen, és legalább ekkora (ha nem nagyobb) baj, hogy még a képzett szakemberek is azok! Így summázható mindaz, ami még a nyár végén volt témája egy kellemes délutáni összejövetelnek, egy autószalon közösségi terében. Az érdeklődők azonban nem a szép kocsik miatt jöttek el, hanem Kneszl Beáta Carmenre és mondandójára voltak kíváncsiak. Első kézből akarták megismerni: mit jelent borderline személyiségzavarral élni. Pontosabban életet imitálva szenvedni, és eközben egy (sőt több) könyvet írni e gyötrő állapotról, és a vele vívott küzdelmekről.

A szerző a bemutatón – akárcsak szövegeiben – az őszinte feltárulkozás (mondhatni a viviszekció) módszerével élt. Ami azért is példaszerű, mert így tudja hitelesen megszólítani és saját esetén keresztül segíteni a hozzá hasonlóan érintett olvasókat. De még a szakemberek figyelmét is ilyen módon lehet eredményesen felkelteni. Ez olyan jól sikerült, hogy a könyv ma már az orvosegyetem oktatói, hallgatói kezében tananyag – mondta büszkén Beáta a Mercedes szalonban tartott bemutatón. A helyszínválasztás ugyan nagyon furcsának tűnhetett, ott azonban megértettem az okát. Kneszl Beáta Carmen ugyanis igazoltan Mercedes-függő (erről életrajzi vonatkozású írásaiban beszámolt). Elsőre ez is csak kevéssé fontos – magánügy jellegű – információ lenne, ám aki jól figyelt a közönség előtti élveboncoláson, hamar megérthette: éppen ellenkezőleg, a helyszín a témához tartozik. Beáta extrém módon felfokozott rajongása a csillagos járművekért, márkafetisizmusa szorosan összefügg a most tárgyalandó szindrómával. „Mindenkinek van takargatnivalója! Neked mi? Én nyíltan vállaltam a titkomat, és ha ez az ára annak, hogy akár egyetlen ember életét is megmenthetem, akkor megérte” – indítja könyvét Beáta. Én pedig alátámaszthatom: tényleg megérte!

A Borderline Personality Disorder (vagyis határvonal személyiségzavar, BPD) fő jellemzője az én-kép, a gondolkodás, a kapcsolatok, érzelmek tartós instabilitása, a problémás önértékelés. Mivel igen gyakori az extrém hangulatingadozás, a BPD-s személy egyik pillanatban jónak érezheti magát, a másikban értéktelennek. A váratlan kedélyváltozások során nevetésből sírásba, dühkitörésbe vált – viselkedése kiszámíthatatlan, robbanékony, önpusztító. Retteg attól, hogy elhagyják, fél a magányosságtól, folyamatos szorongásban él. Itt a határvonal fogalom azt jelzi, hogy régebben a neurotikus és pszichotikus zavarok közé helyezték, ma azonban már önálló betegségnek tartják. Olyannak, ami alaposan megnehezíti az érintett és a környezete életét.

Az önvallomást végző szerzővel együtt kérdezhetjük: ki tudna megbirkózni a kapcsolatépítés nehézségeivel, a viharos intenzív érzelmekkel, a túlzott kötődés terhével, az elutasítástól való félelemmel, a szélsőséges szeretet- és gyűlölethullámokkal? A kiszámíthatatlanul jelentkező önpusztító viselkedéssel, a késztetéssel az öngyilkossági kísérletre, az öncsonkításra? A felelőtlen döntésekkel, amelyek jelentkezhetnek anyagi formában (esztelen költekezés), erkölcsi téren (aberrált szex, bűncselekmény), vagy függőségként (drog, alkohol)? Sok borderes állandó unalomról, krónikus ürességérzésről számol be. Az érintettek látásmódja többnyire szélsőséges: vagy jó mindenki, vagy nagyon rossz, a semleges eseményeket is szélsőségesen értelmezik. Kneszl Beáta megfogalmazásában: „A fekete az fehér, a fehér gyakran fekete.”

A könyvet bevezető mottó „Mi olyan bűnökért vezeklünk, amiket el se követtünk” igazolhatja, a szerző ugyan terhelt (mégpedig súlyosan) az alcímben jelzett zavarral, viszont az irodalmi vénája igen jó. Amikor a fórumon véletlenszerűen előrelapozva a könyvben e sorokra bukkantam: „Összetört álmaimon taposok most. Lélekdarabok potyognak / és landolnak – a kiégés mint olyan így ad otthont.” (az Én voltam, én tévedtem című, egyoldalas fejezetben), dicséretemre Beáta gyermeki módon kacarászva, leplezetlen büszkeséggel reagált: „Pedig kocsiban ülve, egy piros lámpánál várakozva ötlött csak fel bennem ez a szöveg.”

Talán épp ezzel igazolta, amit a társaságában lévő Keresztes Zoltán pszichiáter is fontosnak tartott elmondani bevezetőjében: „A kreativitás mindig is a túlélésben segítette a személyiségzavaros embereket – így volt ez József Attila, Csáth Géza és mások mellett Egon Schiele, Sylvia Plath, Robert Capa, Janis Joplin és még nagyon sok híresség esetében is.” Beáta tehát költő(szerű). Ez magyarázhatja, hogy miért a Helikon vállalkozott írásai közre adására. Ő pedig, mint „csituló borderline-os”, egy-egy korábbi verse felidézésével válaszol levélíróinak, mert úgy véli, üzenetét ma sem tudná jobban megfogalmazni.

Vajon miért ezt a címet kapta a könyv? – töprengek. Talán ezzel akarná hangsúlyozni, sőt alátámasztani a szerző a szakemberek feltételezésének jogosságát, miszerint a szeretet hiánya, a szeretetlenség is képes lehet előidézni ezt az állapotot? Ha az érintett nem kap(ott) elég figyelmet, de főként szeretetet a személyiségfejlődése legelejétől kezdve, már csecsemő (vagy akár magzat) korában. Ha elmaradt nála a korai kötődés lehetősége. Elképzelhető, hogy az otthoni érzéketlen közeg juttathatja el babák sokaságát ebbe a helyzetbe, ami a világon mintegy 140 millió embert érint? Pedig a felismerés, majd a diagnózis felállítása életmentő lehet – még akkor is, ha a BPD-nek nincs ismert gyógymódja. A pszichiáter nem is tud vigaszt nyújtani: „gyors megoldás ritkán adódik.”

A genetikai szakma (tudomány) nem tudja eldönteni, mi lehet a kiváltó ok. A zavar elkerülésére viszont már könnyebben tudnak módszert kínálni. Szeretetet kell nyújtani, akár már a megszületés előtt. A babusgatás hatására emelkedik a baba szerotonin-szintje. A sok kedves jelzés biztonságérzetet ad neki. A torzulás akkor kezdődik, ha a baba nem látja, érzi önmagát tükröződni az anya szemében, gesztusaiban – ezt vallják gyerekgyógyászok is. Elindul a kórfolyamat, és a gyerek lassacskán saját(os) világot épít magának – a hiányzó helyére. Ezért alakulhat ki az a gyakori tünet, hogy az érintett egyén kétségbeesetten kapaszkodik a társába, nehogy elhagyja, mintha az élete múlna ezen. És olykor valóban az élete múlhat ezen.

A könyvet bemutató dr. Keresztes mintha mégis tudna valami megnyugtatót. „Van célterápia” – mondja, s arra utal, az anyákban tudatosítani kell, mit idézhet elő a rideg érdektelenség, a szeretetlenség, még ha az csak látszólagos is. De ezzel komolyan feladja a leckét. A terhestorna mellé kellene lélek-tornát szervezni?

Meg is kérdezem, mi hát a tanácsa? Mi a teendő, ha a (kis)mama el akarja kerülni, hogy gyereke a partvonalon kívülre kerüljön, borderline-os legyen? A könyvre és szerzőjére kíváncsi érdeklődőben sok kérdés fogalmazódhat meg. de főképpen ez: hogyan vonható a terápiába az anya? Miként lehet rávenni arra, hogy több pozitív információt sugározzon, így emelve gyereke agyában, idegrendszerében a szerotoninszintet. Mikor záródik az ablak, mikortól következik be szükségszerűen a károkozás? Az is kérdés, vajon van-e elég szakember, ha az érintett családok nagy számban kérnének segítséget.

• Olvass bele!

A helyzet különösen kamaszoknál kritikus, a probléma ebben az életkorban csúcsosodik ki. Ilyenkor elhangzik a jószándékú tanács a közösség megtartó erejéről, ami alapvető fontosságú lehet(ne), de nehéz vele bármit is kezdeni: az érintett magába zárkózik, kerüli a társaságot, hiszen épp ez a zavar egyik jellemzője. Azt sem tudtuk meg, létezik-e családi halmozódás. Annyi ismert, hogy a borderline kialakulásában szerepet játszhatnak biológiai tényezők, például az idegrendszeri érzékenység, a korai traumák (gyermekkori elhanyagoltság, bántalmazás), de kevesen jutnak el a diagnózisig, vagy a gyógyszerekre épülő megfelelő kezelésig, a pszichoterápiáig. Végül megnyugtatásként újabb előrejelzések hangzanak el: a változó kor előtt (a perimenopauzában) könnyebb lesz a helyzet.

A szerző e szavakat nem kíséri bólogatással, hiszen életkora miatt ezt nem erősítheti meg. Azt amúgy se tudhatná, pontos-e az arány, miszerint akár 3-4%-kal javulhat az életközépi szakaszban az állapot. Miben lehetne ezt mérni? Abban-e, hogy a borderes már nem naponta vetne véget életének, csak átlag havi egyszer?…

Amikor újra a szerző kap szót, elmondja, nagyon nehéz megtanulni, hogyan lehet együtt élni ezzel a fekete-fehérben mutatkozó állapottal. Ezért jó előre figyelmeztet mindenkit, hogy műve nagyon szomorú könyv – az érintettek üzeneteiből állította össze, márpedig az ő hangulatuk nagyon rossz. Zúdul az olvasóra a sok negatív érzelem. A közölt részletek a levélírók igen kis részétől származnak, Beáta szigorúan válogatott, mert sok üzenet annyira durva, letaglózó volt, hogy nem is hozhatta nyilvánosságra. A könyvhöz kapcsolódó másik figyelmeztetést a pszichiátertől kapjuk. A könyvben közölt teszt kizárólag tapasztalati, egyedi érdekességű, híján a tudományos értéknek, a klinikai próbát nem állná ki.

Kneszl Beáta Carmen a kétkedőknek, hitetlenkedőknek, de főként az ítélkezőknek ajánlja könyvét – én viszont minden olvasónak ajánlom, mert sokak számára hiánypótló lehet ez a felvilágosító, beavató, rendkívülinek tartott könyv, míves verses szövegeivel. „A közömbösség közönsége állva tapsol felém – szemetet hagyva maguk után sétálnak már –, na ki innen, kifelé!!! Felszínes sokaság halmozódik helyben, csak a pillanatra várnak, mikor közölhetik – én voltam, én tévedtem…”

Beáta a hazai borderline személyiségzavarban szenvedők nem hivatalos nagykövete, és a Borderline Tehetségekért Alapítvány kurátora. Ebben a minőségében, felvilágosító munkájában vajon mit tud kezdeni azzal a trenddel, ami egyre jobban terjed a világban – erre egy Japánban megfigyelt esetet kell felhoznom példának. A fiatal nő, Nogucsi arról számolt be a közösségi médiában, hogy borderline személyiségzavarát virtuális férje (azaz nem hús-vér ember) segít kordában tartani. A Klaus nevet kapott – mesterséges intelligenciával generált – szerelme van mellette, ő ad neki boldogságot, biztonságot. Amióta kapcsolatuk tart, nincsenek önbántalmazási késztetései, megszűntek érzelemkitörései. Az orvosai korábban sem gyógyszerrel, sem pszichoterápiával nem tudtak ezeken segíteni. „Miután Klaust megismertem, pozitívabb lett az életszemléletem. Minden sokkal élvezetesebb: a virágok illata jobb, sőt minden tárgy, még a városkép látványa is szebb.”

Kneszl Beáta Carmen:
Szeretetlenek – Borderline első kézből
Helikon Kiadó, Budapest, 2025
298 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
online ár a kiadónál 4050 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 620 6734
ISBN 978 963 620 6741

* RESTANCIA | E rovatban jelennek meg írásaink azokról a művekről, melyek a megjelenéskor valamiért a könyvkupac aljára csúsztak, de nem végleg…

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sokan megfogalmazni sem tudják, mi zajlik bennük, s emiatt a teljes kilátástalanság uralkodik el rajtuk. Egy idő után pedig lelki kínjaik enyhítésére önmaguk ellen fordulnak. A környezetük és még a jól felkészült szakemberek is gyakran tehetetlenül állnak velük szemben.
A sokakat talán meghökkentő nyílt kitárulkozásuk hatalmas erejű, mert így nyerhet teljes betekintést az olvasó ebbe a „tébolyba” és ismerheti fel a leírtakban akár önmagát, akár valamelyik ismerősét, barátját, hozzátartozóját.
A Szeretetlenek nem orvosi szakkönyv, nem regény és nem önsegítő mű. „Csupán” egy könyv, mások mellett a borderline-nal küzdő embereknek, hogy megértsék önmagukat, és a környezetüknek, hogy megértsék őket. – Dr. Keresztes Zoltán bevezetőjéből