„Na szia, mentő!” | Dr. Zacher Gábor, Kálmán Norbert: Zacher 3.0

Csernus Anikó |

Egy telefonbeszélgetés decemberben villámsebesen beleégett kollektív emlékezetünkbe: a négyéves Medárd hívta a mentőszolgálatot olyan természetességgel és ösztönös tisztasággal, mintha minden nap ezt csinálná. „Na szia, mentő!” – mondta, és ezzel a három szóval és szakszerű segítséggel megmentette az édesanyja életét. A Zacher 3.0 – Az én mentőszolgálatom című kötetben dr. Zacher Gábor éppen az ellenkezőjéről beszél, arról hogy a népesség/lakosság nagy átlaga nehezen vág neki a segítségkérésnek, mert nem tudja, hogyan kell mentőt hívni.

Medárd esete és Zacher doktor negyven év mentőszolgálati munkája azt üzeni: nem az a fontos, hogy hibátlanul, szakszavakkal, szabályosan kérjünk segítséget, hanem az, hogy merjünk szólni, ha gond van. Egy olyan országban, ahol sokszor inkább hallgatunk, kivárunk, reménykedünk abban, hogy majd valaki más intézkedik – ez a gyermeki bátorság valóságos társadalmi tanmese. Ez a könyv pedig – sok más mellett – arról szól, hogyan válhat a segítségkérés kultúrája közös ügyünkké.

Dr. Zacher Gábor neve hazánkban évtizedek óta fogalom. A legtöbben „az ország toxikológusaként” ismerik őt, aki minden szilveszterkor számtalan kamera előtt őszintén számol be petárdázásról és a toxikológia legsötétebb bugyrairól: a túladagolásról, alkoholmérgezésekről. Azért válhatott jelenséggé, mert sohasem moralizál, nem ijesztget, nem finomkodik – egyszerűen elmondja a valóságot. A kórházit és az utcait.

Kevesen tudják – vagy hajlamosak elfelejteni –, hogy Zacher nem „médiasztár orvos”, hanem elsősorban gyakorló szakember: mentőorvos, sürgősségi orvos, aki ugyanúgy műszakba jár, vonul, beáll a sorba. A Zacher 3.0 kötet egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy visszahelyezi őt abba a közegbe, ahonnan elindult: a mentőautóba, a Markó utcába, majd a kapott címekre: a sötét pincékbe, roncsok közé, hétköznapi és extrém helyzetekbe. Ettől válik a Zacher-jelenség teljessé: azért beszélhet az egészségügyről, mert ő maga annak szerves része.

A kötet közvetve bevezet a magyar mentőzés történetébe is. A hazai mentőszolgálat gyökerei a 19. század végéig nyúlnak vissza, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület megalakulásáig. Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) 1948-ban jött létre, és azóta is az egyik legösszetettebb, legnagyobb terhelésnek kitett közszolgálat. A mentőzés mindig is egyszerre volt technikai, szakmai és emberi kihívás: a rohamkocsik megjelenése, a kórházi ellátás fejlődése, a protokollok szigorodása mind-mind ezt a rendszert formálták. Zacher könyve nem történeti monográfia, mégis pontosan ettől az élő tapasztalattól válik hitelessé: nem évszámokkal, hanem történetekkel mutatja meg, hogyan működik ez a rendszer.

Fontos megjegyezni: a memoárban nem kizárólag Zacher Gábor beszél, megszólalnak az OMSZ más munkatársai is, akik ezt a világot más nézőpontból látják. Hangjuktól felerősödik az a kép, hogy ez kifejezetten csapatmunka, a finoman összehangolt rendszer minden részének tökéletesen kell működnie ahhoz, hogy a mentés minél gördülékenyebb és gyorsabb legyen. A könyv ezáltal egyfajta promókönyv is, azonban ennek nem a fényezés a célja, hanem az ismeretterjesztés, az edukáció.

• Olvass bele!

Az újságíró Kálmán Norbert a kérdező, a válaszokból mozaikszerűen épülnek fel a történetek. A kötet így nem csupán memoárként olvasható, hanem ismeretközlő irodalomként is funkcionál: az olvasó többször is kézbe veheti, akár Zacher személyes életútja érdekli, akár a mentőzés világa és az egészségügyi ellátórendszer működése vonzza részletesebben. A rengeteg információt olvasmányossá teszi az interjú forma: a sztorikat kis adagokban kapjuk, a kérdések tagolják a szöveget, ez pedig fenntartja az olvasó figyelmét. Kálmán Norbert a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, és tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályája során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire öszpontosít, különös figyelmet fordítva a frontvonalban dolgozók terheire és tapasztalataira is.

A memoár és az önéletrajz alapvetően az egyéni életút értelmezéséről szól, a Zacher 3.0 ezt részben teljesíti, de részben szét is feszíti. Nem klasszikus, lineáris önéletrajzot olvasunk, inkább egy szakmai életút köré szervezett, élményszerű beszélgetéssorozatot. Nem a lélek mélyére hatoló vallomás, hanem konkrét élethelyzetekre épülő emlékezés – és éppen ebben rejlik az ereje.

Alapvetően pontosan azt kapjuk, amit várunk: kiváló történeteket, tanítást és kendőzetlen magyar valóságot a mentőkről és a mentettekről. Sok részlet meglepő, sok elgondolkodtató. Különösen erős az a gondolatív, amit a bevezetésben említettem: a segítségkérés nehézségeiről. Zacher világossá teszi: nem tanult tehetetlenségre, hanem tanult bátorságra lenne szükségünk. Arra, hogy tudnunk kell(ene), mikor és hogyan hívjunk segítséget – és hogy ezt már gyerekkorban el kellene sajátítani.

A könyvet lapozva fokozatosan megváltozhat az olvasói attitűd: az ember óhatatlanul átértékel dolgokat. Megnő a tiszteletünk egy olyan szakma iránt, aminek nem vagyunk gyakorlói, de bármelyik pillanatban rászorulhatunk. Különösen erős, szinte letaglózó az utolsó fejezet: a pályavég gondolata. A „mikortól nem szabad már mentőzni” kérdése ritkán jelenik meg ilyen őszintén. (Tegyük hozzá: ez egy sor más szakmára is érvényes, igaz?)

Hiánypótló ismeretterjesztő és életrajzi olvasmány egyszerre – én igen sokat tanultam belőle –, alighanem sok más olvasója is érezheti ezt. De életszagú, hiteles, és pontosan azt adja, amit ígér. Szerkesztője foghatta volna ugyan feszesebbre, kevesebb ismétléssel, és határozottabban fókuszálva egy-egy jelenségre – összességében mégis igen fontos mű született.

Régóta figyelem nagy tisztelettel Zacher Gábor doktort: nemcsak mert kiváló toxikológus, hanem mert olyan ember, aki képes a legkeményebb témákról is közérthetően, kendőzetlenül – gyakran humorral – beszélni. Negyven év szolgálat után ez a könyv most egy életútnak állít emléket. Nehéz elhinni, hogy valóban szögre akasztja a mentős kabátot – egy tévéinterjúban épp a napokban mondta, hogy alkalmanként azért ott lesz a sürgősségi kocsiban –, abban biztos vagyok: a Zacher 3.0 után más szemmel nézünk majd a szirénázó mentő után. És talán bátrabban mondjuk ki, ha baj van: „Na szia, mentő!” Nem minden hős hord köpenyt.

Dr. Zacher Gábor, Kálmán Norbert:
Zacher 3.0
– Az én mentőszolgálatom
Magnólia Kiadó, Budapest, 2025
320 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft,
online ár a kiadónál 5382 Ft
ISBN 978 963 598 4763

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.
Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel idéz fel humorral teli, ugyanakkor kőkemény igazságoktól sem mentes történeteket az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?
A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig hatoló történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.