Mit nekem, te zordon GDP-nek… | Duna Művészegyüttes: Partium / Nemzeti Táncszínház

Kutszegi Csaba |

Ritkán olvasok gazdasággal foglalkozó cikkeket, szakértelem híján még ritkábban merülök mélyre bennük. Egy ideje mégis visszatérőn foglalkoztat a gazdasági nem-növekedés elmélete, ugyanis lehet, hogy ez már az én életemben is, de az unokáiméban egészen biztosan kardinális kérdés lesz. A probléma mindenki által megérthető lényege ez: a gazdaság – és vele persze a fogyasztás – állandó, végtelen növekedése a környezetünk, a bolygónk határaival összeegyeztethetetlen. Ez logikus, napnál világosabb, érthető, mégis mindenhol a GDP-növekedést hajszolják, mert ez a befektetők és az újraválasztásra hajtó politikusak érdeke.

Szerintem a színház hatóerejének állandó növelésére tett kísérletek, a nóvum folyamatos hajszolása, a kvázi nóvum erőszakos felmutatása, mindezek a szándékok és erőfeszítések egyszer csak szintén zsákutcába fognak fordulni, hiszen a tempó egy ponton túl már nem lehet még gyorsabb, a zene nem lehet technikásabb és hangosabb, a tánc nem lehet virtuózabb és lehengerlőbb, továbbá már tényleg nem lehet tovább fokozni a sokkolást, a megdöbbentést, a meztelenséget és a rettenetet, mert az ember befogadóképessége is – ugyanúgy, mint a bolygónk – be van határolva. Remélem, kultúrát nem fogunk sohasem úgy fogyasztani, mint az ókori Róma tivornyázó lakomázói, akik, amikor már nem fért beléjük több, pávatollal mélyen megcsiklandozták a torkukat, hogy egy mesterségesen előidézett, gyors, szájüregen át történő ürítéssel helyet csináljanak a következő adagoknak. E rémképpel szemben azért megnyugtató, hogy a kultúrára, művészetekre ekkora igény hirtelen mutatkozása legalábbis belátható időn belül a földgolyón nemigen várható.

Hogy mindennek mi köze van a Duna Művészegyütteshez? Annyi egészen biztosan, hogy a gondolataim a Partium bemutatóján kalandoztak el errefelé. Ugyanis elég ritkán ülök olyan előadáson, amelynek alkotói és előadói nem kergetik erőszakosan a nóvumot, vagy nem akarják művi eszközökkel fokozni a fokozhatatlant, nem áll szándékukban így vagy úgy sokkolni, megdöbbenteni a közönséget stb. A nagy kérdés az, hogy ha mindezt nem teszik és nem is akarják, azért vajon dicséretet, avagy korholást érdemelnek. A nagy helyzet meg az, hogy ezt magam sem tudom eldönteni. Nagyon sokszor úgy érzem, hogy a színházművészet számos műfaja a fogyasztói igények rosszul felfogott kiszolgálása, valamint a szintén igen rosszul értelmezett korszerűségi követelményekhez történő felszínes igazodás miatt szabályosan globális válság felé rohan. E száguldásban sokszor háttérbe kerül a megalapozott művészi teljesítmény, sekélyesedik a színpadon az érzelmi-gondolati mélység, kiüresednek a felszínesen látványos formai elemek, eltűnnek a csöndes, meghitt, jelentéses emberi pillanatok. A silányosodás világtrendjeibe nem mindenki egyszerre és egyformán gabalyodik bele, de kimaradni belőle, távol tartani tőle magát (és a műfaját) senki nem tudja.

A világviszonylatban példa nélküli tudásanyaggal rendelkező magyar néptáncosok általában kényesen vigyáznak a hagyományos értékeikre. Bármikor bevethetően őrzik, gondozzák, ébren tartják őket, néha óvatosan kísérleteznek is velük. A folklórt rendszeresen, termékenyen felmutatják társművészetek kontextusában, ugyanis a táncnak nem csak a zene a nélkülözhetetlen társa, illik mellé, köré, alá-fölé a kortárs képzőművészeti látvány és az ütemhangsúlyos magyar, avagy az időmértékes nyugatos verselés is – mint ahogy bármilyen másféle, színvonalas és artisztikus tartalmi, avagy formai elem is. Néptánccal még kortárs színházat is lehet csinálni, ott, ahol szándék, igény, akarat is társul hozzá. (…)

Partium – Az Értől az Óceánig
Előadja a Duna Művészegyüttes és a Göncöl zenekar.
Közreműködik: Rubold Ödön, Barcza Zsolt (harmonika), Csasztvan Zsuzsanna (ének).

Fotók: Végh Tamás [A Duna Művészegyüttes fb-oldaláról] (VT), Gergely Bea (GB)

A teljes írás elolvasható a Tánckritika oldalon