Norman Lebrecht: Miért Mahler? (részlet)

Előszó (részlet)

Gustav Mahler minden zeneszerzőnél inkább köszönheti utóéletét évfordulóknak. 1960-ban születésének centenáriuma adott alkalmat a BBC producereinek Londonban és Leonard Bernsteinnek New Yorkban, hogy újból műsorra tűzzék összes szimfóniáit, visszahelyezzék zenéjét a koncertéletbe. Mahler zenéjét halála után hatvan évvel, 1971-ben Luchino Visconti Halál Velencében című filmje ismertette meg nagyszámú hallgatósággal. A hetvenötödik évforduló 1986-ban Claudio Abbadót egy páneurópai zenekar, a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar megalakítására ihlette, amely aztán létrehozta a Mahler Kamarazenekart, s a zeneszerző nevének felvétele a kiválóságot fémjelezte. Mahler hírneve évfordulóról évfordulóra, színpadról színpadra terjedt, addig a pontig, amikor 2010 decemberében a Berlini Filharmonikusok zenekara kiállítást nyitott az evangéliumi Eljött az Ő ideje címmel. Fél évszázad alatt Mahler a csaknem ismeretlenségből népi hőssé vált.

Születése százötvenedik évfordulójának ünneplése 2010-ben egészen halálának 2011-es centenáriumáig tartott, s ez lehetővé tette a lassan mozduló zenekaroknak, hogy második eljövetele alkalmából megtervezzék szimfóniaciklusainak hullámát Sydney-ben, Szöulban, Pekingben, Rómában, Lipcsében, Stockholmban, Krakkóban, Párizsban, Manchesterben, Birminghamben, Amszterdamban, Prágában, Düsseldorfban és Münchenben, nem szólva a háromévenkénti koncertsorozatokról, amelyeket Pittsburghben, Bostonban és több más helyen rendeznek. London South Bank kerületében két év alatt huszonhét Mahler-koncertet tartottak, és ugyanennyit a város másik felében, a Barbicanban, továbbá a Royal Albert Hallban és más helyeken. A hallgatóságot elkényeztette a választék – két „Feltámadás” az Egyesült Királyságban ugyanazon a szombat estén; Rattle a Harmadikkal és Orami a Tizedikkel egy szürke februári vasárnapon. A zenészek túlhajszoltságra panaszkodtak. Néhányan azt jósolták, hogy a centenárium után visszaesés következik.

A két évfordulós év folyamán ismét követtem a Mahler-életutat, kijavítottam a korábbi hibákat és találtam újabb gondatlanságokat is. Szülőhelyét Kalištĕben szeretettel helyreállították egy rendkívül nyugalmas vendégház formájában. Jihlavában, ahol felnőtt, a leégett zsinagógát átalakították Gustav Mahler Parkká, de a családi házból, amelyet eurós pénzekkel árasztottak el, elmondhatatlanul kedves múzeumot csináltak. A budapesti operaházban, amelyet huszonhét évesen vezetett, Mahler-szobrot lepleztek le. Az általa újra élesztett New York-i Filharmonikusok semmit sem tettek (ők egy évvel korábban letudták a maguk Mahler-koncertjeit). A New York állam északi részében fekvő Syracuse-ban egy magánszemély kő emlékpadot állított fel azon a helyen, ahol Mahler vezényelt, de a városi zenekar pénzügyi okokra hivatkozva lemondott egy Mahler-koncertet.

Bécs, ahol élt és meghalt, a maga hagyományos módján mellébeszélt. Turisták számára létrehoztak egy Mahler-emléktúrát, de nem reklámozták. A Színház Múzeum kiállításán, némiképp kínos intimitással, bemutattak egy vászoninget, amelyet halálakor viselt. A címkéjén az állt, hogy „Made in New York”. Bécs még a halálakor is kívülállónak bélyegezte őt.

A sírjánál, Grinzingben a síremlék közéleti jelentőségéről beszélgettem dr. Wolfgang Herles kulturális újságíróval, mire ő elénekelt egy kellemes dalocskát, amelyet a nagymamájától hallott. Vidám kis polka volt, valahogy így szólt:

Amikor majd meghalok, lok-lok,
Hadd szóljon a ló patája, kopp, kopp
Citera, szólj, pling, pling,
Végig a sírig, rig-rig.

A dal ott zsongott a fejemben egész éven át, hangsúlyossá téve a rejtvényt, hogy mi az, ami Mahlerben az eredeti, és mi az, ami a kulturális és környezeti hatásnak tulajdonítandó.

A betegességet például mahleri jellegzetességnek tartják. Ez érthető, lévén legkorábbi gyermeki alkotása, egy polka, bevezetőjében temetési indulóval, és azért is, mert a halál végigvonul minden szimfóniáján, kezdve az Első szimfónia harmadik tételével egészen a Tizedik fájdalmas fináléjáig. Ugyanez a temetési gondolat számos helyen megtalálható a bécsi kultúrában is, benne a gyász és a vidámság párhuzamosan van jelen. A Wolfgang Herles nagymamájától hallott dalocskának és az Első szimfónia Frère Jacques-epizódjának közösek a gyökerei. Kérdés, hogy Mahler művészete mennyire volt jellemző önmagára, és mennyire életére és korára?

Ez a kérdés azonban nemigen foglalkoztatta Mahlert, aki egész kis készletet gyűjtött dallamokból, és vállat vont, ha elmarasztalták azok felhasználásáért. Mahlernek az üzenet jelentett mindent.

Fordította: Szántó András

Norman Lebrecht:
Miért Mahler? –
Így változtatta meg a világunkat
egy ember és tíz szimfónia
Fordította: Szántó András
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2025
416 oldal, teljes bolti ár 6550 Ft,
online ár a kiadónál 5895 Ft
ISBN 978 963 452 389 5557

Olvass bele!

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege ©

„A legmagávalragadóbb életrajz, amit valaha olvastam” – idézte az Amazon Norman Lebrecht könyvének egyik lelkes olvasóját. A könyvet ugyan nemzetközileg elismert szakértő zenekritikus jegyzi, de nem kétséges, hogy a szakmai tudás ez esetben lebilincselő íráskészséggel és egy kétségkívül különleges karakter eseménygazdag életútjának izgalmakkal teli leírásával párosul.
Ugyanígy minden korábbi határon túllép a szerző azzal a napjainkban egyre elfogadottabb állításával, hogy Gustav Mahler személyében Beethoven óta a zeneművészet legnagyobb alkotója született. Lehet, hogy Mahler kevésbé elragadtatott kritikusainak is megvan a maga igaza, az viszont megint csak bizonyos, mert tényekkel igazolható, hogy Mahler napjaink legtöbbet játszott szerzője a nemzetközi komolyzenei világban.
Életrajza már csak azért is kötelező olvasmány minden zenerajongó számára, mert tele van magyar vonatkozásokkal a Magyar Állami Operaház élén eltöltött évektől a hazai zenei élet szinte minden prominensének érintettségéig Solti Györgytől Fischer Ivánig.