Hegedűs Noémi: Ház a kelta keresztnél (részlet)

1. fejezet | | Az út vége

Éreztem, ahogy meglöki a szél oldalról a Golfot. Nem hiányzott, ezeken a keskeny cornwalli utakon amúgy sem volt könnyű vezetni. Egy pillanat alatt fekete felhő takarta el az eget, és hiába volt november első napja, dörögni kezdett. Az utat szegélyező fák hajlongtak, de egyébként köszönték, elvoltak. Megszokhatták már ezt az időt, ferdén növő lombjuk legalábbis erről árulkodott. Bíztam benne, hogy mielőtt komolyan lecsap a beígért vihar, fedett helyre érek. A Cross Cottage már csak néhány mérföldnyire volt.

Lanhydrocknál tértem le a főútról, követtem a navigációt, bár időnként felmerült bennem, hogy meghekkelhette valaki a rendszert, mert amit autóútként jelzett, az más részén a világnak inkább csak ösvénynek számított. Akkor kezdett szakadni a jég, amikor a keskeny kőhídhoz értem. Megdöbbentem, mennyire keskeny valójában, centikre a visszapillantó tükörtől már a két kőfal várta, hogy belekarmolhasson a kocsi oldalába. Nem hogy autó, de egy gyalogos sem fért volna el mellettem. Az ablaktörlő alig bírt az ömlő esővel, a jég dübörögve verte a karosszériát, én meg centizgettem. A házra gondoltam, ami tényleg nem lehet már messze, meg arra, hogy félreálljak-e egy legelő sáros bejáratánál, amíg kicsit elcsendesedik az idő. Amikor a vízfüggönyön keresztül hirtelen felbukkant egy piros postásautó, beletapostam a fékbe, és nem gondolkodtam tovább. Félrehúztam a kormányt, leállítottam a motort, és a hátsó ülésre néztem. Narancssárga szatyorban alma, tea, kenyér, sajt és egy üveg húszfontos whisky pihent. Ez utóbbi volt az, amire az ötórás vezetés után egyre nagyobb szükségem volt.

Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen ért véget a vihar, nem fordult csendes esőbe, mint otthon szokott. Kivágódott a nap a felhők közül, élesen világította meg a valószínűtlenül zöld mezőket, a sötétebb, növényekkel gazdagon befutott kőkerítéseket, és a fehérségükben szinte vakító birkákat, melyek bepettyezték a tájat. Ideje továbbindulnom.

*

Egy kanyar és egy emelkedő – ennyi volt még hátra. A fényképekről jól ismert barátságos arcát mutatta a ház a késő délutáni napfényben. Mint egy hajó orra a tengert, úgy vágta ketté az aszfaltot a kőkerítés a kereszteződésben, jobbról és balról is vitt tovább az erdei út valahová. A ház mögött összezártak a lombok, előtte, a kertben pedig egy kopott kelta kőkereszt feszített. Látszott, nem ez volt az első vihara, túlélt már ezt-azt, de az is látszott, hogy jobb, ha a titkait megtartja magának.

Ahogy a csomagtartóhoz indultam a bőröndömért, nagyot taszított rajtam a szél. Fejembe nyomta a kapucnimat, utána nem sokat hallottam, de a hajamtól legalább már láttam. A csomagom nem volt nehéz, bárhová utazom, mindig úgy pakolok, mint ha csak négy napra mennék. Bevittem a cuccaimat a nyikorgó, festését vesztett kovácsoltvas kapun, akár át is léphettem volna rajta, nem volt a bőröndnél magasabb. A kaviccsal felszórt ösvény csikorgott a talpam alatt, de nem kellett sokáig hallgatnom, csak néhány lépésnyire volt a gótikus hangulatú szamárhátíves ajtó. Eléggé meghökkentem, amikor közelebb érve kiderült, nem régi szegecsekkel kivert vastag fából készült, hanem kétrétegű panorámaüveg ragyog a keretben, a diszkréció teljes mellőzésével tökéletes belátást engedve a ház belsejébe. Az ajtó előtt kis kunkorodással rugós lábtörlő huncutkodott, én meg, miután megtaláltam a sufniban az ajtó mögé rejtett kulcsot, benyitottam.

Ekkor két dolog történt egyszerre: megbotlottam a lábtörlőben, és az egyetlen kő lépcsőfokon átesve irgalmatlanul megütöttem a sípcsontomat – és egy hatalmas dörgéssel újra leszakadt az ég. Velem együtt akadálytalanul zuhantak be a házba a vízcseppek. Ültem a hideg földön, hüppögtem magamban, várva, hogy a fájdalom enyhüljön, közben kíméletlenül áztatta a házat és verte a hátamat az eső.

– Megsérült, kisasszony? – hangzott mögülem. Majd kis szünet múlva a hang folytatta: – Érti, amit mondok?

Egy ilyen helyzetben az ember sok mindenre vágyik, legelőször is arra, hogy bár emelte volna magasabbra a lábát, vagy tolta volna arrébb azt a nyomorult lábtörlőt. Aztán arra, hogy ha már elesett, legalább ne fájna annyira, hogy azon kelljen morfondírozni, vajon milyen érzés, amikor eltörik valamije, ez már az az érzés-e, vagy azért annyira nem komoly a helyzet. Aztán szeretné valahogy megtapogatni azt a lábszárat, amikor már kilát a fájdalomból, hogy kilóg-e a véres csont, vagy nem. Mindezt persze lehetőleg egyedül. Erre itt kisasszonyozik valaki a hátam mögött, ráadásul férfi, és már az első szavaiból kiderült, azt is tudja, hogy messziről érkeztem.

Próbáltam kinyögni valami értelmeset, de azon túl, hogy igen, igen, nem jutottam többre. Azt szerettem volna mondani a hátam mögött álló láthatatlan idegennek, hogy csak menjen, majd megoldom, de még mindig csak azt ismételgettem, hogy igen, igen. Egy sáros gumicsizma jelent meg ekkor a látómezőmben, olyan olajzöldszerű, amilyen a felette lévő nadrág is, a fölött egy kéz nyúlt le értem, egyértelműen ki akart segíteni a tócsából, amiben üldögélve már egész otthonosan éreztem magam. Arra jutottam, hogy ha az egyik lábam esetleg törött is, a másik még működhet, így elfogadtam a segítséget.

*

Alacsony, izmos ember állt előttem, kerek, pirospozsgás arccal, és méregetett. Kék szeme kedves volt, de a bajusz az orra alatt mókás, értelmetlen. Miért növeszt valaki ilyen szőke szőrt magára, ha évtizedekkel idősebbnek látszik tőle a koránál? A segítségével odabotorkáltam az étkezőasztalhoz, és lerogytam egy egyszerű faszékre. Amíg az idegen behozta az esőből a bőröndömet meg a szatyromat és becsukta az ajtót, óvatosan megnyomogattam a lábam a nadrágon keresztül: persze nem lógott ki a csont. Legalább nem kell a sürgősségire vitetnem magam.

A férfi egy ideig még nézegetett, majd úgy döntött, újra megpróbál beszélni velem.

– Megláttam, hogy a csomagja kint ázik, az ajtó nyitva, maga meg a földön ül. Épp akkor hajtottam el a ház mellett, amikor elkezdett esni.

– Hááá, már jól vagyok, köszönöm – próbáltam normális hangon beszélni, és kicsit összeszedni magam. Tényleg csak arra vágytam, hogy egyedül maradjak, meg egy pohár whiskyre. Reméltem, hogy nem törtem el az üveget, amikor megbotlottam.

– Rendben, már megyek is. De árulja el nekem, minek jött ide?

A kérdés egész konkrétan bunkóság volt. Fájt a lábam, fáradt voltam a vezetéstől, meleget akartam és nyugalmat. És ez a kis ház épp ezt fogja nyújtani nekem.

Nem válaszoltam, csak odabicegtem az ajtóhoz, és kinyitottam neki. Értette, indult. Utánaszóltam, hogy azért tényleg köszönöm.

Hülyeség, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ez a ház utál engem. Ekkorát esve érkezni egy épületbe nem szokványos dolog. Ha szeretne, fogadhatott volna kedvesebben is.

Kinyitottam a lépcső alatti kis tárolót, jól sejtettem, ott volt a vödör meg a felmosó. Bicegve feltöröltem a tócsákat a padlóról, levettem a cipőm, átázott kabátom, és végre körülnéztem, hogy hol is vagyok. Sok száz éves kőház a semmi közepén – pont, ahogy akartam.