Három történet, három világ | 14. Zsidó és Izraeli Filmfesztivál – válogatás

F R I S S Í T V E !

Riedl Annamária |

A 14. Zsidó és Izraeli Filmfesztiválra idén is olyan filmeket válogattak össze, melyek a személyes és kollektív élmények legmélyebb rétegeit hozzák felszínre. A valódi történetek és fikciók között barangolva egyszerre találkozunk művészportréval, építészeti életművel és könnyedebb hangvételű vígjátékkal. A fesztivál három, általam kiemelt darabja – Franz; Ada – anyám, az építész; illetve Hello, Haifa! – különböző irányokból közelít ugyan, mégis közös bennük a történetek sokrétű kibontása.

Agnieszka Holland: Franz

Amikor Agnieszka Holland 2025 őszén bemutatta legújabb filmjét, a Franzot, a közönség Kafka életrajzának nem szokásos, kronologikus bemutatását kapta. A rendező a belső élményekre koncentrált. A film a lineáris történet helyett inkább vizuális és érzelmi montázst adott: a múlt és a jelen, az emlékfoszlányok, az irodalmi motívumok és az érzések szinte észrevétlenül olvadtak össze benne.

A Franz igazi ereje, ahogyan feltárja a karakter belső világát, azt a pszichés teret, ahol Kafka szorongása, kétségei és alkotói energiái találkoznak. Idan Weiss alakítása külön kiemelést érdemel: visszafogott, mégis intenzív jelenléttel ad formát a belső vívódásoknak. Nem drámázik – árnyaltan jeleníti meg a folyamatot, ahogyan Kafka egyensúlyoz a magány, a megfelelési kényszer és az önvizsgálat között.

A film látványvilága és hangja rendkívüli atmoszférát teremt. A századfordulós Prága pontos, mégsem didaktikus rekonstrukciója, a részletgazdag jelmezek és díszletek mellett a fénykezelés és a kameramozgások felerősítik a belső elszigeteltséget és idegenséget. A képi világ gyakran önmaga is elbeszélőként működik: a szűrt fény, a szűk terek, a halk zajok és a groteszk vizuális elemek mind a főhős belső állapotát tükrözik, a cselekmény logikáján túllépő érzelmi üzenetet közvetítenek.

Holland összefűzi a személyes és a történelmi síkot. A film egyrészt Kafkáról, az emberről beszél: a küzdelmet önmagával, az identitásával és a társadalom felől érkező nyomással. Másrészt jelen van a történeti kontextus, a totális állam árnyéka és az európai zsidó identitás bizonytalansága – s ezzel rámutat, hogy az alkotói szabadság mindig – tágabb vagy szűkebb – korlátok között bontakozik ki. Kafka élete így egyszerre egyéni és kollektív tapasztalatként tárul fel.

A Franz gondolatébresztő, érzéki utazás. Holland arra koncentrál, hogy a néző átérezhesse Kafka korának minden feszültségét, kétségét és inspirációját. Egy bizonytalan világban vet fel kérdéseket az emlékezetről, az alkotás természetéről és a létezés törékenységéről.
EZ A FILMET A MAGYARORSZÁGI FORGALMAZÓK IS MŰSORON FOGJÁK TARTANI.

Yael Melamede: Ada – anyám, az építész

Ada Karmi-Melamede Izrael építészeti ikonja. Munkái nem csupán térkitöltők vagy lakógépek, de történetek is. Az állam korai éveiben, amikor még csak formálódott az új ország építészeti arculata, Karmi számos jelentős köz- és lakóépületet tervezett. Ezek egyfelől szakmai bravúrt jelentettek, de ezen felül hozzájárultak Izrael vizuális és kulturális identitásának kialakításához. Épületeiben kiegyensúlyozottan van jelen a funkcionalitás és az emberi lépték, miközben minden tétova vagy merész vonalban tetten érhető a kötődés a gyökerekhez, az emlékezethez és a személyes élményekhez.

Yael Melamede dokumentumfilmje, az Ada – anyám, az építész egyszerre szakmai és személyes hangú portré. Nem pusztán a nagy projekteket sorolja fel, de feltárja az életmű mögött az embert és az alkotót. A rendező maga is építészként kezdte pályafutását, Adát közeli, mégis tiszteletteljes látószögből mutatja be. A filmben látható épületek, tervek és interjúk egymásra reflektálnak, együtt rajzolják ki azt a komplex képet, ami az alkotó életét és pályáját alakította.

A film egyik legnagyobb erőssége a kiegyensúlyozott hangnem. Ada gondolatai lágyan, világosan, személyes hangvételben szólnak a gyökerekről, a helyhez kötöttségről, a fényről és az időről. A néző megismeri a tervezési döntések mögötti logikát, és érzékeli a döntések súlyát, a vállalható kompromisszumokat és a megépítéssel járó esetleges áldozatokat. A részletek és az összkép váltakozása, a terek bejárása és a tervek bemutatása organikusan fonódik össze, szinte kézen fogva vezetik a szemlélőt, így szoros egységben tárul fel az építészi tudás és a magánemberi történet.

Kiemelkedő pillanat, amikor a kamera megáll Ada épületeiben. A terek, anyagok és fényviszonyok nem csupán vizuális élményt nyújtanak, hanem filozófiai üzenetet is közvetítenek: az alkotás gyökerei mélyre nyúlnak a történelembe és a személyes élményekbe, ugyanakkor az alkotónak folyamatosan reagálnia kell a kor igényeire. Ez a kettősség határozza meg Karmi művészi filozófiáját.

A személyes dimenzió, az anya–lány viszony finom hálót feszít a film mögé. Yael egyfelől elismeri anyja munkásságát, más részről viszont kritikusan is szemléli. Felvillantja azokat a nehéz döntéseket, amikor Adának a karrier és a család között kellett valahogyan választani. Ez a kettősség teszi a Yael által mutatott portrét egyszerre tanulságossá és inspirálóvá.

Bár a film dramaturgiája nem kísérletezik radikálisan, a dokumentarista nézőpont és a hiteles szakmai részletek révén az Ada – anyám, az építész maradandó élményt nyújt. Az alkotás, egyszerre inspirál tervezőt, történelem-kedvelőt, továbbá azokat is, akiket érdekelnek a nők életpályájával kapcsolatos dilemmák. Érdekes látni, miként válik az építészet személyes elköteleződésből közösségi örökséggé, és miként fonódik egyetlen, átgondolt képpé az élet, az alkotás és a család.

Anat Malz: Hello, Haifa!

A fiatal izraeli rendező‑forgatókönyvíró Anat Malz első játékfilmje, a Real Estate – Love Story (magyar címe: Hello, Haifa!) még az egyszerűnek tűnő alaphelyzet ellenére is többrétegű tanulmány a szerelemről, identitásról és az otthon keresésének gondjairól. A történet középpontjában Tamara és Adam áll: a fiatal pár éppen gyermeket vár, de életük kilátástalan káoszba csúszik át. Kilakoltatás fenyegeti őket, ezért elindulnak Tel-Avivból, hogy az új kezdés reményében keressenek új lakást Adam szülővárosában, Haifában. Ez azonban nem pusztán logisztikai feladat: percek alatt belegabalyodnak az intimitás, a félelem, a vágy és a remény bonyolult hálójába.

Nem klasszikus értelemben vett romantikus történet Malz filmje. Nem szépíti a valóságot, de nem is válik lehangoló képmutatássá. A rendező megragadja azt a törékeny pillanatot, amikor az ember két világ: az elvesztendő múlt és az ismeretlen jövő között billeg. A forgatókönyv finoman lavíroz a realista dráma és a pszichológiai líra határán. A dialógusok természetesek, a feszültség lépésről lépésre épül, hiteles a karakterek sebezhetősége és ellentmondásossága. Ez a részletgazdagság tette lehetővé, hogy a film a Haifai Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerje a Legjobb izraeli film és a Legjobb forgatókönyv címét.

A film vizuális és hangulati világa is erőteljes. Az operatőri munka (Omri Aloni) különös atmoszférát teremt, ahol a városi terek rideg egyszerűsége áll kontrasztban a lakáskeresés káoszával és a pár belső, kaotikus lelkiállapotával. Malz maga vágta meg alkotását, ezzel meghatározta a jelenetek ritmusát és szerkezetét. A film ettől még intimebb, a néző átélheti a két főszereplő bizonytalanságát, kétségeit, a remény szeszélyes felvillanásait.

Victoria Rosovsky és Leib Levin (Tamara és Adam) színészi játéka hús‑vér embereket formál – sebezhetők, szerethetőek, olykor hibáznak. A film nem ítélkezik, csak bemutatja esendőségüket, reménykedésüket és vágyaikat egy élhetőbb jövő iránt. Az otthon keresése nem pusztán fizikai költözködés, belső átmenet is: új felelősségekkel, identitásválsággal, bizonytalansággal.

Anat Malz alkotásával kérdéseket fogalmaz meg: Mi az otthon? Hol kezdődik egy ember új élete? Mennyit ér a biztonság, amikor a bizonytalanság állandó? A kérdései olyanok, hogy a nézőnek is végig kell gondolnia, mennyire érvényesek ezek a saját életére vonatkoztatva. Boldog befejezést nem kapunk, de a realista történet egyszerre tud drámai és szívhez szóló lenni – éppen ez teszi a filmet maradandóvá.

A Hello, Haifa! izraeli kontextusban született, mégis univerzális. Finom eszközökkel erősíti meg a nézőt abban, hogy az otthon nem csupán falak és címek kérdése, hanem emberi kapcsolatoké és a belső szabadságé is.

Fotók: Omri Aloni (OA), Daniel Kedem (DK), Tomasz Naumiuk (TN)