Gershwin és Bernstein Amerikában | Horgas Eszter, Fullajtár Andrea meg a többiek / ZsiKuFeszt

Bedő J. István |

Nagyon rokonszenves alapállás a ZsiKuFeszt szervezői részéről, hogy szívesen veszik, ha minden évben teljesen új program kerül a nézők elé. A közreműködők pedig oly kreatívak, hogy ezt mindig sikerül teljesíteniük. Vagyis még ha a húzónév változatlan is, az élmény lehet nagyon új. (Fontos ez azért is, mert a nézőközönség egy része vissza-visszatérő, sőt a külhoni vendégek is már jó korán lefoglalják jegyeiket.)

A Rumbach zsinagóga idén Horgas Esztert, a crossover fuvolamuzsika hazai nagyasszonyát fogadta, meg elmaradhatatlan kísérőit, a Class Jazz Bandet – együtt szoktak adni a klasszikustól a dzsesszig mindenféle zenét felölelő és egymásba olvasztó koncerteket. Színpadi társnak pedig Fullajtár Andreát választotta.

A programválasztást semmilyen évforduló nem indokolta, csak valami áthallás. Két migráns család gyerekei megcsinálták Amerika zenéjét. Ők George Gershwin és Leonard Bernstein. Természetesen voltak elődeik, inspirálóik, csakhogy ez a két név gránitszirtként emelkedett ki az Újvilág szórakoztató zenéjének világából. A műsor legjavát a két komponista öröksége tette ki, de a könnyebb érthetőség végett ezt az előző századelő amerikai nagyvárosait mutató fotográfiák, portrék és a művészek kötetekben megjelent önvallomás-töredékei színesítették.

Az igazi főszereplő azonban az, amiről Gershwin azt írta (nem pontosan idézem): „Megtaláltam azt a helyet, ahol biztonságban érzem magam: ez a zene.” Akik ismerik a két szerző műveit, most könnyebben tudják maguknak felidézni az este hangjait, mert a Rumbach zsinagóga ezen a napon olyan volt, mint a régi New Orleans: szinte szétvetette a zene.

A bevezető kissé megfoghatatlan (talán impresszionista) fuvolafutamai után Bernstein egyik legismertebb dala következett, a Somewhere a West Side Storyból (WSS); a meglepetést az hozta, hogy a megszokott középfekvés helyett Fullajtár Andrea alt mélységűre transzponálva adta elő. Aztán sajátos duettként hallhattuk Gershwin ars poetica-szerű slágerét: I got rhythm, I got music természetesen feleselgetve a fuvolaimprovizációkkal – ez egyébként magától értetődő annak, aki hallotta akár csak egyszer is Horgas felvételeit.

Nagyon különös élmény volt ezután a WSS-ből a Maria: Fullajtár előadásában Tony eredeti – vagy a filmről ismert – érzelemgazdag vallomása meg tudott maradni a valódi, mindent lebíró szerelem hangjának. (Ez azért nagy erény, mert sok előadó átbillen ezen a határon az érzelmesség vagy a művi szenvedély felé.)

Bevallom, a Kék rapszódiáról szóló bevezető sorok alatt már alig bírtam magammal, nagyon vártam, hogy megszólaljon a fuvolán a hatalmas klarinét-glisszandó (amit korábban már bámulva hallottam Horgas Esztertől) – de itt másféle csodát éltünk át. Az általában zongora és nagyzenekar felállásra hangszerelt mű most egy kvintetten (a fuvola mellett Cseke Gábor: szintetizátor; Dajka Krisztián: gitár; Hárs Viktor: basszus; Gyenge Lajos: dob) szólalt meg, azazhogy amikor a zongoráé a szóló, akkor ezt Lőwenberg Dániel játszotta. A Rapszódia időnként két billentyűs hangszeren zengő művé alakult. Azonban amikor Gershwin a szenvedélyes vadságot vagy a halványkék-szomorkás ellágyulást formálta zenévé, ott a szóló a fuvoláé lett.

A vendég Szakács Ildikó opera-énekesnő csatlakozott a Gershwin-dalcsokorhoz, a kevéssé ismert Bla-bla-bla dallal. (Ennek a sztoriját kíváncsiságból kibányásztam a netről. A fivérek 1931-ben írták egy később sikertelenné vált zenés darabhoz. A dal a kortárs szerelmes dalok kliséinek paródiája. Ira Gershwin „nem volt hajlandó összefüggő szöveget írni a »mézédes melódiához«, kivéve a minden sort lezáró közhelyes rímeket.”) A mézédesség persze fuvolán szólt.

Két hatalmas, mindenki által ismert slágernóta következett fuvolán (+Class Jazz), a S’wonderful, s’marvellous (GG), majd a Tonight (WWS, LB). Megszólalt a Wonderful Townból (LB) a Conga is, aminél sodróbb lendületű tömegdal kevés van. Az énekesek, talán a jobbára idősebb nézőkre tekintettel nem szólították fel a közönséget, hogy csatlakozzanak a sorzáró Conga! felkiáltáshoz – pedig milyen szép lett volna… De ez még csak nagyon erős felvezetés volt LB kevésbé ismert Candide-jából a címszereplő hatalmas áriájának (Glitter and be gay, vagyis Ragyogj és légy vidám) előadásához. (Akkor a gay még egyértelműen és kizárólag a vidámságra utalt.) A reménytelen szomorúságból a fékeveszett jókedvbe átcsapó ária komoly színészi játékot, és olyan operai hanganyagot kíván, mint az Éj királynőjének sok szopránt megpróbáló áriája. Szakács Ildikót csembalóhanggal kísérte ekkor Cseke Gábor…

Lazításképpen ezután még a Summertime (Fullajtár, Horgas) hangzott el a Porgy és Bessből és még néhány GG-sláger. Ezekben a mellbevágó az volt, amikor Fullajtár a bőgős Hárs Viktorral duettezett, megcsillogtatva tengermély és sötét-csábos dizőz-altját.

A hangulatról csak annyit, hogy mint egy vérbeli dzsesszkoncerten, a számokat nagy-nagy hujjogatás, bravózás követte. A két zseniális komponista boldogan hallgatta volna… (Bár szerintem ott ültek köztünk, valahol a karzaton.) Vajon mi lett volna belőlük, ha a szülők nem emigrálnak. Rossz végiggondolni is…

Fotók:  Zsidó Kulturális Fesztivál / Facebook