Hyeonseo Lee, David John: A lány hét névvel (részlet)

Bevezetés

Anyám sírására ébredtem. Minho, az öcsém, ott aludt a földön mellettem. A következő pillanatban apánk rontott be a szobába, és azt ordította:

– Ébredjetek!

Karunknál fogva kirángatott minket a helyiségből. Anyám sikoltozva követte. Este volt, már majdnem teljesen besötétedett. Egyetlen felhő sem volt az égen. Minho álmosságtól kábultan lépkedett. Az utcára érve hátrafordultunk, és láttuk, hogy fekete, olajos füst száll fel a konyhaablakunkból, a külső falat pedig sötét lángok nyaldossák.

Legnagyobb csodálkozásomra apám visszarohant a házba.

Valami furcsa robajt hallottunk, mintha szélroham zúgott volna el mellettünk. A tető egyik oldala beomlott, és hatalmas, narancssárga krizantémra emlékeztető tűzgolyó repült a levegőbe, megvilágítva az utcát. A ház egyik fele lángokban állt. A többi ablakból is sűrű, szurokfekete füst áradt.

De hol az apám?

Egyszerre körénk gyűltek a szomszédok. Valaki egy vödör vizet zúdított a tűzre – mintha ez elfojthatná a lángokat. Hallottuk a gerendák recsegését, aztán a tető másik fele is lángba borult.

Nem sírtam. Levegőt is alig vettem. Apám még mindig nem jött ki a házból.

Alighanem csak másodpercek teltek el, de hosszú perceknek tűntek. Végre előbukkant az apám, hevesen köhögve rohant felénk. A hóna alatt két lapos, téglalap alakú tárgyat szorongatott.

Nem a használati tárgyainkat menekítette, nem is a megtakarításainkat. A portrékat mentette ki. Tizenhárom éves voltam, elég idős ahhoz, hogy megértsem, mi forog kockán.

Anyám később elmagyarázta, mi történt. Néhány katona kenőpénz gyanánt nagy kanna kerozinnal fizette le apámat. A kannát a konyhába vitték, ahol a vaskályhában égett – Észak-Koreában mindenütt ezzel a henger alakú brikettel fűtöttek. Anyám épp át akarta tölteni az üzemanyagot egy másik edénybe, amikor a kanna kicsúszott a kezéből, és a kerozin az égő brikettre fröccsent. Robbanásszerűen csaptak fel a lángok. A szomszédok bizonyára azon tanakodtak, mi az ördögöt főzhet anyám.

Az égő ház felől forró levegő áradt felénk. Minho sírni kezdett. Én anyám kezét szorongattam. Apám óvatosan letette a portrékat, aztán mindhármunkat átölelt, pedig a szüleimnél nagy ritkaságnak számított, ha mások előtt így kinyilvánították az érzelmeiket.

A szomszédok bizonyára sajnáltak minket, amint így összekapaszkodva néztük, hogyan ég le a házunk. Apám igencsak viharverten festett: az arca kormos, új civil ruhája tönkrement. Anyám pedig, aki mindig is büszke volt az otthonára, és igyekezett csinosan öltözködni, most kénytelen volt végignézni, amint legszebb edényei és ruhái a lángok martalékává lesznek.

A leginkább mégis az döbbentett meg, hogy sem apám, sem anyám nem tűnt túlságosan feldúltnak. Az otthonunk egyszerű, alacsony, kétszobás ház volt államilag kiutalt bútorokkal, ami nem számított szokatlannak Észak-Koreában. Manapság már furcsállnám, ha azt hallanám, hogy valaki megsirat egy ilyen házat. De akkor nagy hatást tett rám a szüleim viselkedése. Mind a négyen együtt vagyunk, nem esett bajunk – nekik csak ez számított.

Ekkor értettem meg, hogy minden nélkülözhető – az otthonunk is, a hazánk is. De a többi ember nélkül, a családunk nélkül sosem boldogulhatunk.

Az egész utca látta, hogy apám kimentette a portrékat. Az efféle hősies gesztus hivatalos dicséretet érdemelt. De mint utóbb kiderült, már késő volt. Mi még nem tudtuk, de apámat ekkor már megfigyelés alatt tartották.

I ~ ~ A világ legnagyszerűbb országa

1 | | Vonattal a hegyeken át

1977 késő nyarának egyik reggelén egy fiatal nő búcsúzkodott a lánytestvéreitől a hjeszani pályaudvar peronján, aztán felszállt a Phenjanba tartó vonatra, ugyanis hivatalos engedélyt kapott, hogy meglátogassa ott élő bátyját. Előző éjjel szinte le sem hunyta a szemét az izgalomtól. Legendás helynek, a jövő városának tartotta a Forradalom Fővárosát. Különös kiváltságnak számított, hogy elutazhat oda.

A levegő még hűvös volt, nem túl párás, és fa illata hatotta át, mert a közelben fűrészmalom működött. A nő jegye az ablak mellé szólt. A vonat elindult, lassan, csikorogva haladt dél felé a régi hjeszani vonalon, fenyvesekkel borított, meredek hegyoldalak között, sötét szakadékok fölött. A mélyben olykor tajtékos vizű folyó csillogott. De ahogy telt az idő, a nőt egyre kevésbé kötötte le a táj látványa.

A vasúti kocsi tele volt jókedvű, lármás fiatal katonatisztekkel, akik a fővárosba tartottak. A nőt eleinte zavarta a hangoskodásuk, de hamarosan azon kapta magát, hogy a többi utassal együtt mosolyogva figyeli őket. A tisztek nyelvi játékokkal meg kockázással múlatták az időt, és az utastársaikat is bevonták a játékba. Amikor a fiatal nő vesztett, azt mondták neki, hogy büntetésből énekelnie kell.

A vasúti kocsi elcsendesedett. A nő lesütötte a szemét, össze­szedte minden bátorságát, majd felállt, és belekapaszkodott a csomagtartóba. Huszonkét éves volt ekkor. A hosszú útra hátratűzte fényes, fekete haját. Fehér kartonruháját apró, piros virágminta díszítette. A dal, amelyet a nő elénekelt, egy népszerű észak-koreai filmből származott, amely abban az évben került a mozikba, és az Egy tábornok története címet viselte. A nő szépen, lágy, csengő hangon énekelt. Amikor a dal végére ért, a hallgatóság lelkes tapsban tört ki.

Ekkor a nő ismét helyet foglalt. A külső ülésen egy nagymama ült, kettőjük között pedig az unokája. Egyszer csak odaállt eléjük egy szürke-kék uniformist viselő ifjú tiszt. Udvariasan bemutatkozott a nagymamának. Aztán felkapta a kislányt, elfoglalta a fiatal nő melletti ülést, majd a gyereket az ölébe ültette.

– Árulja el a nevét! – kérte a nőt.

Így ismerkedett meg anyám apámmal.

A tiszt nagyon magabiztosnak tűnt, és jellegzetesen dallamos phenjani kiejtése hallatán anyám bárdolatlannak, vidékiesnek érezte a maga északi, hjeszani beszédét. De a férfi máris megnyugtatta. Kiderült, hogy ő is Hjeszanba való, csak hosszú éveket töltött Phenjanban. Szégyenkezve ismerte be, hogy csakugyan elhagyta gyerekkori tájszólását. A fiatal nő lesütött szemmel ült a helyén, de időnként a férfira sandított. Az ifjú tisztet nem lehetett a szó hagyományos értelmében jóképűnek nevezni – busa szemöldöke volt és erős, előreugró arccsontja –, de a nőt megragadta katonás viselkedése és határozottsága.

A férfi megdicsérte a ruháját, mire ő szégyellősen elmosolyodott. Nagy gondot fordított az öltözködésére, mert úgy vélte, ezzel ellensúlyozhatja érdektelen, hétköznapi külsejét. Valójában csinosabb volt, mint gondolta. A hosszú út gyorsan eltelt. Beszélgetés közben anyámnak feltűnt, hogy a tiszt többször is olyan komolyan néz rá, ahogy eddig még egyetlen férfi sem. Ettől egészen elpirult.

A katona megkérdezte, hány éves. Aztán roppant udvariasan megérdeklődte:

– Megengedné, hogy levelet írjak önnek?

Anyám igennel felelt, és megadta a címét.

Később, amikor a bátyjának beszámolt az útról, alig emlékezett valamire. Csak a tisztet látta maga előtt, meg a vasúti kocsiban táncoló fényfoltokat, amelyeket a fenyveseken áthatoló napsugarak keltettek.

Levél azonban nem jött. Teltek a hetek, és anyám megpróbálta kiverni a férfit a fejéből. Biztosan barátnője van Phenjanban, gondolta. Három hónap elteltével túltette magát a csalódottságán, és többé már nem is gondolt rá.

Hat hónap múlva, egy este együtt volt a család odahaza, Hjeszanban. A hőmérséklet fagypont alá süllyedt, de hetek óta derűs idő volt, csodás napokat hozott az ősz meg a tél. Épp befejezték a vacsorát, amikor vasalt csizmák kopogását hallották odakintről, majd valaki határozottan kopogott az ajtón. Az asztal körül ülők ijedten néztek össze. Későre járt, nem vártak látogatót. Anyám egyik húga nyitott ajtót, aztán odahívta anyámat.

– Téged keresnek.

A városban ekkor éppen nem volt áram. Anyám gyertyával a kezében ment az ajtóhoz. Apám katonai télikabátban, sapkáját a hóna alatt szorongatva állt a küszöbön. Reszketett a hidegtől. Meghajolt anyám előtt, és bocsánatot kért tőle, azt mondta, hadgyakorlaton volt, és nem kapott engedélyt a levél­írásra. A mosolya kedves volt, bár egy kissé ideges. Mögötte csillagok pettyezték a hegyek fölé boruló eget.

Anyám behívta, hogy melegedjen meg. Aznap este kezdődött az udvarlás időszaka.

A következő tizenkét hónap olyan volt anyám számára, mint valami álom. Sohasem volt még szerelmes. Apám továbbra is Phenjanban állomásozott, úgyhogy hetente írtak egymásnak, és ha lehetőség adódott rá, találkoztak. Anyám meglátogatta a katonai bázison, ő pedig vonattal utazott Hjeszanba, ahol lassanként anyám családja is alaposabban megismerte. A két találkozás közti hetekben anyám belemerült az édes ábrándozásba és tervezgetésbe.

Egyszer azt mondta nekem, hogy akkoriban valahogy minden olyan ragyogó, olyan varázslatos volt. Mintha a körülötte élőkre is átragadt volna az optimizmusa. Könnyen lehet, hogy mindez nem képzelődés csupán. A világban tombolt a hidegháború, de Észak-Korea ekkor élte legszebb éveit. Egymás után több éven át remek volt a termés, ami azt jelentette, hogy nem kellett élelmiszerhiánytól tartani. A kommunista világ átlagához képest az ország ipara korszerűnek számított. A halálos ellenségünknek tartott Dél-Koreában politikai káosz uralkodott, a gyűlölt jenkik pedig épp ekkor veszítették el a vietnami kommunista erők ellen vívott, öldöklő háborút. Nagyon úgy tűnt, hogy a kapitalista világ hanyatlásnak indult. Az egész ország hitte, hogy a történelem a mi oldalunkon áll.

Amikor eljött a tavasz, és olvadni kezdett a hó a hegyekben, apám Hjeszanba utazott, és megkérte anyám kezét. Anyám könnyek között mondott igent. Boldogabb már nem is lehetett volna. Ráadásul mindkettőjük családjának jó volt a szongbun-minősítése, ami biztossá tette társadalmi helyzetüket.

A szongbun afféle észak-koreai kasztrendszer. A családokat rendszerhűnek, ingadozónak vagy ellenségesnek minősítik attól függően, mit csinált az apa családja közvetlenül az 1948-as államalapítás előtt, közben és után. Ha valakinek a nagyapja munkás- vagy parasztcsaládból származott, és a jó oldalon harcolt a koreai háborúban, a család rendszerhűnek számít. Ha azonban az ősök között földbirtokosok vannak, vagy olyan hivatalnokok, akik a japán uralom alatt a hódítókat szolgálták, esetleg a családból valaki Dél-Koreába menekült a koreai háború idején, akkor a család ellenségesnek számít. A három nagy kategórián belül ötvenegy fokozatot különítenek el; legfölül az országot vezető Kim család van, legalul pedig azok a politikai foglyok, akiknek reményük sincs a szabadulásra. A sors iróniája, hogy az új kommunista állam bonyolultabb társadalmi hierarchiát dolgozott ki, mint amilyen a feudális császárkorban bármikor is érvényben volt. Az ellenséges kasztba tartozók, akik a népesség mintegy negyven százalékát tették ki, hamar rájöttek, hogy reménytelen a helyzetük. Őket a földekre, bányákba, gyárakba küldték dolgozni. Az ingadozókból lehettek alacsonyabb rangú hivatalnokok, tanárok, akár még katonatisztek is, de csak a hatalmi központoktól távol. Csak a rendszerhű osztály tagjainak engedélyezték, hogy Phenjanban lakjanak, belépjenek a Munkáspártba és szabadon válasszanak pályát. Soha senkivel sem közölték, pontosan milyen fokozatot ért el a szongbun-rendszerben, mégis azt hiszem, a legtöbben maguktól is kitalálták, mint ahogy egy ötvenegy birkából álló nyájra ránézve is pontosan látjuk, melyik jószág milyen helyet foglal el a ranglétrán. A rendszer aljasságához az is hozzátartozik, hogy lesüllyedni igen könnyű volt, felemelkedni azonban jószerivel nem volt lehetséges, még házasság útján sem, kivéve, ha a Nagy Vezér valami kivételes engedményben részesítette az illetőt. Az elitnek, amely a népesség 10-15%-át tette ki, nagyon kellett ügyelnie, hogy sose hibázzon.

Abban az időszakban, amikor a szüleim megismerkedtek egymással, a család szongbun-rangjának nagy jelentősége volt. Ez határozta meg az ember és a gyerekei életét.

Anyám családja kivételesen jó besorolást kapott, mivel a nagyapám a II. világháború idején hősi tetteket hajtott végre. Akkoriban Korea japán gyarmat volt, a nagyapám pedig beépült a japán császári rendőrségbe, ellátta információkkal a hegyekben bujkáló kommunista partizánokat, és néhányukat ki is szabadította a rendőrségi fogdából. A háború után kitüntették, és köztiszteletnek örvendett. Volt egy fényképe, amelyen japán rendőri egyenruhában feszített, és le is írta a történetét, de a halála után a nagyanyám elégette a kéziratot, mert attól félt, hogy egyszer még félremagyarázzák az esetet, és szerencsétlenséget hoz a családra.

A nagyanyám főiskolásként lett lelkes kommunista. Az 1940-es években Japánban tanult, majd a szűk körű intellektuális elit tagjaként tért vissza Koreába. Műveltsége, kifinomultsága szokatlannak számított az akkori időkben, hiszen a legtöbb koreai még az általános iskolát sem fejezte be. Mindössze tizenkilenc évesen lépett be a pártba. Házasságkötésük után nagyapám a szokásokkal ellentétben nem vitte magával a feleségét a maga falujába, hanem ő költözött a nagyanyám szülővárosába, Hjeszanba, ahol a helyi közigazgatásban kapott állást. 1950 őszén, a koreai háború első évében, amikor amerikai csapatok vonultak be a városba, nagyapám a hegyekbe menekült, nehogy elfogják. Az amerikaiak házról házra járva kutattak a párttagok után. Nagyanyám, aki ekkoriban nyolc gyereke egyikét cipelte a hátán, a kémény téglái közé rejtette el a tagsági igazolványaikat.

– Ha az amerikaiak megtalálták volna a tagkönyveinket, lelőttek volna minket – mesélte nekem később.

Azzal, hogy megóvta az igazolványokat, kiváló szongbun-minősítést szerzett a családjának. Akik az amerikaiak közeledtére megsemmisítették a tagkönyvüket, később gyanús elemnek minősültek. Néhányukat minden tisztségüktől megfosztották és munkatáborba küldték. Nagyanyám élete végéig a nyakában viselte zsinórra kötött párttagkönyvét a ruhája alatt.

Úgy volt, hogy a szüleim egyévi udvarlás után összeházasodnak. De az események másképp alakultak.

A problémát anyám anyja jelentette. Nagyanyám nem volt hajlandó beleegyezni a házasságba. Nem értékelte apámnak a légierőnél befutott karrierjét, és nem jósolt nagy jövőt neki. Úgy gondolta, anyám jobbat is kaphatna, olyan férfit, aki kényelmesebb életet tud biztosítani neki. Japán neveltetése és progresszív kommunista meggyőződése ellenére a nagyanyám egy olyan nemzedékhez tartozott, amelyik a szerelmet másodlagos jelentőségűnek ítélte a házasság szempontjából. A leglényegesebb az anyagi biztonság volt. Szerencsés esetben a fiatalok egymásba szerettek a házasságkötés után. Nagyanyám kötelességének tartotta, hogy megtalálja a lehető legjobb férjjelöltet anyámnak, aki nem ellenkezhetett az akaratával. Akkoriban elképzelhetetlennek számított, hogy valaki szembeszálljon a szüleivel.

Anyám legboldogabb éve lassanként valóságos rémálomba fordult.

Nagyanyám a kapcsolatain keresztül összeismerkedett egy igéző szépségű színésznővel, aki a hatalmas fejlődésnek indult phenjani filmiparban dolgozott. A nő bátyja hivatalnok volt a fővárosban, a Nemzeti Kereskedelmi Vállalatnál, és megszervezték, hogy bemutatják neki anyámat. Anyám el sem akarta hinni, hogy ilyesmi történik vele. Egyáltalán nem érdekelte ez a hivatalnok, bármilyen kellemes ember volt is. Ő apámba volt szerelmes. De mire felocsúdott, már el is jegyezték.

Anyám teljesen összeomlott, a szeme heteken át dagadt volt a sok sírástól és az álmatlan éjszakáktól. Egészen erőt vett rajta a kétségbeesés. Rákényszerítették, hogy szakítson meg minden kapcsolatot apámmal. Amikor ezt megírta neki, apám csak párszavas választ küldött. Anyám tudta, hogy szörnyű fájdalmat okozott neki.

Anyám 1979-ben, egy hideg tavaszi napon ment hozzá a phenjani hivatalnokhoz. Hagyományos esküvő volt. Anyám dús hímzéssel díszített vörös selyem cshimacsogorit viselt (ez a tradicionális koreai viselet hosszú, mell fölött megkötött szoknyából és rövid kabátkából áll). A vőlegényen elegáns, nyugati stílusú öltöny volt. Az esküvő után a szokásoknak megfelelően a Manszu-hegyen álló, Kim Ir Szent ábrázoló nagy bronzszoborhoz vonultak fényképezkedni. Ezzel azt demonstrálták, hogy bármennyire szeretik is egymást az ifjú házasok, az Atyai Vezető iránti szeretetük még forróbb. A képeken senki sem mosolyog.

Én a mézeshetek alatt fogantam, és Hjeszanban születtem 1980 januárjában. A Kim Dzsihe nevet kaptam.

Úgy tűnt, hogy anyám jövője – és az enyém is – megpecsételődött.

A szerelemnek azonban még nagyanyám gondosan kidolgozott tervei sem állhatták útját, úgy tört előre, akár a folyó a tenger felé.

Anyám Hjeszanban, az ország észak-keleti részén fekvő Rjanggang tartomány székhelyén született és nevelkedett. Ezen a hegyes-völgyes területen mindenfelé különböző fajtájú fenyők nőnek, kevés a megművelhető szántóföld, az élet meglehetősen nehéz. A koreai folklórban a hjeszani ember mindig makacs és kitartó. Igazi túlélő. Egy közmondás úgy tartja, hogy ha a hjeszaniakat ledobják az óceán közepén, kiúsznak a partra. Persze, minden ilyen mondásban van némi leegyszerűsítés, azt azonban magam is tapasztaltam, hogy anyámban nagyon is megvannak ezek a vonások. Idővel Minhóban és bennem is kifejlődtek ezek a tulajdonságok, legfőképpen a makacsság.

Anyám egyszerűen nem bírt együtt élni biológiai apámmal, a hivatalnokkal, és nem sokkal a születésem után elhagyta. Koreában a gyereket nem akkor nevezik egyévesnek, amikor betöltötte az első évét, mint a legtöbb országban, hanem az első életéve elején. Én tehát ekkor egyéves voltam.

Hamarosan következett a válás. Ekkor aztán nagyanyám töltötte álmatlanul az éjszakákat. Az, hogy valakinek elvált a lánya, már önmagában is szégyennek számított, de egy kisgyereket nevelő elvált nő szinte egyáltalán nem számíthatott arra, hogy akad, aki feleségül veszi. A nagyanyám mindenáron azt akarta, hogy adjanak örökbe.

Anyám egyik testvére talált is egy jó családból származó phenjani fiatal párt, akik örökbefogadásra váró gyereket kerestek. A házaspár megtette a hosszú utat Hjeszanba, hogy találkozzanak velem és aztán magukkal vigyenek. Egy dobozra való játékkal és jó minőségű ruhával állítottak be.

Ekkor borzalmas jelenet következett. Anyám könnyek között jelentette ki, hogy nem ad senkinek. Nagyanyám ki akart tépni a karjából, de ő nem engedett el. Én hangosan bőgni kezdtem. A phenjani pár elborzadva figyelte, amint a nagyanyám előbb dühösen támad anyámra, aztán ijedten könyörögni kezd neki. Hamarosan ők maguk is dühbe gurultak, azzal vádolták a családot, hogy félrevezették őket.

Nem sokkal ezután anyám elutazott arra a katonai bázisra, ahol apám tisztként szolgált. Azonnal kibékültek. Apám visszafogadta őt, és engem is habozás nélkül a lányává fogadott.

Annyira szerették egymást, hogy a nagyanyám végül beadta a derekát, és ettől kezdve másképp nézett apámra. Apám tekintélyt parancsoló személyisége mindenkire erősen hatott, bár kedves volt és gyengéd. Egy kortyot sem ivott, és soha nem jött ki a sodrából. Nagyanyámat ugyanakkor aggasztotta a szüleim egymás iránti érzéseinek hevessége. Figyelmeztette őket, hogy ha egy férfi és egy nő túlságosan szereti egymást, hamar elpazarolják azt az érzelemmennyiséget, amelynek egy egész életen át kellene kitartania, és egyikük fiatalon fog meghalni.

Végre elérkezett az idő, hogy anyám és apám összeházasodjanak. De ekkor újabb probléma merült fel: ezúttal apám szüleivel volt gond. Ha tudták volna, hogy anyámnak már gyereke van egy másik férfitól, hevesen ellenezték volna a házasságot, ezért a szüleim igyekeztek titokban tartani a létezésemet. De egy olyan városban, mint Hjeszan, ahol majdhogynem mindenki ismer mindenkit, nem könnyű megőrizni egy ilyen titkot. A hír kiszivárgott, és pár nappal a szüleim esküvője előtt a nagyszüleim megtudták az igazat. Ekkor visszavonták a házassághoz adott beleegyezésüket. Apám valósággal könyörgött nekik. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy másodszor is füstbe menjen az esküvő. A nagyszüleim végül kelletlenül beleegyezésüket adták, de egy feltétellel: teljesen más nevet kell kapnom, ez jelképezi majd, hogy új családba kerültem. Más országokhoz hasonlóan Észak-Koreában sem szokatlan, hogy egy gyerek vezetékneve megváltozik, ha az anyja újra férjhez megy, de az, hogy új utónevet is kapjak, roppant különösnek számított. Anyámnak azonban nem volt választása. Így hát négyéves koromban, közvetlenül az esküvő után megkaptam a második nevemet: ettől kezdve Pak Minjongnak hívtak.

A szüleim szerény esküvőt tartottak Hjeszanban. Anyám ezúttal nem viselt díszes cshimacsogorit, csupán elegáns kosztümöt. Apám egyenruhában volt. A szülei nemigen leplezték anyám szülei előtt, mennyire helytelenítik ezt a házasságot.

Én még túl kicsi voltam ahhoz, hogy érzékeljem ezt a feszültséget. Nem is sejtettem, hogy valaki más az apám. Csak hét év múlva, általános iskolás koromban tudtam meg. Valahol a lelkem mélyén néha még ma is azt kívánom, bár sose derült volna fény erre a titokra. A felfedezés nemcsak nekem okozott nagy fájdalmat, de annak a kedves, jóságos embernek is, akit addig apámnak hittem.

Fordította: Todero Anna

Hyeonseo Lee, David John:
A lány hét névvel
– Szökésem Észak-Koreából
Fordította: Todero Anna
Libri Kiadó, Budapest, (2015, 2020) 2024
466 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft