Hová tűnt a kis cuki? | Balatoni József: Kamaszkór

Fazekas Erzsébet |

Mióta világ a világ, a címben jelzett életkor (s a vele járó kór-állapot) okozza szülők, tinik milliói számára a legtöbb gondot – olykor súlyos pszichés/mentális fájdalmakat is. A médiasztár-pedagógus szerző, Balatoni József úgy véli, e téma mindenkit érdekel, foglalkoztat, mert valamilyen formában mind érintettek vagyunk.

Az itt (igen melegen) az olvasó figyelmébe ajánlott könyv középpontjában a kamaszkor mint jelenség, sokak számára idegtépő volta áll. De szóba kerül még sok egyéb, ami a világ dolgaiban is elmerülő szerzőnek épp eszébe jutott – azon tíz nap alatt, amíg (saját közlése szerint) összehozta eme segédkönyvet. Az évek fáradságos, időigényes munkájával megírt irodalmi alkotásokhoz szokott tollforgató ezen nagyon elcsodálkozik. Alig két hét elég volt kérdőívek összeállításához, kitöltetéséhez? A több mint 500 válasz, meg a statisztikai, szociológiai, pszichológiai háttéranyagok elemzéséhez? A tucatnyi fejezet megírásához?

Vagy tán a tanítványok javasolta zene adott szárnyakat az inspiráció mellé? A könyv végén közölt zenei listával szerzőnknek amúgy az a kiemelt célja, hogy rávegye a felnőtteket, próbálják meg a dalszövegek értelmezése alapján jobban megérteni a serdülőket. Szót fogadtam, és e nemes cél elérése érdekében meghallgattam az első (igen furcsa) ajánlatot: Korda György dalát, a Reptér címűt. Aztán villámgyorsan félre is toltam a teljes listát. Nehezen tudom elhinni ugyanis, hogy az át-/beleélés és nem a kiröhögni vágyás vezeti a fiatalokat, amikor „üvöltve éneklik Gyuri bácsival együtt a dalt”.

Elfogadom Jocó bácsi őszinte álláspontját: „mondd meg, milyen zenét hallgatsz, megmondom, ki vagy” – de ezen illusztráció alapján mégse veszem komolyan vélekedését. De bárhogy hatott is rá, örülök, hogy ily produktívvá tette. Tíz nap alatt, mindvégig kamasz-zenét hallgatva (vagy inkább annak ellenére?) képes volt érdekes, sőt kiváló segédanyagot gyártani. Mert valóban sok hasznos infóval látott el engem is, akinek négy, még kisgyereknek vélt unokájából kettő (a lassan 13 és az alig 12 éves) gyerek bizonyára kamasz kezd lenni vagy már lett is. (Kénytelen voltam belátni a felsorolt példák, tünetek alapján.) Sokkoló felismerés, ha nem is annyira, mint egy anyáé, aki így vallott: „amikor először fölemelte a hangját, tudtam, megkezdődött. Aztán jött az időszak, amikor már a tekintetével meg tudott volna ölni. Elég bűnöm volt az, ha elmentem mellette.”

Szerzőnk az elkalandozva érintett más témák után mindig visszatalált a címben jelzetthez. A 10–12. és 16–18. életévek közé eső kamaszkor egy sokak által meg nem értett, olykor megvetett életszakasz, amit túl kell élni. A testi-lelki változások miatt az érintett akár gúny tárgya is lehet. A gyerekkor és a felnőttség közti átmenetben kezdenek működni a nemi hormonok, alakul ki a másodlagos nemi jelleg. De felgyorsult világunkban már korábban kezdődhet és tovább tarthat – egyeseknél akár 20-30 éves korukig. A mama-hotelt igénybe vevő fiatalok mentalitása, viselkedése hasonlíthat a kamaszokéra, sőt: egyes férfiak sosem nőnek fel. Ők azok, akik nem vállalják a felnőtt-léttel járó felelősséget.

• Olvass bele!

A kamaszlétről sok szülőnek a káosz, leválás, a hullámvasút, lázadás, útkeresés, a flegmaság jut eszébe. Nem ismerik el/fel, hogy a tinik aligha felelősek hangulatuk rapszodikus voltáért. Sokat alszanak (10-12 órát), sokat esznek (gyors az anyagcseréjük), energiájuk nagy része a növekedésre megy el. (A könyv a fiúk étvágyát emeli ki, én mesélhetnék arról, hogy ez lányoknál sincs másként.) A látszat szerint nincs igényük a rendre. Tény, hogy sok minden megváltozik náluk. Az agykutatás szerint a korábban kialakult neuronhálózat szétesik, áthuzalozódik. Ennek az intenzív neuro-biológiai folyamatnak következménye a tinik dekoncentráltsága, figyelmetlensége, érzelmi túlfűtöttsége.

Miközben szülőnek lenni élethosszig tartó folyamat (ezzel szemben: „Szülővé válni elég egy pillanatnyi élvezet”) – de nincs alkalmassági vizsga. „Nem kötik engedélyhez, bárki csinálhatja, úgy, ahogy jónak gondolja, vagy épp tudja” – szögezi le a szerző, bevallva, ő tudatos döntés nyomán nem vállalt gyereket. Kulcsmondata: „a fontos az lenne, hogy feltétel nélkül szeresse gyerekét minden szülő – függetlenül mindentől. A többi pedig jön magától – úgy, ahogy.”

Mivel nincs tökéletes család, Vekerdy Tamás véleményét tartja irányadónak: „bőven elég, ha valaki elég jó.” A kamaszok viszont nagyon keményen fogalmaznak. Sokuk szerint a szülő: parancsnok, börtönőr, rendőr, állatidomár. Utálják, ha fölényüket, az idősebb előjogát, az életkor adta vélt előnyöket akarják igazolni. A szülő ne próbáljon a (kis)gyerek barátja lenni. Kamasznál talán ez javíthat a kapcsolaton, de gondolnia kell rá, hogy a szülői viselkedés változása zavart okozhat. A tinik kapcsolati igénye folyton változik. A kérdőívre adott válaszokban gyakori megjegyzés a leválás, az elengedés. Sok felnőtt a húzd-meg,-ereszd-meg (gyere-ide-takarodj) időszakának tartja ezt. Hozzátéve: művészet úgy elengedni a gyereket, hogy nem engeded el.

A fiataloknak (kamaszoknak) szinte mindent jelent az online tér. Ott zajlik az élet: a randi, a barátkozás. Ott osztják meg egymással/a világgal napjaik legapróbb mozzanatait is. Üzenetben könnyebben nyílnak meg, mint élőszóban. Nem teszik magukat hosszabb időre offline, mert akkor jön a FOMO (fear of missing out, félelem a kimaradástól), az, hogy míg mások tartalmas élményhez jutnak, ő ebből kimarad. Ez az érzés a kamaszoknál erősebb lehet, ezért sincs náluk digitális detox (vagyis kütyü-elvonókúra). Online személyiséget alkotnak maguknak, aki bátrabb, mint ők maguk. Pedig „amennyire hasznos az online tér, annyi veszélyt rejt. Akit használatára nem készítenek fel a szülők, az olyan, mintha biciklivel engednék az autópályára.” A kütyüzés okozza a legtöbb egymásnak feszülést a szülő és a serdülő között. Jocó bácsi így összegez: „ha telefont adsz a gyerekednek, olyan, mintha drogot adnál neki – és az milyen, hogy amit adtál, most el akarod venni tőle?”

Mindent összevetve: a kamaszoknak szükségük van keretekre, határokra. De komoly gond lehet abból, ha a szülő saját gyerekkora normáit alkalmazná, figyelmen kívül hagyva, hogy azóta mekkorát fordult a világ. A fiataloknak mindig is kellett az újabb inger – ma pedig már az állandó inger… Megszokták, hogy folyton jönnek a tartalmak, és már a való életben (in real life, irl) is elvárják az azonnali visszajelzést. Biztosak akarnak lenni abban, hogy amit csinálnak, az tetszik másoknak. Mindezzel nagy nyomás alá helyezik magukat. Az online világban való állandó jelenlét, a lájk-vadászat sok önbizalmi problémát okoz a kamasznak. Sokan ezt azonosítják a lázadással, amit a felnőtt úgy él meg, hogy a gyerek minden tette ellene irányul. Pedig ő csak a határait feszegeti, önmagát keresve.

Általános kamasz-vonás, hogy nem értenek egyet a felnőttel, mindent megkérdőjeleznek, semmit nem fogadnak el, csak úgy. De ha a kamasz ellentmond, érdemes meghallgatni, mert érvelése igenis lehet megalapozott. A mai fiatalnak kell a folyamatos kihívás, fejlődés – ez a közösségi térben otthonosan mozgó tanár-szerzőnek évtizedes tapasztalata. Van gyerek, aki az átlagnál „durvábban” kamaszodik, például kipróbál olyasmit, amit a szülők rossz szemmel néznek – ám ez nem feltétlenül valami rossz barát miatt történik. Mégis be kell látni, hogy ebben az életszakaszban mindenképpen a közösség hatása dominál. Ha a kamasz lázad, többnyire nem a szülő személye ellen teszi, sokkal inkább a véleménye, álláspontja, tiltása ellen protestál.

„Nagy nyomásnak vannak kitéve a mai kamaszok.” Gyakran nyolc órájuk van az iskolában, ehhez jönnek a különórák, az edzés, a házi feladat. „Egyfajta verseny az életük. Eközben ki vannak éhezve a figyelemre.” Sokan mondják, nehéz megfogni őket. És a hagyományosabb, a régi elérési módon nem is megy könnyen. Pedig ők sem mások, mint az előző korok fiataljai. Épp úgy elégedetlenek magukkal, a világgal, mindent utálnak, mert szerintük, minden szar… Ma annyi a különbség, hogy a „20. századi pedagógusnak kell 21. századi gyereket tanítania, 19. századi tananyaggal.” A helyzetet nehezíti, hogy az oktatási rendszer hazánkban ósdi, elavult, a brutális mennyiségű (továbbá gyakran fölösleges és/vagy rosszul tálalt) tananyag nem igazodik a korunk előtt álló feladatokhoz.

Ma a képességeket kellene fejleszteni, nem adathalmazokat belekalapálni a kamaszfejekbe. Már csak azért is, mert a jövő szakmáinak 80-85%-át nem ismerjük, vagyis így fel se tudunk/tudnak rájuk készülni. Fontos elsajátítandó készség lenne az alkalmazkodás (reziliencia). Ám a kamaszok életét, jövőbe vetett bizalmát, hitét megingathatják a hazai közállapotok, a politikai helyzet okozta szorongás, a negatív jövőkép. A fiatalok többsége (minden harmadik diák) komolyan fontolgatja, hogy lelép. Tanulni megy külföldre, majd ott is marad. Nem érzik itt jól magukat. Hiányzik az elfogadás, a teljes körű szabadság. Változást akarnak. Felháborítónak, szomorúnak tartják azt, hogy sokan nem élhetnek szabadon: hátrányos megkülönböztetés éri őket vallásuk, nemi irányultságuk, származásuk miatt.

„Kamasznak lenni szörnyen nehéz. Eddig gyerek voltál, eztán felnőtt leszel, de hogy most mi vagy, ki vagy, arról fogalmad sincs” – mondja a könyv egyik celeb szereplője. „Nem tudják a szülők, mennyire fájdalmas meghatározni magad. Hogy néha azért idegesít, amit mondanak, mert másképp gondolod, néha meg azért, mert épp úgy gondolod, mint ők, holott különbözni akartál.”

Több vélemény is kitér a kamaszok sötét hangulatára: „magányosnak, meg nem értettnek érzed magad. Jó találkozni a barátokkal, mert egyetértésben, együtt tudtok magányosak, meg nem értettek lenni. De tudd, ha a szülők rikácsolnak (pedig boldog ember nem rikácsol) akkor a baj nem feltétlenül te vagy, hanem ők maguk. A te kamaszkorod arra emlékezteti őket, amit elmulasztottak magukon elrendezni.”

Mentálisan sok kamasz van nagyon rossz állapotban. A UNICEF 2021-es felmérése szerint  világszinten a 10–19 éves korosztályban minden hetediknél valamilyen zavart diagnosztizáltak. Serdülőknél a probléma 40%-ban szorongáshoz, depresszióhoz köthető. A 15–19 éveseknél az öngyilkosság a negyedik vezető halálok – de Kelet-Európában, Közép-Ázsiában, Észak-Amerikában, Nyugat-Európában a második. Vagyis évente 45.800 kamasz száll ki – idő előtt és végleg – a mókuskerékből.

Bár Balatoni Jocót (szerző nevezi így magát) is kiborítják olykor a kamaszok, de nagyon szeret velük dolgozni. Mert nem hagyják, hogy figyelme, ébersége ellankadjon. Folyamatosan lépést kell tartania velük. „Nehéz esetek, de zseniálisak és szuperek. A kutatások szerint a mai diák agya másképp van huzalozva. Ami régen bevált, az ma már nehézkes. Kisebb egységekre bontott tananyagot kell nekik tanítani, az összes digitális lehetőség (videó, szimuláció) felhasználásával.”

A tanítási módszertanra vonatkozó előbbi megjegyzés is mutatja, ez a könyv valójában nem csak a kamaszokról, illetve nem elsősorban az általuk okozott nevelési nehézségekről, életérzésükről szól. Valójában teljes körűen foglalkozik a kamaszok világával. Nyelvhasználatukkal, társadalmi szokásaikkal, bemutatja vágyaikat, céljaikat. Szó esik a fizikai tevékenység, a mozgás szerepéről. A sport az, ami keretet ad, szabálykövetésre, önfegyelemre nevel, növeli az állóképességet, a koncentrációt, a monotóniatűrést. Megtanít a csapatmunka értékére, önmagunk legyőzésére, meghaladására, a fair play fontosságára – ami az életben, a munkaerőpiacon is elengedhetetlen, értékes tulajdonság.

A fiatalok nagyon felgyorsult nyelvújító hajlamát mutatja be az a hosszúra nyújtott példamondat, amelyik – Jocó bácsi szerint – zseniálisan foglalja össze a Rómeo és Júlia lényegét.  Egy buzgó kamasz ugyanis  így fogalmazott (bár szerintem Jocó bácsi sűrítményét olvassuk):  „Júlia tiszta rizz volt, Rómeó meg full slay, full megvolt a vibe, hiába volt sok slide eye, aztán skippelték az offolást és bechilleztek, végül cringe lett az egész.” A tanár azt javasolja, kérjünk fordítást a gyerekünktől, bár azt kockáztatjuk, hogy így fog válaszolni: „te ezt nem értheted, te boomer vagy!”

Balatoni József könyve minden részletében tükröt tart elénk, de olyat, amibe – akár felnőtt, akár serdülő olvassa – nem könnyű belenézni. Sok példán keresztül hívja fel arra a figyelmünket, mennyit hibázunk, milyen gyakran értjük félre egymást. De ne veszítsük el a reményt, van hová fejlődnünk. Ha pontosan értjük a sokat próbált pedagógus szavait, arra is találunk némi magyarázatot, hogy miért oly nagy (miért látszik akkorának) a szakadék a kamasz és az egész világ között. Ha mindent végiggondolunk, tán még arra is kaphatunk választ, hogy mi lett oly hirtelen és váratlanul azzal az édes kisgyerekkel. Hová tűnt a kis cuki?

Balatoni József: Kamaszkór.
Hogyan értsünk szót a kamaszokkal?
Jaffa Kiadó, Budapest, 2024
238 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4500 Ft
ISBN 978 963 475 9560

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egyik nap érzelemcunami, a másikon apátia. Percről percre változó barátok és barátnők, divattrendek, amik egy hét múlva már cikinek minősülnek. Hatalmas célok, tervek, de a megvalósításukra már nem jut figyelem, kitartás, kedv.
Vagy épp mindezeknek az ellenkezője.
Min múlik, hogy milyen egy kamasz? Miként és hogyan befolyásolja őket a környezetük: a kortársaik és a felnőttek, a társadalmi trendek, a divatirányzatok, az influencerek? Lehet-e őket motiválni, és ha igen, hogyan?
Balatoni József, azaz Jocó bácsi, ahogyan szinte az egész ország ismeri, rengeteg kamaszt tanított, táboroztatott, a mai napig tart kamasztréningeket. Ismeri tehát ezeket a furcsa lényeket, kicsit talán ő maga is lázadó kamasz maradt. Tudja, hogy a látszat ellenére mennyire kell nekik a figyelem, a közösség szimpátiája, mennyire elmagányosodottak az alfa és a Z generáció tagjai, hogyan tépázta meg legszenzitívebb éveiket a Covid.
A Kamaszkór sokszínű használati útmutató kamaszokhoz. Éppolyan sokféleképp világítja meg a kamaszok viselkedését, mint amilyen sokfélék ők maguk – és amilyenek mi, felnőttek is vagyunk.