Együtt, mindenhova, halálig | A zsidó kutya / Spinoza

Bedő J. István |

Monodráma? Nehéz eldönteni. Egyszínészes, de nem egyszereplős. Próbáljunk végighaladni az alkotókon. Az izraeli Asher Kravitz írt egy regényt, ami világszerte bestsellerré vált. Yonatan Esterkin színpadra írta és megrendezte. A nagyvilág számos országában bemutatták, nagy sikerrel. És most magyar színpadra került, a Spinozába.

Adam Meir (született Mérő Ádám) az egyetlen előadója – de a történet szereplői számosak. Muszáj valamit elmondani a történetből. Egy berlini zsidó család kisfia, Josua kiskutyát kap ajándékba a szüleitől, 1935-ben. A dátum fontos – ekkor már egyre erősödnek a nácik. A kiskutya – Szírusz, aki a perzsa királyról kapta nevét – figyel, lelkendezik, tanul viselkedni, meséli, mi történik körülötte. Akkor már csak halkan fecseg, amikor két náci jön, hogy elzavarja a családtól a nem-zsidó cselédet. Aztán jönnek időről időre a vegzálások, aztán az emigrálást visszautasító ismerős – és ezzel együtt apránként megjelenik minden, már valahonnan ismert helyzet-panel, ám a kutya előadásában mindez egyre szívszorítóbb.

És közben hozzászokunk ahhoz, hogy Ádám az összes szereplő: gesztussal, hanghordozással, akcentussal, viselkedéssel jelenít és elevenít meg mindenkit. Csak a család – az egyre kevésbé megjelenő, idővel deportált család – tagjai beszélnek természetes hangon, főképp a szülők, Kálmán és Sosanna. De aki betoppan, és így vagy úgy más nyelven beszél, azt elárulja az akcentusa. És megjelennek azok az ostoba – de valójában alaptalanul reménykedő – viselkedésformák, melyek alapállása: „Ezt nem merik velünk megtenni.” De aztán kiderül, hogy merik. Lépésről lépésre erősödnek a vegzálások, és a megfosztás a jogoktól egyben megfosztás a tárgyaktól, de még a háziállatoktól is.

Azt hiszem, ekkor hangzik el, lebecsülő minősítésként: zsidó kutya. És nekem eszembe jutott a Kabaré című, 1972-es film rövid jelenete, amikor Landauer kisasszony kicsi foxiját megölik, tetemét pedig odadobják a házuk előtti lábtörlőre, ahova gyalázkodási céllal már felfestették: JUDE. Landauer kisasszony pedig mintha nem értene semmit, így sír: „De hát csak egy kutya…” A gyűlöletnek nincs se mértéke, se határa.

Szíruszt elkobozzák és „ideológiai átnevelésre” viszik. Ketrecbe zárják, új nevet kap (Blitz – Villám, mint a háború…), és táborőrző harci kutyává nevelik.

Aztán Treblinkában, ahova kerül, összetalálkozik egykori gazdájával, Josuával. És a rémségek elviselésében egymás támogatóivá válnak, sőt egymás életét mentik meg. (Blitznek a hatalmas termetű, gyilkos Mensch-sel kell harcolni, és csak véletlen szerencsének köszönhetően – bár súlyos sebekkel éli túl.) Ez a kötelék a leginkább torokszorító a végül is sokszereplős monodrámában. A tábor felszabadításakor mindketten alig élnek, Josua a menekülésük közben partizánnak áll, majd egy orosz asszony rejtegeti…, Ádám/Adam ismét akcentusvarázslattal állítja színre őket.

De onnan már csak Izrael földjére vágyik (vagyis az akkori Palesztinába). Az Úr által megígért földre. De oda jutni sem egyszerű. Ezt a részletet (a Spinoza szívességéből) betűhíven teszem közzé.

„Az iratokat!” – követelte egy zsidó tisztviselő az Izraelbe tartó Tkuma hajó hídjánál. – „Hány éves, vagy?”
„Huszonöt. Amin keresztülmentem, jelentősen megöregített. (Nehezen kap levegőt) Az egészségem sem a legjobb.”
„Rendben van. Átmehet, de nem, nem, a kutya nem jöhet. (héberül) Hakelev lo. A kapitány parancsa. Semmilyen körülmények között nem szabad állatokat felvinni a hajóra.”
„A kutya velem jön! Ez a kutya megosztotta velem a fekhelyét Treblinkában. Kevesebbet evett, hogy nekem is jusson. Ez a kutya velem harcolt a partizánok között, és velem bujkált mostanáig. Ez a kutya nem kevésbé zsidó, mint maga vagy én! A mi népünk az ő népe, a mi istenünk az ő istene, ahová én megyek, ő is oda jön. Vagy mindketten felszállunk a hajóra, vagy mindketten a parton maradunk!”
„Ajjajaj…. (héberül) Beszeder, rendben jól van, na. Menjetek a hajófenékbe. De ha valaki meglátja, mindkettőtöket a tengerbe dobom. Jalla. Jalla. Ajajaj.”

Igen, a rendíthetetlen humanizmusról szól ez a darab, amit lélegzet-visszafojtva nézünk. És a humanizmus (bár a szóban a homo/ember rejtőzik) süt a kutya viselkedéséből, meg persze Josua szavaiból, az emberléptékű és embermértékű kutya iránt. Aki kiérdemelte, hogy zsidó kutya legyen, és hogy megérjék együtt a modern Izrael születését.

A fordítás kitűnő (ez is Ádám és Kallós Bea Bar munkája), a dramaturgiai átsimítást Cseicsner Otília végezte. A szín a végletekig egyszerű (talán ez is Esterkin ötlete): ócska, háború előtti, varrott bőrkofferek foglalják össze röviden az állandóan útra készülés és menekülés hangulatát. Ádám kutyaságát csak a repkedő fülű fülessapka, a barna fürdő(?)köpeny meg a sok-sok szerepet játszó csont jelzi.

A Spinoza nézőterén „lépcsős ház” lett az előadás (minden előadás!), ti. ha lett volna lépcső, még ott is ülnek… Egy szolgálatos tűzoltó talán rá sem mert volna nézni a közlekedőkbe és sorok közé beszorított pót-pótszékekre. Nagyon megnézendő előadás!

Fotók: Véner Orsolya

Részletek, további előadások és jegyvásárlás