Bedő J. István |
Nézni és látni vajon ugyanazt jelenti? Láthat-e az, akinek nincs szeme, lehet-e vak, akinek van? Hogyan ragadhatjuk meg a látszat mögött rejtőző valódit, lényegeset? Ezeket a kérdéseket próbálja megfejteni különleges előadásában a Baltazár Színház, együttműködésben a kifejezetten kísérleti, szűkebb, értő közönségnek szánt előadásokat színre vivő Artus Stúdióval.
Nagy érdeklődéssel és várakozással mentem megnézni október 12-én, az Ideje van a fénynek előadást. Nagyon kedveltem a Baltazár korábbi, nagyon érthető és nagyon nekik való előadásait. Egyben nagyra becsülöm az Artus kísérletezéseit – amelyek azonban távol állnak tőlem. Igen nagy dolognak tartom Elek Dóra elszántságát, ahogyan nagyon jó kis társulatot kovácsolt a Baltazár fiataljaiból. És persze Vörös István darabírói munkásságát, amit már többször is megtapasztaltam a Baltazár székhelyén, Csillaghegyen.
Viszont mire végignéztem a Baltazárosok előadását, egyértelmű lett számomra, hogy nem nőttem fel ehhez a darabhoz, Jacques Lusseyran, a vak francia szerző két regénye meg az életútja alapján született előadáshoz. Ez a mozgásszínházi, stilizált előadás lehet, hogy a vakon is látás kérdésével foglalkozik, de azt hiszem, ez nem mindenkinek jön át. Nagyon kevés a szöveg – természetszerűen még ép színészek előadásában is erős koncentrálást kívánna a nézőtől – és nagyon sok a mozgás, ami nélkül az előadás nem töltené ki a reá szánt időt. Ugyanakkor ez a stilizált, talán jelentést is hordozó fel-alá vonulás, átrendezés nem tudott megfogni. (Míg a leegyszerűsített díszlet igen.)
Vörös korábbi darabjai is operáltak szimbólumrendszerekkel, és az ő cselekményvezetésében azok kitűnően működtek. Itt viszont azt éreztem (de ez az én problémám), hogy az Artus a saját kortárs tánc- és mozgásszínházi elemeibe illesztette a műfajidegen Baltazárt. Vagy fordítva: megpróbálták összehozni a Baltazárt a hozzá képest műfajidegen Artussal.
De hadd legyek igazságosabb: kiváló ötlet volt a vak Klabacsek Dániel bevonása és szerepeltetése. Lényegében ő mondja ki a francia szerző gondolatait a vakságról és a világ „meglátásáról”. Csakhogy ez a szimbolikus mondanivaló számomra elsikkadt.
Persze lehet úgy fogalmazni, hogy izgalmas kísérlet volt – de kérdés marad, hogy a kitűzött célt, a szociális érzékenyítést el lehet-e érni olyan színre vitellel, ami a játszó csapattal alig illik össze (diszkrepans). Tételezzük föl, hogy diákelőadásra kerül sor, az osztályfőnök utána talán segíthet feltárni alapos magyarázattal, hogy mit kellett volna megérteniük belőle.
Az Artus társulat bizonyára számos hasonló kísérleti előadást tart a kortárs mozgásszínház kedvelőinek, az értőknek (meg valószínűleg a sznoboknak). Nézői közössége alighanem már felnőtt ehhez a színházi kifejezési formához, de ez alighanem lényegesen kisebb közönség, mint amelyiket a színház befolyásolni (itt és most: érzékenyíteni) szeretne.
Csak ismételni tudom a szomorú tényt: nem tudtam megközelíteni a darabot. Vagy a darab nem közelített meg engem. (Pedig nem engem kell érzékenyíteni, elfogadóvá formálni.) Az előadásról készült képek – Bege Nóra, Dusa Gábor és Hübner Dorka remek fotói – ezerszer hatásosabbak, és sokkal nézhetőbb előadást ígértek, mint amilyet láttam. Viszont igazán nagy rendezői ötletnek találtam azt, amikor a lány (Kovács Panka) mimikáját az olvasónagyítóval felerősítik. Olykor a csoportjelenetek, a beállított szituációk (Elek Dóra és Goda Gábor rendezése) elvonják a figyelmet a szövegről, aminek nagyon kellene hatnia.
Most látom csak, milyen sokszor hivatkoztam a szubjektivitásomra. Elképzelhető, hogy a két rendező egészen másképpen gondolja. De a kritikus szava, még ha magán szűri is át az élményt, a nézők hangját szólaltatja meg.
Fotók: Bege Nóra, Dusa Gábor, Hübner Dorka
Jacques Lusseyran, Vörös István: Ideje van a fénynek
Rendezők: Elek Dóra, Goda Gábor
Szereplők
Klabacsek Dániel * Kovács Panka * Keresztes Anna * Kocsi Zsófia * Kőrösi-Fehér Nándor * Medetz Attila * Szilvásy Márton
Olvass bele 
Posted on 2024.11.14. Szerző: olvassbele.com
0