Kate Summerscale: Fóbiák és mániák (részlet)

Bevezetés

Mindannyiunkat félelmeink és vágyaink vezérelnek, amelyek néha úrrá is lesznek rajtunk. Benjamin Rush, az Egyesült Államok egyik alapító atyja indította útjára e fixációk elnevezésének őrületét 1786-ban. Addig a fóbia szót (amely Phobosz, a pánik és a rettegés görög istenének nevéből származik) csak testi betegségek tüneteire használták, míg a mánia kifejezéssel (ami görögül őrületet jelent) társadalmi divatjelenségeket jelöltek. Rush azonban mindkét szó jelentését megváltoztatta, és pszichikai jelenségeket nevezett meg a segítségükkel. „A fóbiát a képzeletbeli gonosztól való félelemmel vagy egy valós dologtól való indokolatlan rettegéssel fogom azonosítani” – írta. Rush tizennyolc fóbiát sorolt fel, közöttük például a portól, a szellemektől, az orvosoktól és a patkányoktól való rettegést. Emellett leírt huszonhat mániát is, többek között a „játék-”, a „háború-” és a „szabadságmániát”. Nem állt távolt tőle a humoros hangvétel: az „otthonfóbia” például azokat az úriembereket érinti, akik a munkából hazafelé tartva kényszert éreznek arra, hogy megálljanak az ivóban. A következő évszázadban azonban a pszichiáterek összetettebb elméleteket fejlesztettek ki ezekkel a jellegzetességekkel kapcsolatban: a fóbiákat és mániákat az evolúciós és személyes múltunk visszataszító maradványainak kezdték tekinteni. Az ő értelmezésükben e viselkedési jelenségek egyszerre voltak a mélyben rejtőző állati ösztöneink és az elnyomott vágyaink manifesztációi.

A 19. század elején néhány újabb mániával egészítették ki Rush listáját, majd a század végén rengeteg új fóbiát és mániát azonosítottak. E fóbiák között írták le a nyilvános terektől, a szűk helyektől, az elpirulástól és az élve eltemettetéstől való irracionális félelmet (agorafóbia, klausztrofóbia, eritrofóbia, tafefóbia). Az újonnan azonosított mániák között szerepelt például a kényszeres tánc, a gyaloglás, a számolás és a hajhúzogatás is (koreománia, dromománia, aritmománia, trichotillománia). Ezzel azonban nem ért véget az új kórképek felfedezése: feltártuk a nomofóbiát (a mobiltelefon hiánya miatti félelmet), a bambakomallofóbiát (a vattapamacstól való félelmet), a koulrofóbiát (a bohócoktól való rettegést), a tripofóbiát (a lyukakkal szembeni averziót). Jó pár jelenség több nevet is kapott – a repüléstől való félelem könyvünkben például aerofóbiaként szerepel, de hívják még aviofóbiának, pteromerhanofóbiának, illetve egyszerűen repülésfóbiának is.

Minden fóbia és mánia kulturális konstrukció: akkor azonosították – vagy találták ki – őket, amikor az ember éppen átértékelte a világról és önmagáról alkotott elképzeléseit. E könyvben olyan jelenségek is szerepelnek, amelyek egyáltalán nem pszichiátriai betegségek, hanem előítéletekhez kapcsolódnak (például a xeno- vagy a homofóbia) vagy a kor divatjelenségeit gúnyolják ki (így a Beatle- vagy a tulipánmánia). Vannak olyanok is, amelyeknek már a neve is vicc (az aibófóbia vagy a hippopotomonstrosesquipediofóbia, vagyis a palindrom és a hosszú szavaktól való félelem). Ugyanakkor a következőkben bemutatott legtöbb viselkedés nagyon is valós, és gyakran gyötrelmes betegségekhez kötődik. A fóbiák és a mániák betekintést engednek belső valónkba: feltárul általuk, hogy mitől rettenünk vissza vagy mi vonz minket – összességében tehát mit nem tudunk kiverni a fejünkből. Ezek korunk leggyakoribb szorongásos zavarai.

„A fóbia egyedi jellegzetességekkel ruházza fel a szorongást – figyelte meg David Trotter irodalomtudós –, olyannyira, hogy annak már érezhetők és kiismerhetők a sajátosságai, így az ember tehet ellene vagy elkerülheti.” A mánia is számos félelmet és vágyat sűríthet magába. Ezek a magánmegszállottságok az ép elméjű ember őrületei – és talán ez az őrület segít megőrizni az ép elménket azáltal, hogy a segítségével kristályosodnak ki aggodalmaink és vágyódásaink, ezután pedig úgy tehetünk, mintha minden másnak értelme lenne.

* * *

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott 2013-as Diagnostic and Statistical Manual 5 (DSM-5 – Diagnosztikus és statisztikai kézikönyv, 5. kiadás) szerint akkor lehet valamit fóbiaként azonosítani, ha a félelem túlzott, irracionális, és legalább hat hónapig tart, illetve arra készteti az embert, hogy kerülje el a nem kívánt helyzetet vagy tárgyat, ez az elkerülő magatartás pedig már zavarja a mindennapi életét. A DSM-5 különbséget tesz a társas helyzetektől való túlzott félelemmel jellemezhető társas fóbiák és a specifikus fóbiák között. Utóbbiakat öt csoportra oszthatjuk: állat-; természetikörnyezet- (magasságtól vagy például a víztől való félelem); vér-, injekció- és sérülés-; helyzet- (például szűk térben való csapdába esés); illetve egyéb fóbiák (más dolgoktól, például a hányástól, a fulladástól vagy a zajoktól való túlzott félelem).

Bár a specifikus fóbiák jobban reagálhatnak a kezelésre, mint a többi szorongásos betegség, a legtöbb ember nem jelzi ezeket pszichiáternek, inkább úgy dönt, hogy elkerüli félelmei tárgyát. Becslések szerint csak minden nyolcadik fóbiás ember kér segítséget, ezért nehéz mérni e betegségek gyakoriságát. De egy, a The Lancet Psychiatry című folyóiratban 2018-ban megjelent, 1984 és 2014 közötti felmérések eredményeit összesítő szakirodalmi áttekintő cikk szerint az emberek 7,2 százaléka átél valamilyen fóbiát az élete során. Az Egészségügyi Világszervezet által végzett, huszonkét országból származó adatokat felhasználó 2017-es felmérés pedig nagyon hasonló következtetésekre jutott. E vizsgálatok emellett feltárták, hogy a specifikus fóbiák a gyerekeknél sokkal gyakoribbak, mint a felnőttek körében, a fóbiások aránya az időseknél a felére csökken, viszont a nők között kétszer több a fóbiás, mint a férfiak körében. Ez azt jelenti, hogy tíz nőből egy tapasztal valamilyen fóbiát, míg a férfiaknál ez az arány csupán húszból egy. Az országos felmérések eredményei arra utalnak, hogy például az amerikaiaknak további hét, a briteknek pedig tizenkét százaléka szenved szociális (társas) fóbiáktól.

Ezek az adatok azokra a fóbiás zavarokra vonatkoznak, amelyek problémát okoznak a mindennapi életben. Sokkal többünk érez azonban enyhe averziót és viszolygást, amit időnként fóbiának titulálunk: ezek általában inkább bizonyos helyzetektől vagy jelenségektől (fogorvosi kezeléstől, nyilvános megszólalástól, mennydörgéstől vagy a pókok látványától) való erős irtózásnak tekinthetők. Az Egyesült Államokban az emberek több mint hetven százaléka nyilatkozott úgy, hogy irracionálisan fél valamitől. Amikor könyvemhez adatokat kezdtem el gyűjteni, még nem gondoltam, hogy nekem is lenne bármilyen fóbiám – kivéve talán a tinédzserkoromban érzett félelmemet az elpirulástól, illetve a repülés miatti folytonos szorongásomat. Mire azonban befejeztem a kutatást, szinte mindegyik fóbiát bebeszéltem magamnak. Vannak azonban olyan rettegések is, amelyeket még azelőtt érez meg az ember, hogy fogalmat tudna alkotni róluk.

E betegségek okai vita tárgyát képezik. Bizonyos konkrét tárgyakkal, szavakkal vagy számokkal szembeni fóbiák talán ősi babonák, pogány hiedelmek maradványai. Granville Stanley Hall amerikai pszichiáter, aki egy 1914-es esszéjében összesen százharminckét fóbiát katalogizált, megfigyelte, hogy egyes gyerekeknél, miután nagyon megijedtek valamitől, obszesszív félelem alakult ki. Mint írta, a sokk „a fóbiák termékeny táptalaja”. Sigmund Freud, aki két híres, 1909-ben írott tanulmányában elemezte a fóbiás tüneteket, azt vetette fel, hogy a fóbia egy külső tárgyra kivetített elnyomott félelem: egyszerre a szorongás kifejezése és az ellene való védekezés. „A belső veszélytől való menekülés nehéz feladat – magyarázta Freud. – A külső veszélyek elől viszont el lehet menekülni.”

Az evolúciós pszichológusok szerint számos fóbia adaptív: a magasságtól vagy a kígyóktól való félelmünk például azért van „huzalozva” az agyunkba, hogy így előzzük meg a kígyómarást vagy azt, hogy lezuhanjunk valahonnan, míg a patkányoktól és a meztelen csigáktól azért undorodunk, hogy így védekezzünk a betegségektől. Az effajta fóbiák evolúciós örökségünk részei lehetnek: e „biológiailag előkészített” félelmeink rendeltetése, hogy óvjanak minket a külső fenyegetésektől. A fóbiás reakció valóban olyan érzés, mintha ösztönös reflex lenne. Hüllőagyunk, ha fenyegető tárgyat vagy helyzetet érzékel, olyan vegyületeket bocsát ki, amelyek segítenek a küzdelemben vagy menekülésben, a testi reakcióink – a borzongás vagy az összerezzenés, a hőhullám vagy a hányinger – pedig mintha átvennék felettünk az irányítást.

Az evolúció adhat magyarázatot arra is, hogy a nők miért fóbiások nagyobb arányban, mint a férfiak, különösen abban az időszakban, amikor gyermeket várnak: fokozódott óvatosságuk segítségével magzatukat, illetve a saját testüket védelmezik. De a fóbiák talán azért is gyakoribbak a nőknél, mert ellenségesebb társas környezettel kell megküzdeniük – vagyis több félnivalójuk van –, illetve a félelmeiket gyakran söprik félre és minősítik irracionálisnak. A fóbiák evolúciós értelmezése post hoc érvelésen alapszik, és nem is alkalmazható minden félelemre. Emellett azt sem magyarázza meg, hogy miért vannak fóbiás személyek és nem fóbiások is. 1919-ben James Broadus Watson és Rosalie Rayner amerikai viselkedéspszichológusok az egyik kísérletükkel kimutatták, hogy kondicionálással is kiváltható a fóbia. Albert Bandura az 1960-as években pedig azt bizonyította be, hogy a fóbia tanult is lehet: kiválthatja egy másik személy, például a szülő szorongása vagy irracionális félelme. A családban a fóbiák legalább annyira öröklődnek példa útján, mint a gének közvetítésével. Még ha az ember hajlamos is bizonyos szorongásokra, azokat a tapasztalatnak vagy a tanulásnak kell aktiválnia.

Míg a fóbia valaminek a kényszeres kerülése, addig a mánia rendszerint valamilyen kényszeres tevékenységben nyilvánul meg. A nagy francia pszichiáter, Jean-Étienne Esquirol alakította ki a monománia (vagy specifikus mánia) koncepcióját a 19. század elején, míg honfitársa, Pierre Janet figyelmesen és együttérzőn írt azoknak a férfiaknak és nőknek az eseteiről, akiket a 20. század fordulóján kezelt. A könyvünkben szereplő mániák nagy része obszesszív (megszállott vagy kényszeres gondolatok által vezérelt) viselkedés, amely egy tárgy, cselekvés vagy elképzelés köré szerveződik – például a szőrhúzogatás vagy a kényszeres gyűjtögetés. Nehéz meghatározni e betegségek gyakoriságát, részben azért, mert a modern orvoslás ezek közül sokat más betegségkategóriák – például az addikciók, az obszesszív-kompulzív zavar (kényszerbetegség), a testfókuszú repetitív zavar, az impulzuskontroll-zavar, illetve a borderline személyiségzavar – valamelyike alá sorolt be. A fóbiákhoz hasonlóan gyakran ezeket a betegségeket is az agyi vegyületek egyensúly-eltolódása jellemzi, és a betegek sokszor tapasztalnak tolakodó vagy tilalmas gondolatokat. Gyakran szokványos vágyakat erősítenek fel (nevetés, kiabálás, vásárlás, lopás, hazudás, tűzgyújtás, szexuális vágy), a bódultság, a hegek piszkálása iránti késztetést, esetleg a körülrajongás igényét növelik, vagy éppen azt, hogy megadjuk magunkat a boldogtalanságnak.

Az egyéni késztetések mellett a könyvben számos közösségi mániát is bemutatunk, amelyek során az emberek együtt táncoltak, nevettek, remegtek vagy sikítoztak. Az 1860-as években például demonománia tört ki egy alpesi falu, Morzine lakói körében, az 1960-as években pedig „járványos” nevetési láz terjedt el egy tanzániai tó partján. E tömeges kényszeres cselekvéseket könnyű valamiféle forradalmi jelenségnek hinni, hiszen egy korábban nem ismert érzés tör bennük a felszínre, és az ilyen jelenségek néha arra késztetnek bennünket, hogy átértékeljük, mit tekintünk racionálisnak. Ha úgy döntünk, hogy egy adott viselkedés fóbiás vagy mániás, azzal kijelöljük a kulturális és pszichológiai határainkat: ezzel jelezzük, hogy milyen hiedelmeken alapul a társadalmunk. Ezek a határok idővel eltolódhatnak, sőt közösségi krízisek – háborúk, járványok – pillanatában rohamosan át is alakulhatnak.

A fóbia és a mánia varázsigeként működik, rejtélyes jelentéssel ruház fel valamilyen cselekvést vagy tárgyat, és embereket irányító és megváltoztató hatalmat biztosít nekik. Ezek a körülmények nyomasztóak lehetnek, de el is varázsolhatják a körülöttünk lévő világot, amitől az olyan ijesztő és élénk lehet, mint a tündérmesék. Fizikai hatást is gyakorolnak ránk, mint a mágia, és eközben felfedik az ember furcsaságait.

Fordította: Molnár Csaba

Kate Summerscale:
Fóbiák és mániák.
A világ története 99 rögeszme tükrében
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
340 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft