Kérdéseim vannak! | Filmkritika helyett / 31. Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál

kistibi |

Évek óta visszajárok Palicsra az ottani nemzetközi filmfesztiválra. Már csak azért is, mert az tényleg a filmre vitt valóságról, az életünkről szól, nem arról a múltról, amit ráadásul sok száz millióért még meg is hamisítanak. Mint korábban, a fesztivál helyszíne most is Palics és Szabadka volt. A június 20. és 26. közötti eseménysorozaton az Új Magyar Film szekcióban 20 filmet vetítettek, ebből nyolc nagyjátékfilm. A hazai alkotások sorát Moldovai Katalin 2023-ban bemutatott, Elfogy a levegő című műve nyitotta meg.

Ez a film az azóta eltörölt inkubátor programban készült, és megtörtént esetet dolgoz fel. Egy tordai gimnáziumban az irodalom szakos tanárnő a diákjainak otthoni feldolgozásra ajánl egy filmet, a Teljes napfogyatkozást, ami Rimbaud és Verlaine a maga korában (és még sokáig) botrányos kapcsolatát dolgozza fel. Az egyik szülőnél ez kiveri a biztosítékot, és el akarja távolíttatni a gimnáziumból a pedagógust, aki mellesleg az iskola legjobb tanára.

Én pedig kérdéseket teszek fel a pedagógus szakma nevében.

Van-e még olyan, közoktatásra szabadított szadista/pedofil, akit az éppen aktuális államfő még nem tüntetett ki?

Van-e még olyan saját fejjel gondolkodó tanító-tanár, akit még nem alázott meg a rendszer?

Van-e még olyan ország rajtunk kívül, ahol a közoktatásban egyetlen fontos alapelv érvényesül: legyen olcsó?!

Van-e még olyan iskolaigazgató, akinek a Tankerület annak ellenére fogadta el a pályázatát, hogy az iskolájában emiatt sztrájkoltak, tiltakoztak a pedagógusok, különben meg a mandátuma le is járt – mégis őt nevezték ki újra.

Van-e még egy olyan ország, ahol a kormány ígéretet tesz: a pedagógus átlagbér 2028-ra majd eléri a diplomás átlagbér 80 százalékát?

Van-e még egy olyan ország, ahol 30-40 gyermek zsúfolódik össze egy kis teremben, harminc fok fölötti hőségben, és a tanév június 21-ig tart?

Van-e még egy olyan ország, ahol egy olajszőkítéssel hírbe hozott rendőr felügyeli az oktatást? (Gond persze nem lehet, mert az olajügyeket 80 évre titkosították…)

Van-e még egy olyan ország, ahol a pedagógusok fele ötven év feletti?

Van-e még egy olyan ország, ahol nem lehet tankönyvet választani?

Van-e még egy olyan ország, ahol a pedagógus nem alkalmazhatja saját módszerét a maga választotta tankönyvből tanítva, mégis őt minősítik, de papírszagú kompetenciák, indikátorok szerint.

Van-e még olyan ország, ahol az egyéni bánásmódot igénylő (SNI) gyerekeket integráltan, húsz-harminc fős osztályokban tanítják?

Van-e még olyan ország, ahol kivénhedt, parancsuralomhoz szokott katonákat ültetnek a gyerekek és a tantestületek nyakára azzal, hogy tanítani jók lesznek ők is?

Van-e még egy olyan ország, ahol a pedagógiai asszisztens kevesebbet keres, mint az iskolaőr?

Van-e még egy olyan ország, ahol a gyerekek többet dolgoznak, mint a szüleik? Az alsós gyerekek átlagban heti 40-42 órát, a középiskolások heti 50 órát.

Van-e még egy olyan ország, ahol az iskolaérettséget nem szakemberek, a gyerekeket ismerő pedagógusok döntik el, hanem az Oktatási Hivatal papírtologatói, szecskával tömött, mindent tudó aktáik alapján?

Van-e még egy olyan ország, ahol a törvény ötszáz fölötti gyermeklétszám esetén engedélyezi egy félállású iskolapszichológus alkalmazását?

Elfogy a levegő

A kérdéseimre Moldovai Katalin filmje válaszol. Az igaz történeten alapuló filmben minden benne van, ami megnyomorítja egy önállóan gondolkodó tanár életét. És sajnos az is igaz, hogy egy tantestületben sokkal több a megalkuvó, sunyi pedagógus, mint aki képes kiállni az igazáért. Egy tanár nem nyerhet a rendszer (tankerület, igazgató, tantestület) ellen. Mindig kiszolgáltatott lesz. Az egyik filmbeli jelenet szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit én magam éltem át a nem túl távoli múltban: a főhős egy kollégájával beszélget, már a kegyvesztése után. Az igazgató arra jár, mire a kolléga elhallgat, és azt kéri: „Legközelebb a tornaterem mögött beszélgessünk.”

A maga igazában biztos főhős (Ana, Krasznahorkai Ágnes) egyenesen tartja gerincét, de a tantestület lépésről lépésre hátrál ki mögüle. A jelenség sajnos általános, és ezért lehetett megnyomorítani a szakmát. Meg kell őrizni az önbecsülésünket, még ha kemény harcokba kerül is. Aki feladja, aki megalkuszik, nem lesz boldog ember. A boldogtalan ember pedig nem lehet jó pedagógus, mert keresni fogja a hibát a tanítványaiban, a kollégáiban, a szülőkben, a világban – és meg is fogja találni.

Lehet szót fogadni a tankerületnek, az igazgatónak, lehet a kötelező egyentankönyvet tanítani, akár szó szerint is – de az nem alkotás, az nem pedagógia. Az robot, aminek két vesztese is van: a tanítvány és a tanító.