»Semmit nem tud az életről, aki nem hallotta beszélni a madarakat« | Szentesi Éva: A mai naphoz nincsenek emlékeim

Kása-Bókkon Tímea |

Szentesi Éva új könyvének már az első oldalain – a tőle megszokott – kendőzetlen stílusban közli: „ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat.” Sokan követjük valamilyen platformon őt vagy írói alteregóját, Kardos Margitot.

A főszereplő nőről Szentesi egyes szám harmadik személyben ír, de jelen időben. Kívülről vizsgálja hősét, ezzel eltávolítja magát egykori és a jövőbeli énjétől. Viszont élettörténete, küzdelme a méhnyakrákkal – és ennek felvállalása a nyilvánosság előtt – egyértelművé teszi, hogy a könyv nem csupán vallomás; valójában önvizsgálat is. Szembenézés a múlttal, megbékélés a jelennel. Napló, amelybe gondolatainak füzérét illesztette. A nő, aki harmóniába próbál kerülni önmagával, akármelyikünk lehetne. „Nincs elvesztegetettebb idő annál, amikor nem látja egy ember önmagát tisztán, amikor megmérgezi önmaga valóságát, a saját magáról kialakított képet.”

A történetmesélés hangneme olykor egészen különös. A főszereplő karaktert a beharangozó videóban Pálmai Anna alakította, tökéletesen visszaadva a prózai megfogalmazásokból sugárzó líraiságot.

Bár az igaz és tiszta szerelem szépsége szerves része a történetnek, Szentesi ennél sokkal összetettebb és messzebbre mutató témákat boncolgat. Szabadversben fogalmazza meg, hogy egy lány hogyan nem viselkedik, így mondja el egy operáció részleteit, de azt is, hogyan lesz vége egyszer a most létezőnek. Ez a fajta kitárulkozás figyelmeztet arra, hogy a társadalmi prüdéria mennyire hallgat a „női bajokról” (hogy én is egy nagy- vagy dédmamai szót használjak).

A főszereplő személyén keresztül számos, jelenleg is aktuális társadalmi probléma jelenik meg. Olyasmik, amikről nem beszélünk. És olvasóként ez juttatja eszembe, hogy mi mindent takar el a hallgatás. A mai fiatal felnőttek talán már kevesebb gátlással nyilatkoznak meddőségről, eredménytelen teherbeesésekről, sejtbeültetésekről, a nemi és szaporító szervek betegségeiről, de ez valószínűleg csak az utóbbi évtizedek változása. (Sajátos módon ez éppen a tévéreklámokon mérhető, bár azoknak lehetett viselkedésalakító szerepe is.)

Visszatérve a regényre: persze ide kapcsolódik az is, hogy a közösségi oldalakon megosztott esetleg ártatlan, őszinte vélemények, gondolatok elszabadulnak, és olyan képet alakítanak ki rólunk, amit nem tudunk befolyásolni.

A net népe mindenféle. Szeret sajnálatból együttérezni a közösségi médiafelületeken. Főleg, ha közszereplő valaki. (És Szentesi az, hiszen a Facebook is azt adja elsőként: rák-aktivista.) De mivel a személyiség folyamatosan alakul, utóbb – talán éppen ugyanazok – számon kérik rajta a változást: Hova lett az, akit megismertek. Hova tűnt a tragikus, sajnálni való személy, az áldozat? Miért jár neki is a boldogság? És ezután még bántani is kezdik. „Mintha az ember megválasztaná a saját tragédiáját, amit azért kér, hogy elérjen egy bizonyos lájkszámot.”

• Olvass bele!

Szentesi nem kizárólag a betegségéről ír, bár az is nagy hangsúlyt kap a könyvben. A napló nem fukarkodik szélsőséges megnyilvánulások, internetes bántások felidézésével. A műtét után a „gyermektelen, csonk (így!) nő” megjegyzést kapja, aztán mikor rátalál a szerelem „vagy együttéreznek, vagy utálnak, vagy a kettőt egyszerre”. Megemlít még itt egy ukrán csajt is, aki a háborúból menekült, de mikor az olasz tengerpartról posztol, utálni kezdik.

Az internet és az őszinteség találkozása is konfliktusos. A gép azt kéri: „Írd le, hogy ki vagy”, de ki tudna teljesen őszintén – külső megítéléstől mentesen – válaszolni, amíg magával nem békél meg?

Szó esik a nővé válásról, arról, hogy a nők szavának nem mindig adnak hitelt (lásd a lúgos orvos áldozatát), a velük való bánásmódról is. Nem attól teljes értékű a nő, ha anya és feleség. (Én például 35 éves vagyok, férjezett, de gyermektelen, mégsem gondolom, hogy értéktelen lennék.) Hiba, ha elvárják egyes politikus férfiak (vagy akár egy egész rendszer), hogy ők dönthessenek nők sorsáról. „A nők majd megírják, milyenek ők valójában.” Sokkal erősebbek, mint hogy a gyengébbik nem kifejezéssel illessék őket. Főleg, ha megbékélnek a nekik jutott sorssal. A konfliktusos családi kapcsolatokkal, az örökölt sebekkel, a gyászfeldolgozással, a betegségekkel, a veszteségekkel, a hit kérdésével, és a lét mulandóságával. Képet kapunk az apáról, aki érzelmileg távol marad, az anyáról, akit nem hozhat vissza az életbe, de a vonásait viszontlátja saját magán. A diagnózisokról, a műtétekről, az orvosokba vetett erős hitről (az ismeretlenek számon is kérik rajta, miért nem fordul Istenhez). A szerelemről, ami táplál és erőt ad, ami az otthont jelenti. Az elmúlásról, a ’szép halál’ nemeiről. Meg a közömbösségről a Föld pusztulása iránt.

Súlyos gondolatok ezek, sokan menekülünk előlük. Ki hogyan: szépség-influenszereket, buta műsorokat nézünk a tévében vagy az interneten. Olykor el is hisszük a mindenkire zúduló, kikerülhetetlen reklámokat, miközben saját belső világunk vagy az egész világ darabokra hullik…

Szentesi naplóregényét olvasva hihetetlen magasságokat és mélységeket élhetünk át. Repít és elgondolkodtat. Ölel, de fáj is. Többszöri olvasásra is megunhatatlan. Arra ösztönöz, hogy fogadjuk el magunkat, a sorsunkat, veszteségeinket, testünk tökéletlenségét és merjünk belenézni a tükörbe. Az pedig csak rajtunk múlik – nemtől függetlenül –, hogy merünk-e.

Szentesi Éva: A mai naphoz nincsenek emlékeim
Open Books Kiadó, Budapest, 2024
224oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 3749 Ft,
e-könyv változat 3999 Ft
ISBN 978 963 572 3966 (papír)
ISBN 978 963 572 3973 (e-könyv)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Szentesi Éva új kötetének főhőse képzeletben repülőre száll, hogy fentről vizsgálhassa önmagát, a testét, az életét. A testi és a lelki traumák utáni létezést, az őt körülvevő világot, a véletlenek összefüggéseit (amelyek csak messziről tűnnek véletlennek). Hogy milyen a viszonya a férfival, akivel él abban a sokféle vonatkozásban, ami az újrakezdést jelenti.
Ahogy a mozaikszerű gondolatok összeállnak, kirajzolódnak egy olyan nő körvonalai, akin a közösségi média, a közvélemény elvárásai ejtenek sebet, sokkal nagyobbat, mint az egykori drasztikus műtéti beavatkozások. Mert mi marad nekünk, ha mindent megosztunk magunkról?
Felsejlik ezzel párhuzamosan korunk is, amelyben szinte minden pusztulásra ítéltetett, de ezt nem veszi észre senki – még főszereplőnk is csak az új niacinamidos krémet reklámozza, miközben darabokra hullik a civilizáció.