»Az izgat igazán, ami még előttem áll« | Interjú Herendi Gábor filmrendezővel

Tóth Olivér |

Már kilencévesen olyan mértékben átitatódott a filmkészítés varázslatos hangulatával, hogy tudta, egyszer filmrendező lesz. Azt csak később ismerte fel magában, hogy szereti, ha a történeteiben megjelenik a kisember, aki képes bebizonyítani az igazát. Saját élményből táplálkozik, egy ideje tudja, milyen a mellőzöttség. Herendi Gábor zseniális snittekről, fájdalmas csalódásokról, a filmről mint korunk lenyomatáról, és arról, milyen érzés megfeszített erővel küzdeni azért, hogy tartalmas, minőségi filmeket alkosson. Tóth Olivér interjúja a remind.hu számára

Melyik szerinted a filmtörténelem legjobb snittje?
Szeretem a hosszú snitteket, mert tudom, micsoda munka van mögöttük. 1992-ben mutatta be Robert Altman A játékos című amerikai fekete komédiáját, amelynek első nyolc percét vágás nélkül vették fel. A végeredmény zseniális lett. Eszembe jut Az ember gyermeke című 2006-os sci-fi is Alfonso Cuarón rendezésében. Ebben több olyan bravúros üldözéses jelenet is van, amelyről magam sem tudom, hogyan forgatták le. Nem feltétlenül azok a típusú filmek tartoznak a kedvenceim közé, amilyeneket én forgatok. Sokan azt gondolják rólam, hogy csak a többnyire vígjátéki műfajba tartozó, nagysikerű közönségfilmek rendezése áll jól. Talán egyszer meglepem a kritikusaimat egy művészfilmmel is, mert a drámai műfaj sem áll messze tőlem.

Ha a szakmai karrieredet nézzük, abban mennyi volt a dráma?
Biztos, hogy van bennem tehetség is, de alapvetően szerencsés voltam. A fontos, sorsfordító pillanatokban mindig sikerült azt véghez vinnem, amit elhatároztam. Persze a későbbi életem során kaptam pofonokat, értek csapások. Azt szoktam mondani, hogy burokban születtem. A családomban többen is fogorvosok voltak. Szinte elrendelt volt, hogy én is ezt a hivatást választom. Évfolyamelsőként végeztem, aminek eredményeképpen kaptam egy tanársegédi állást a Semmelweis Egyetem Fogpótlástani Klinikáján. Később beindult a magánpraxisom is, jól éltem, sok pénzt kerestem. A rendszerváltással annyiban változott a helyzet, hogy a fogorvosi munkám mellett már megengedhettem magamnak, hogy átszemtelenkedjek a reklámiparba olyan emberek segítségével, mint Geszti Péter, aki a betegem volt.

Arra, hogy hogyan kerültél a reklámszakmába, térjünk vissza később. Úgy tudom, édesapád sok ismert színésznek volt a fogorvosa.
Márkus László, Sinkovits Imre, Törőcsik Mari vagy Básti Lajos mind a betegei közé tartoztak. Az 1950-1960-as években nagyon kevés fogorvos volt Magyarországon, és az állam szerette volna megoldani a helyzetet. Azt találták ki, hogy lesznek az úgynevezett vizsgázott fogászok, akik fogtechnikusnak tanultak, de gyorstalpalón elvégezhették az egyetemi fogorvosi tananyagot, tehát nem kaptak doktor titulust, de végezhettek fogorvosi tevékenységet. Apám is ilyen volt. A rendelőjében volt egy pici laboratórium, ahol abban az esetben, ha valakinek ki kellett húzni a fogát, egy óra alatt be tudta tenni helyette a pótlást, ami a színészek számára nagyon jó megoldás volt. Rövid idő alatt elterjedt a híre.

Így lett jóban Fábri Zoltánnal is, aki miatt megszeretted a filmkészítés világát?
Igen. Zoli bácsi sokszor kérte apám segítségét. Ilyen eset volt, amikor a hetvenes évek közepén Az ötödik pecsét című filmet forgatta, amelyben a forgatókönyv szerint összeverték a szereplőket, például Márkus Lászlót és Cserhalmi Györgyöt, akik számára apám készített olyan szájba helyezhető, rögzített „dudorokat”, amelyekkel egyrészt elérték, hogy az arcuk duzzadtnak nézzen ki, másrészt tudtak velük beszélni is. Anyámmal együtt, aki szintén fogtechnikus volt, maszkmesteri feladatokat láttak el.
Az első filmkészítéshez kapcsolódó élményem korábbi, 1969-ből való. Fábri ebben az évben készítette A Pál utcai fiúkat, amelynek a brit Anthony Kemp volt a főszereplője, aki az egyik szünetben összeverekedett egy sráccal, aki kiverte Kemp egyik első fogát. A stáb azonnal hívta aput, majd egyszer csak ott állt a színész a lakásunkban Nemecsek Ernőként.
Emlékszem, Fábri, aki díszlettervezőként is dolgozott, mindig nagyon jól megrajzolt képes forgatókönyveket vitt magával a forgatásokra, én pedig imádtam nézegetni, ahogy ezekből megelevenedtek az egyes jelenetek. Szerettem nézni azt is, ahogy állandó operatőre, Illés György dolgozott.
Olyan mértékben itatódtam át a filmkészítés varázslatos hangulatával, hogy már kilencévesen tudtam, hogy egyszer filmrendező szeretnék lenni. Pedig addig nem sok film volt rám nagy hatással, kivéve talán egész kicsi koromban a 101 kiskutyát, amit nagyon szerettem.

Honnan tudta rólad Geszti Péter, hogy érdekel a reklámok világa?
Nem tudta, de általában egy fogorvossal a betegek kiszolgáltatott helyzetben találkoznak, így nehéz volt visszautasítania. Viccet félretéve, nagyon kreatívnak éreztem magam, és ezt sokszor megfogalmaztam neki, meg persze más, a reklámszakmában dolgozó személynek is. Először csak reklám-forgatókönyveket szerettem volna írni. A rendszerváltás idejét, a vadkapitalizmus első éveit éltük. A külföldi reklámszakemberek, a multinacionális vállalatok marketingesei nem bíztak a magyarok munkájában.
Részben ennek köszönhetően lettem a világ egyik legnagyobb reklámügynökségének, az amerikai BBDO-nak a kreatív igazgatója. Ugyanis ők voltak a Douwe Egberts ügynöksége, ez a márka nem sokkal korábban vásárolta fel a magyar Kompakt Kávégyárat. A Douwe Egberts vezetői csak a BBDO-val voltak hajlandóak dolgozni, ezért villámgyorsan fel kellett állítaniuk egy kreatív csapatot. A főbb pozíciókat meghirdették, amiről egy ismerősöm tájékoztatott. Jelentkeztem, majd egy próbamunkát követően felvettek. Ebben az időben havi kétezer-nyolcszáz forintot kerestem a klinikán, az ügynökségnél pedig kezdő fizetésként harmincötezer forintot ajánlottak, de hozzátették, hogy az összeg hamar a duplájára is nőhet.
Rövidesen otthagytam a klinikai állásom, és csak a magánpraxisomat folytattam. Jó klientúrám volt, ami annak is volt köszönhető, hogy a rendelőm a Madách Imre téren volt, ahol sok ismert és kreatív ember dolgozott. Arról, hogy mit csinálok hetente kétszer, az ügynökségi munkám után, nem tartottam fontosnak szólni a főnökeimnek, ami hiba volt, és amint kiderült, kirúgtak. Ekkor szólt nekem Geszti Péter, hogy menjek az általa vezetett Akció Reklámügynökséghez dolgozni. Addigra már bedolgoztam a Postabank- és a Kontrax-reklámokat készítő Kozma Péter ügynökségének, a Kozmo Stúdiónak is. Idővel egyre több munkával bíztak meg. Kijártam a forgatásokra is, hogy lássam, hogyan valósítják meg az ötleteimet. Gyakorlatilag a reklámszakmát a kezdeti botlásaimból tanultam meg, amiből volt pár.
Az egyik emlékezetes eset az volt, amikor a Douwe Egberts át szerette volna pozicionálni az Omnia kávémárkát. A feladathoz megkaptam az arculati kézikönyvüket, amelyben mindent leírtak a termékről a logótól a betűtípusig. Semmi kedvem nem volt elolvasni, ráadásul volt is egy ötletem. Nagyon népszerű volt a televízióban a Frédi és Béni sorozat, a híres Romhányi József által írt bravúros szövegekkel. Gondoltam, írok az ő stílusában egy rádióreklámot. Tudtam, hogy a magyarul hatásos rímeim kevésbé működnek majd angolul, de gondoltam, majd kimagyarázom valahogy. A prezentációm után észrevettem, ahogy egyre jobban vörösödik a holland marketingigazgató feje, aki rövidesen közölte velem, hogy azonnal menjek haza, és olvassam el a könyvet. Mint kiderült, ebben öles betűkkel az szerepelt, hogy humornak helye nincs.

Mikor derült ki számodra, hogy tudsz írni?
Harmadéves voltam a Semmelweis Egyetemen, ahol a három kar, az általános orvosi, a gyógyszerészi és a fogorvosi minden évben rendezett egy fordított napot, ahol a hallgatók közül választottak egy-egy dékánt is. A fogorvos-hallgatók engem választottak dékánnak, ami azzal a megtiszteltetéssel járt, hogy egy szamár hátán kellett végigmennem az esemény miatt lezárt Üllői úton egészen a Nagyvárad térig, ahol az elméleti tömb volt. Előttem az általános orvosi „dékán” szamaragolt, akinek az állata ijedtében összevizelte a márványpadlót, aminek következtében az én szamaram elvágódott. Este a tanárok vicces előadásokban szerepeltek, és minden évben levetítettek egy diákok által készített filmet is. Abban az évben az általam készített filmet vetítették. Nem volt vágóasztalom, a leforgatott jeleneteket egy ollóval és némi celluxszal raktam össze, a film elejére még egy rajzfilmet is készítettem. A film az egyetemi évek humoros oldalát mutatta be. A címe Mandibuli volt. A mandibula latinul állkapocscsontot jelent, innen vettem az ötletet. Akkora sikere volt, hogy még évekkel később is vetítették.
Már végzett fogorvosként jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, ahol Kárpáti György – az addig egyetlen fogorvosi végzettséggel is rendelkező filmrendező – felvételiztetett. Kirúgott, de utána megkérdezte tőlem, szeretném-e tudni, mi volt a gondja velem. Hogyne szerettem volna tudni! Felmentünk a lakására, ahol megkértem, hadd vetítsem le neki a Mandibulit. Gondoltam, el fog ájulni tőle. Végignézte, közben nagyokat nevetett, majd faarccal a következőket mondta: „Gábor! Ilyet mindenki tud csinálni.” Nagyon fájt.

Később az is kiderült, hogy az írásbeli vizsgán buktam el, ahol az egyik kérdés az volt, mely filmeket láttam, és szerettem. Beírtam körülbelül tíz ilyen alkotást. Egy másik kérdés úgy szólt, mely filmeket nem láttam, de szeretném megnézni. Ide csak négyet írtam. Ez volt a baj.
Kárpáti elmondta, hogy a tudás ott kezdődik, hogy tudnom kell, mi az, amit nem tudok. Az eset a filmkészítéstől nem, de attól elvette a kedvem, hogy valaha jelentkezzem a filmművészetire. Milyen érdekes a sors, 2002-ben mutatták be az első nagyjátékfilmemet, a Valami Amerikát. Ezután részt vettem egy konferencián, ahol a mögöttem ülő személy megkocogtatta a vállam, és azt mondta: „Tévedni emberi dolog.” Kárpáti György volt az. Nemes gesztus volt tőle. (…)

Egy időben az volt a szakmai vélemény veled kapcsolatban, hogy inkább a filmiparban dolgozol, mint a filmművészetben.
Ez nem állt távol az igazságtól. A filmipar a szórakoztatóipar része. A filmművészet sokkal inkább a rendezők önmegvalósításáról szól, mintsem a szélesebb rétegeket megszólításáról. 2021-ben mutattuk be a Toxikomát, amely Szabó Győző életének legnehezebb éveit eleveníti fel. Ezután ki merem jelenteni, hogy vígjátékot nehezebb megcsinálni, mint egy filmdrámát. Nem véletlen, hogy a komikusok szerint is könnyebb megríkatni a nézőket, mint megnevettetni.

Az indító képen: Hirtling Istvánnal a Magyar vándor forgatásán

A teljes interjú elolvasható a remind.hu oldalon