Mindenki felnőtt*, aki felnőtt**? | Lindsay C. Gibson: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei

Sipos Magdolna*** | 

Lindsay C. Gibson jó néhány éve megjelent könyvében olyan jelenséggel foglalkozik, amely egyre nagyobb számban figyelhető meg a társadalomban. Tulajdonképpen csak a következményei mutatkoznak meg a különböző szintű iskolákban, a gyerekek viselkedési zavaraiban. Számos esetben emögött megtalálható a szülő, aki nem hozott magával elegendő ismeretet, tapasztalatot vagy mintát, ezek az ún. érzelmileg éretlen szülők. Ha az ő gyerekeik felnőve valami újfajta szerep gyakorlására kényszerülnek, gyakran szintén „működési zavarokat” mutatnak, melyek oka járatlanságuk, tapasztalatlanságuk.

Gibson – noha bizonyosan tudja, hogy a tipizálás bármilyen témakörben leegyszerűsíthet, torzíthat –, az elemzés és leírás érdekében mégis két tipikus csoportra osztja az ilyen „felnőtt gyermekek” pszichés működését, reakciórendszerét: internalizálókra és externalizálókra.

Az emberi pszichés működés rendszerében nem fogalmazható meg tisztán „ilyen” vagy tisztán „olyan” típus – különösen olyan személyiségek esetében, akiket gyermekkorukban a szülő lelkileg elhanyagolt, önazonosságukban, valóságérzékelésükben elbizonytalanított, magára hagyott, „használt és kihasznált”.

A könyv számtalan konkrét példával illusztrálja, miféle okok játszanak közre abban, hogy a szülő tudatosan vagy öntudatlanul olyasfajta játszmába kényszeríti gyermekét, amelyben az csak vesztes lehet. Vesztes, mert súlyos és teljességgel feldolgozhatatlan, letehetetlen teherrel nyomorítja meg lelki működését – a legtöbb esetben egész életére. Bár a szerző mutat technikákat a csapdahelyzetek felismerésére, az önvédő és önerősítő mechanizmusok kialakítására, a személyiség mély szöveteiben képes megmaradni a gyerekkori trauma.

A szülő megfosztja a gyermeket az önazonosság kialakulásának stabilitásától, a tisztánlátás, az egészséges önérdek-érvényesítés képességétől, az élet szeretetének felhőtlen gyerekkori csodájától, az (ön)bizalom sorsalakító erejétől – viszont permanens szorongásban tartja. Ennek következtében főképpen kétféle (egyformán rossz) helyzet állhat elő: vagy könnyen letöri a gyerek lázadását, s ezzel még mélyebb labilitásba, önállótlanságba, depresszióba taszítja, vagy agresszív, önpusztító tiltakozó kitörési kísérletekbe. Ennek az útnak a folytatása pedig a végleges deviancia, a zuhanás.

Az első (depressziót kiváltó) típust nevezi Gibson internalizálónak, míg a második, önpusztító típust externalizálónak. Zárójelben, de közel sem mellékesen jegyzem meg: a szerző e könyvben nem foglalkozik azzal az esettel, amikor a testvérek – akik közül az egyik internalizál, a másik meg externalizál – felnőttként hogyan képesek egymással kapcsolatot fenntartani, és az vajon milyen lehet. Az externalizáló nagy valószínűséggel ott folytatja, ahol a szülő abbahagyta: terrorizálja a másikat. Mindenesetre érdemes lenne megvizsgálni.

Az érzelmileg éretlen szülő – akár akaratán kívül is – megtéveszti a gyerekét. Szülői hivatását gyakorolva biztonságérzetet, bizalmat kellene nyújtania számára, éretlensége miatt azonban egyiket sem képes következetesen se teremteni, se megszilárdítani. Hiszen ő maga is szenvedő alanya helyzetének: szorong, tévelyeg a szülői szerepben, mivel hiányzik belőle a kellő érzelmi intelligencia és tudatos (ön)nevelés, felelősségvállalás. Így öröklődnek nemzedékről nemzedékre az elrontott, megrontott életek – mert hiányzik belőlük az önismeret, az önvizsgálat, az önreflexió, a korrekció, a megbocsátás, az irgalom. Vagyis a tisztességes „világosság”.

• Olvass bele!

Hogy a konkrét, hazai társadalomra is vonatkoztassunk: az indulat-vezérelt, agresszív, egoista, súlyosan narcisztikus minta teszi tönkre az embereket. Aki döntési helyzetében „családbarátságról” papol, annak fogalma sincs arról, mit is beszél. Aki pedig a keresztény erkölcsről prédikál – és nem a szószékről – vagy azzal fenyeget, annak pedig súlyos jellembeli fogyatékosságai vannak, amit nem túlzás perverziónak nevezni.

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

József Attila Eszmélet című versének részletét idézve kívánom, minél több ember értse meg: kivételes kegyelem és küldetés, hogy embernek, és nem pillangónak vagy lónak született. Igaz, gyönyörködünk a színes pillangó szabad röpködésében, és sok mindent megtanulhatunk a lótól, ami elengedhetetlen egy másik érző lény elfogadásához; a bensőséges szeretet, őszinteség, bizalmi viszony – végső soron életöröm kialakításához.

„Ti vagytok a föld sója – mondja Jézus. – Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.” (Máté 5,13) Állítása érvényes az emberi életnek értelmet, szépséget adó minden közösségi létformára, így a családra is. Akik nem vállalnak gyermeket, megfosztják magukat az önkiteljesítésnek semmi mással nem helyettesíthető ajándékától. Akik szüleik elrettentő példáján nőttek fel és ezért inkább tudatosan nem vállalnak gyermeket – vajon nem tehetik-e jogosan felelőssé anyjukat, apjukat?

Gibson – a szülők felelősségének elemzése mellett – a „családot kinövő” felnőtt önmaga iránti saját felelősségére koncentrál és biztat. Így mutat rá arra, hogy bár az út nagyon fájdalmas lehet, tudatosan végigjárva mégis elsajátítható mindaz a tudás, képesség, amit az egyén – megerősödve önismeretében, önértékelésében – kizárólag saját erőfeszítései, belső munkája által érhet el.

Lindsay C. Gibson könyvét mindazoknak ajánlom, akik – neveltetésüktől függetlenül – a lehető legközelebb szeretnének kerülni elsősorban önmagukhoz. Maguk által pedig minden emberhez, akiért felelősnek érzik magukat és akit őszintén szeretni kívánnak.

* főnév
** ige
*** Sipos Magdi személyében új szerzőt köszöntünk!

Lindsay C. Gibson:
Érzelmileg éretlen szülők
felnőtt gyerekei
Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2017
Fordította: Károlyi Juli
252 oldal, teljes bolti ár 3860 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2900 Ft
ISBN 978 615 528 1426