Pálmai-Lantos Éva: Andalúz örökség (részlet)

Első fejezet ~~ Anyám hazugsága

|| 1 ||

Tegnap reggel még azt hittem, a családom úgy tökéletes, ahogy van, és anya sosem hazudna nekem vagy apának. Tévedtem. Néha elég huszonnégy óra, hogy összeomoljon egy egész életnyi illúzió. Vagy egy nem várt levél és pár telefonhívás.

Huszonnégy órával ezelőtt összecsomagoltam, hogy egyheti ruhával és a notebookommal beköltözzek apához. Az apa-lánya napok nálunk afféle hagyománynak számítanak. Anya minden évben ősszel elutazik Andalúziába, ahol tizenkét napra kikapcsolja a telefonját, jógázik és meditál. Erre az időre én hazaköltözöm. Nem mintha apának szárazdajkára lenne szüksége, csak élvezem a kettesben töltött időt.

Idén a szokásosnál jobban vártam ezt a pár napot. Az utóbbi hónapokban többször éreztem, hogy indokolatlanul feszült és ideges vagyok, ezért a mostani alkalom nemcsak anyának, hanem nekem is olyan lesz, mint egy megnyugtató elvonulás. Beköltözöm a gyerekkori szobámba, a polcaim közé, a képeim alá, esténként pedig a kanapén beszélgetek apával, vagy művészfilmeket nézek vele a tévén, a fix csatornák valamelyikén, nem pedig streamingelve.

Általában már akkor kezdem érezni a felszabadultságot, amikor leszállok a villamosról a Déli pályaudvarnál, és elindulok a Hegyvidék irányába. Szeretem, ahogy megváltozik a világ, ha az ember a Délinél jobbra fordul, és nem megy el a Széll Kálmán tér nyüzsgő zűrzavaráig. A Hegyvidék, ellentétben az én nyolcadik kerületi kis lakásommal, visszafogottan elegáns, mint egy idős hölgy, aki sosem hagyja el a házat kalap és fehér csipkekesztyű nélkül. Árnyasak az utcák, a villamos is máshogy csattog hegymenetben felfelé, és a kis boltokból süteményillat száll.

A ház az egyik zsákutcában áll a hegyoldalban. Magunk között mindig villának nevezzük, mert az örökkön nyikorgó kovácsoltvas kapun túl a bejárathoz egy lépcsősor vezet fel, amelyet három oszlop szegélyez. Gimnazista koromban a környéken lakó osztálytársaim azzal ugrattak, hogy szellemkastélynak hitték az épületet, minket meg az Addams családnak. A ház belülről azonban modern és kényelmes: megvan az előnye annak, ha az ember apja mérnök, az anyja pedig belsőépítész. Bár hat évvel ezelőtt elköltöztem, hogy önálló felnőttként független életet éljek, mégis valahányszor befordulok az utcába, visszafiatalodom. A sötétsárga villa az otthont, a család biztonságát jelképezi, ahová visszavonulhatok, ha szükségét érzem.

Tegnap, mire hazaértem, lélekben megint kamasz voltam. A házba lépve fel sem kapcsoltam a villanyt, a lábam ösztönösen a konyha felé vitt.

– Megjöttem! – kiabáltam a helyiségből kiszűrődő fény irányába.

Apa a konyhában a pulthoz húzott bárszéken ült, és a szemüvegét az orra hegyére tolva az előtte kiterített tervrajz fölé hajolt. Bár már közeledett a hatvanhoz, világosbarna hajába alig vegyültek ősz szálak, és semmit sem veszített az egyenes, határozott tartásából.

– Katicám, hol jártál? – nézett fel, ahogy beléptem. Ezt a becenevet még az anyai nagymamám ragasztotta rám gyerekkoromban, és valahányszor meghallom, mindig jóleső érzés tölt el. Pedig hol vannak már az óvodásévek, amikor órákat töltöttünk azzal, hogy katicabogarat rajzoltunk minden ruhámra és ágyneműhuzatomra!

– Szia! – adtam egy futó puszit apa mindig sima arcára. – Bocsánat, hogy az első estén nem tudtam előbb elszabadulni – szabadkoztam, és belekukkantottam a tervrajzba. Semmit sem értettem belőle, de mindig örömmel nézegettem a szabályos vonalakat és derékszögeket. Absztrakt vonalrajznak látszottak, amelyekben a valóság különböző lehetőségei rejtőznek.

Apa aggódva mért végig.

– Minden rendben? Soványnak és nyúzottnak tűnsz.

– Megvagyok – mosolyogtam rá. – Csak nem sokat aludtam az utóbbi időben. A kiállításmegnyitót megelőző napunk amúgy is mindig egy rémálom. De nincs szükségem másra, csak egy zuhanyra, és hogy kibújhassak ebből – mutattam az egyszínű blúzra meg a szűk szárú nadrágra. Utáltam a galériában íratlanul is elvárt öltözködési stílust, mert túlontúl hangsúlyozta a magasságom, ezért egész nap úgy éreztem magam, mint egy zsiráf. A gének sajátos összjátékának köszönhetően apa magasságát és csontos alkatát örököltem, hozzá anya makacs, göndör, vörösbe hajló sötétbarna haját és kék szemét. Huszonéves koromig szentül hittem, hogy össze nem illő elemekből alkottak meg, mint egy patchworköt. Nehezemre esett megbarátkozni az adottságaimmal.

– Cserébe, amiért várnod kellett, találd ki, mit vacsorázzunk! – szóltam vissza apának az ajtóból a vállam felett.

Felmentem az emeletre a régi szobámba, és ledobtam a ruhámat a földre. Anya általában haragudott ezért, de most nem számított. A gyors zuhany után a szekrényből előkotortam egy melegítőt meg egy mintás pólót, magamra kaptam, és máris sokkal jobban éreztem magam. Mire végeztem, és lementem, apa elpakolta a tervrajzokat, épp a nyitott hűtőajtó előtt állt.

– Anyádnak hála, a hűtőben a polcokról majd kifolynak az ételek, vegán szendvicskrémek és szabályos kockákra vágott zöldségek, de én azt mondom, hogy egy hosszú naphoz pizza kell – jegyezte meg.

– Nem ellenkezem. És nem árullak be, ha a Bazsalikomból rendelünk, és kérsz rá extra sajtot.
– Megbeszéltük! – villantott rám apa egy cinkos mosolyt. – Pepperóni?
– Azt most ne.
– A felére? – próbált alkudozni.
Megesett rajta a szívem.
– Ha megoldható… Egyébként meg jöhet, a pepperóni pedig a tiéd.

Az apa-lánya napoknak megvoltak a maguk rituáléi, köztük a legbűnösebb: az ételrendelés. Lehetőleg olyasmi, ami egészségtelen, és a kanapén, asztalhoz ülés nélkül fogyasztható el.

Egy óra múlva már ott gőzölgött a nappaliban a frissen sült pizza, az illata betöltötte a helyiséget. A hatalmas pizzásdoboz a dohányzóasztalon hevert felnyitva, én pedig elégedetten döntöttem a hátamat a kanapé puha párnáinak.

– Tányért? – dugta be apa a fejét az ajtón.

– A pizzához? Jó, hogy kést, villát nem akarsz hozni! – feleltem, mire mosolyogva eltűnt a konyhában.

A főzőhelyiség anya ízlését tükrözte, a csipkézett fehér fabútorok és a terrakotta árnyalatú fal harmóniát és mediterrán életérzést sugárzott, míg a nappali apa világa volt. Süppedős, sötét kanapé, polcok és sokféle, jól rakodható vízszintes felület. Kamaszkoromban jó néhányszor eltűnődtem azon, vajon létezhet-e még két, egymástól ennyire különböző ember, mint a szüleim. Nem a tűz és a víz, hanem a tűz és a föld sajátos párosát alkották, csak azt nem tudtam, hogy én, a puhán formálódó agyag, miként jövök a képbe.

Apa evőeszközök nélkül, egy borospalackkal és két pohárral került elő.

– Úgy gondoltam, ez egy laza fehérboros este. Vagy súlyosabb vörös? – kérdezte a címkét mutatva. – Van cabernet sauvignonom is.

Megráztam a fejem.

– A fehér tökéletes. – Elvettem a két poharat, és tartottam, amíg teletöltötte. Koccintottunk, majd apa tószttal koronázta az estét:

– Az apa-lánya napokra!

Ittam egy kortyot a könnyű, gyümölcsös aromájú, illatos zenitből, aztán hátradőltem, és éreztem, hogy elönt a béke.

– Mi a helyzet a galériában? – kérdezte apa, miközben az előre felvágott pizzaszeleteket széthúzta a dobozban.

Öt éve dolgoztam a LédArt Galériában a kiállítások kurátoraként. A feladat nem egészen ugyanaz, mint egy neves múzeumban, de egy művészettörténészi diplomával örülhettem, hogy van munkám, ráadásul olyan, ahol meg is becsülnek. Sorozatban a kilencedik kiállítást szerveztem, amelyik se jobb, se rosszabb nem volt, mint általában, valamiért mégis eléggé megviselt a lebonyolítás folyamata. Napok óta szellemileg fáradtan, kedvetlenül estem be a lakásom ajtaján, és csak arra volt erőm, hogy érdektelenül a tévé csatornáit váltogassam; de nem akartam apát ezzel nyugtalanítani. Főleg, mivel magamnak sem tudtam megfogalmazni, mi bajom van.

– A szokásos – válaszoltam. – Az elmúlt négy napban újra és újra átrendeztem a festményeket az aktuális kiállításhoz, hogy kihozzam belőlük a legtöbbet. Most ott tartok, hogy még csak gondolni sem akarok rájuk.

– Akkor vedd úgy, hogy nem kérdeztem.

– Mit is? – nevettem fel, aztán elvettem egy pepperónimentes pizzaszeletet, és beleharaptam. A paradicsomkarika még olyan forró volt rajta, hogy megégette a szájpadlásom, ezért levegőért kapkodva tátogtam, mint egy hal.

– Köpd ki! – mondta apa.

Eszem ágában sem volt, és nem azért, mert udvariaskodni akartam. Megoldom így is, legfeljebb tátott szájjal lihegek kicsit.

Ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amiért annyira szerettem ezeket a napokat: ilyenkor teljesen önmagam lehettem. Apa előtt sosem éreztem azt, hogy bizonyítanom kell. Bármit csináltam is, sosem ütközött meg rajta, vagy rosszallotta.

Egy ideig békés csendben ettünk, a dobozban kezdtek megszaporodni a pizzaszélek. Azokat egyikünk sem ette meg, ez a feltét nélküli tészta sanyarú sorsa. A pizzaszél csak a szükséges rossz.

– És hogy van Márk? – kérdezte apa, miután végzett az utolsó szelettel, és leöblítette egy kis borral. Láttam, hogy liheg, de szerette és bírta is a csípőset.

– Mi már nem… nem járunk – vallottam be.
– Ó!
– Ja. Már nem is szoktunk találkozni.
– Sajnálom.
– Hát én nem. Egy pozőr volt, csak jó időbe telt, hogy észrevegyem.
– Szóval te rúgtad ki.
– Mondhatjuk így is.

Márkkal fél éve ismerkedtem meg, most azonban már attól ideges lettem, hogy szóba került a neve. Művészeti újságírónak mondta magát, és több lapnak írt cikkeket. Eleinte szórakoztatónak és szellemesnek találtam, élveztem a művészetről, a képekről folytatott beszélgetéseket. Aztán mind gyakrabban láttam viszont a szavaimat a cikkeiben, és volt képe azt mondani, hogy ezek a saját gondolatai. Amikor szakítottam vele, azt vágta a fejemhez, hogy kihasználtam, és általa akartam szakmailag előrébb jutni.

Apa hallgatása beszédesebb volt, mintha sajnálkozott volna, de épp erre volt szükségem. A férfiak, akikkel a munkám során a galériában megismerkedtem, általában vagy pénzes műkedvelők voltak, vagy feltörekvő művészek, és a viszonyok nem tartottak sokáig, de nem is bántam. A legtöbbjük idővel felületesnek és unalmasnak – vagy még rosszabbnak – bizonyult.

– És találkozgatsz valaki mással?
– Apa, ne kezdd! – nevettem el magam.
– Csak érdeklődöm. Nem szabad?
– Ezzel a hangsúllyal? Nyugi! Nem kell aggódnod a magánéletem miatt. Most éppen nincs is, szóval gond egy szál se.
– Az apád vagyok, a munkaköri leírásomban szerepel az aggódás.

– De tényleg nincs miért. Mostanában nem igazán jutott időm az ismerkedésre. – Ebben volt igazság. A legutóbbi rémes tapasztalatok után feladtam, és inkább nem kerestem komolyabb kapcsolatot, nem is hiányzott. Legfeljebb néha esténként, amikor munka után hazaérve hiába kapcsoltam be a tévét, a lakásban nyomasztó maradt a csend. De azt már megtanultam, hogy inkább ez, mint a Márk-félék. – A galériában eléggé zajlik az élet – tettem hozzá, hogy témát váltsak. – Adél egy hajcsár.

– Mégiscsak beszélünk róla?
– Inkább erről, mint a szerelmi életemről.
– Ami nincs.
– Apa! – csattantam fel. – Na jó, szerinted kinek kell egy kifacsart rongybaba?
– Miért hagyod magad? Egy hajcsárnak is lehet néha nemet mondani! Tudsz te határozott lenni.
– Adélnak? Nemet mondani? Az kizárt! – ráztam meg a fejem. – Találkoztál vele. Ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, letépi a fejem, felfal, és fogpiszkálónak használja a csontjaimat. Ő már csak ilyen, ezért ennyire sikeres.

– Szerintem inkább azért sikeres, mert észreveszi és kihasználja mások tehetségét – ellenkezett apa. – Köztük a tiédet. Nagyszerű munkát végzel, lehetnél büszkébb rá.

– Tudom, tudom. És büszke is vagyok rá, csak… – Nem is tudom, hogy „mi” csak. Általában szabad kezet kapok a kiállítások koncepciójának a megalkotásában, a lehető legtöbbet hozom ki a képekből, és ezt siker koronázza. Akkor mégis miért érzem rosszul magam?

– Tudod, egyszerre jóleső és fájdalmas azt látni, hogy a gyereked hasonlít rád – folytatta apa, és felkaptam a fejem a hangjában szomorúsággal keveredő büszkeségre. – Örökölted tőlem az érzékenységet és a simulékonyságot. Azt hiszem, van benned ugyanakkor az anyád hurrikánszerű lendületéből, csak még nem talált magának csatornát.

Anya tényleg világéletében olyan volt, mint egy hurrikán. Sosem érdekelte, ki mit gondol, csak ment a saját elképzelései után. Gyerekkoromban vagy százszor hallottam azt a történetet, hogy az első randevún végigrángatta apát a körúton, hogy megnézzék a századfordulós neoreneszánsz házak homlokzatának a díszítését. Olyan szenvedéllyel magyarázott az épületekről, hogy apát teljesen levette a lábáról. Attól kezdve nem futott más lányok után, és építészmérnökként szerzett diplomát. Néha elgondolkoztam, hogy tényleg anya lánya vagyok-e, mert úgy tűnt, ez a lendület belőlem teljesen hiányzik. Én jobb szerettem a háttérbe húzódni, és azt csinálni, amit elvártak tőlem.

– Nekem jó ez így, apa.

Pálmai-Lantos Éva: Andalúz örökség
General Press Kiadó, Budapest, 2023
364 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft