Amire vágyunk? | Barta Lajos: Szerelem / Városmajori Színházi Szemle+

Tóth Zsuzsanna |

Barta Lajos több mint száz évvel ezelőtt játszódó Szerelem című darabját láttam a Városmajori Szabadtéri Színház Szemle+ sorozatának nyitásaként. A nézőtéren a melegtől pihegő, a forróságot reklámajándék legyezőkkel (köszönet érte, remek volt!) csillapítani vágyó nézők, az első színpadi képben pedig – most kivételesen jólesőn – az eső hangjai.

A deszkákon ősz van. A díszlet időtlen, kissé elnagyoltnak, kopottnak, furcsának hat. Fentebb két normál, a színpadi teret dobogóként keretező szinten több kisebb (nem igazán értelmezhető rendeltetésű) ajtó helyezkedik el, a falakon áttetszenek a házat tartó gerenda-elemek, mint a szűk tér látható rácsai. A történet szövegében felbukkanó ablakok azonban egészen tágasak, mert felénk, a nézőtér irányába kell képzelnünk őket. Több thonet jellegű szék és hokedli is van a színen, ezeket – számomra néhol értelmetlenül – sokat pakolgatják.

A bejárati ajtó fölé jelzőharang kerül (mint a régi boltokban), ez később visszatérő játékra ad lehetőséget. Az emelvényben kihúzható-betolható asztal rejtőzik, elnagyolt étkezési kellékekkel, és van egy jómódot imitáló fotel is a színen. A legidegenebb elemnek egy csehovi hinta tűnik. (Kint van vagy bent?).

A szereplők némán bevonulnak a színre – a nézők közül is, majd eltűnnek. Az első jelenet esőhangjai közben szertartásos komolyságú (ahogy illik) japán harcművészeti kardgyakorlat-sort látunk. Inkább meditatív, mintsem harcias. Eleinte töröm a fejem, mit keres ez itt, mit vetít előre? – aztán elengedem, mint jó néhány, később felbukkanó kérdést. Nem kell nekem mindent ok-okozati viszonyban érteni. Miért ne lehetne a családfő „szerelme” éppen ez a sport? Szalay úr nyugalmazott hivatalnok ugyanis, aki éppen gyakorlatozik, majd szokás szerint sétálni megy. Jót tesz a tüdőnek.

A koprodukcióban létrejött, így többféle színházi tradíciót ötvöző előadásban kevés sztereotipikus megoldást látunk; a kispolgári miliőt is inkább érezni lehet, mint látni. Sok a stilizált elem – ez néhol találatértékű, máshol picit felszisszenek (pl. a tavaszi „nagytakarítás” jelzésénél…). A jelmezek szintén adhatnak okot arra, hogy dicsérjem és bíráljam őket. Épp ilyen a zene is, viszont kommersz utalásaival talán épp azt akarja érzékeltetni, hogy a történet érvényes lehet itt és ma is. Ám ha nem ragadok le az össze nem illő részletek esetlegességénél, akkor nagyon jó előadást látok. Miért? Mert a legfontosabb mégiscsak az emberek között és az emberekben zajló folyamatok ábrázolása, és maga a történet. Ez az, ami igazán érdekel a színházban. És bátran állíthatom, hogy ez tisztán kirajzolódik, ezért érdemes megnézni az előadást.

A három Szalay-lány karaktere – akiket „nővérségük” és vágyaik okán korábban csehovi párhuzamba is állítottak – teljesen eltérő. Egyben azonban feltétlenül azonosak – talán a Prozorova nővérekkel is – hogy elvágyódnak abból a nyugalmas kertvárosból („nyugdíjas negyedből”), ahol semmi nem történik/történhet velük. Kitörési lehetőségként a szerelem mutatkozik, de legalábbis egy házasság. Kétségtelenül „igazi boldogságra” vágynak (ugyan nehéz megmondani, pontosan mi az), de szükség törvényt bont, beérik kevesebbel is. Vagyis, elég, ha férjhez mehetnek. Ezért képesek – akár egymással is – harcolni, miközben valahol a mélyben igazi szeretet tartja őket össze.

A fel-felrebbenő vágyak a két fiatalabb lányt mozgatják cselekvésre, míg a javában vénlánynak számító Nellynek már csak a váratlanul felbukkanó (nem túl vonzó) – félig-meddig rokon – Komoróczy villantja fel a reményt. Elkeseredetten és mindenáron szeretné megkaparintani. Ám a szeszélyes sors előbb Lujza, majd Böske választottját szakítja el a lányoktól, akik elvesztett álmaikért jobb híján épp ettől, az egyetlen, kéznél lévő pasastól várnának némi kárpótlást. Ő mindkét esetben hajlana is rá – maga is „szerelemre” vágyik.

A családi béke töredezőben – amint éppen a környező világ is; az árak kúsznak felfelé, noha a háború fenyegető árnya még a falakon kívülre rekeszthető. Ebben a felkavart állóvízben Komoróczi Komoróczy Jenő (László Csaba) válik központi figurává – és végül ő lesz a győztes is, aki már készítgeti kis, önző akarnokság-karmait. Ő az, aki a vígjátéki szálat képviseli, figurája egyszerre nevetséges és szánalmas – de már-már tragikus is. Olyasfajta Benvolio ő, aki képes nevetségessé tenni önmagát. Szánjuk is, nevetünk is rajta, ahogyan a tradíciókban vergődik, ahogy vadul vágyik a szeretetre, de nem lehet nem észrevenni, hogy esetlensége alól kilóg lappangó agresszivitása is – így ő a legösszetettebb szereplője ennek a drámának.

S hogy hol marad a szerelem? Ha akarom, mindvégig ott van a színen – túl a megcsillanó lehetőségeken. Csak éppen nagyon „unalmasan”, megszokottan, kispolgárian. A szülők – Kerekes Éva és Őze Áron – összecsiszolt párosa az utolsó percig magától értetődő, bár kissé a nő által vezényelt, szeretetteli kapcsolatot mutat. Kerekes Éva a lányokat is olyan magától értetődően szereti, félti, mint amilyennek az ember az anyai szeretetet képzeli – úgy általánosságban. (Bajok esetén a pirítós mindent orvosol – jaj, de ismerős ez a „legalább egyél” mozzanat…) A könnyes-nagy összeborulásokban sem éreztem a „szeressük egymást gyerekek” álságosságát. Ráadásul Kerekes Éva alakításának gyönyörű pasztell színei voltak… És igazán szép, az idő múlását is jelző gesztus, ahogyan Őze a rejtélyes szekrényekből őszi faleveleket, havat, virágszirmokat „hullat” gyöngéden feleségére…

A lányok közül Nelly (Kalmár Zsuzsa) megformálása volt számomra a legegyértelműbb és legtragikusabb. Erős akarattal és elszántsággal, mégis megértően, elfogadó szeretettel küzd házasságért, élete céljáért. Kicsit egyszínűbb, ugyanakkor sok vonatkozásban vérbő, elemében lévő alakítás Grgity Niki Böskéje. Meglehetősen groteszk érdeme, hogy hármójuk közül ő szerzi meg a társadalmilag „legelismertebb” pozíciót – mint hadiözvegy. Figurájából adódóan nem túl sokat mutathat meg a női lélek ellentmondásosságából Lujza szerepében Magyar Zsófia.

A férfiak közül Szalay úrról, az apáról valójában még nem esett szó. Sok vizet nem kavar a családban, de azért szavának van valamennyi súlya, mégiscsak ő a támaszték, amire kapaszkodhatnak, ami mellett nődögélhetnek a virágok. Igazi ambíciók nélküli, erőtlen, de becsületes kisembert mutat, szimpatikus a csendes elégedettsége, a felesége iránti gyöngédsége. Utolsó szavai effajta élet felé terelnék a lányokat: „Kérj bocsánatot.” Komoróczyn túl vajon mitől-kitől? Az élettől? A létezésért? Hogy nem vittük többre?

A szerelemre jelölt férfiak közül a költővé váló Biky fiú (Vrabecz Botond) kevés lehetőséget kap, hogy erényeket villogtasson. A figura olyannyira tünékeny, mint a szerelem, aminek valójában csak az emlékét lehet őrizgetni. Apja (Kiss Attila) érdekes színfoltként bukkan fel, fiának jobbat akaró fűszeresként, jelenlétéből főként a jelenlegire rímelő gazdasági helyzetet érzékeljük. Böske szerelmét, a hadnagyocskát (Jerger Balázs) nagymamája és a hadsereg mozgatja, és ebben a szorításban meglehetősen tehetetlen. A férfiak között látjuk a dörzsölt, nyomulós temetkezési vállalkozót (Gasparik Gábor) is, az embert kirázza a hideg tőle. A felsorolt figurákat megformáló színészek mind jól pontosítják a Barta rajzolta jellemskicceket.

Czajlik József (aki nem mellesleg a kassai Thália Színház igazgatója) érvényes olvasatú rendezését amolyan elvivős színházi kép koronázza; az utolsó jelenet, amikor a kis híján happy end után a Mama, Kerekes Éva repülni kezd a hintán. Megszabadult a kötelezettségektől, letette a család gondját – és most önmaga lehet, szabadon.

Fotók: Ónódi Zoltán (a képek a kőszínházi előadáson készültek)

Barta Lajos: Szerelem
A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és a
Szabadkai Népszínház Magyar Társulata
közös produkciója
Városmajori Színházi Szemle+

Rendezte: Czajlik József
Dramaturg: Gyarmati Kata, Forgács Miklós

Szereplők:
Kerekes Éva,
Őze Áron,
Kalmár Zsuzsa,
Magyar Zsófia,
Grgity Niki,
Kiss Attila,
Vrabecz Botond,
Jerger Balázs,
László Csaba,
Gasparik Gábor