Kőbányai János: beat(korszak)regény [részlet]

érzem a vérem húz, nagyon húz
~ Török Ádám ~

Nagyon jó kis galeri gyűlt össze a Szabó Ilonka utcában. Egyívású srácok. Falkában mászkáltak, futballoztak a Várnegyed háború ütötte foghíjgrundjain, úsztak a Császár uszodában, átkalandoztak a szomszédos kerületekbe, bemerészkedtek a Belvárosba. Eklektikus összetételű társaság, de mind szegényebb családok gyermekei. Munkásoké, kistisztviselőké, a múlt rendszerben lecsúszott egzisztenciáké. A futballozáson kívül szerettek balhézni, ami abból állt, hogy lementek a Május 1. moziba, kavicsokkal, kenyérdarabkákkal tele zsebbel, zavarták az előadást, összeverekedtek az ott megforduló rivális bandákkal. A várnegyedi és a Mechwart téri galeri szomszéd várai között soha nem ásták el a csatabárdot.

A hatvanas évek elején Závodi Jancsi gitározni tanult. Élt a Várban egy öreg zenetanár, aki Janót tanítgatta, egyébként magának operákat írt. A galeri hamarosan felfedezte az induló beatklubokat. Az idősebbek a Vigyázó Ferenc utcába jártak Scampolóra.

1962-ben hallotta először Benkő Laciék osztályzenekarát; a kerületben játszottak vagy próbáltak. Éppen labdával a hóna alatt jött meg valahonnan, tátott szájjal fülelve az ismeretlen csodát.

A legnagyobb változást az okozta az életében, hogy bekerült a házuktól néhány méternyire fekvő Toldy Ferenc Gimnáziumba. Budai úri fiúk közé, akik „tudták, mi újság”. Itt gyógyszerészek, mérnökök, orvosok és más értelmiségiek, régi és új arisztokratacsemeték lettek az osztálytársai. Más világ. Tőlük hallott először Elvis Presley-ről. Nem egynek magnót, lemezjátszót is vettek a szülei. Ezekhez följártak házibulizni, zenét hallgatni. Hamarosan kitört a Toldyban a Teenager Party-őrület. A Szabad Európa popzenei adásait hallgatták, átjátszották, tárgyalták naponta.

A Toldyt tartották a legliberálisabb gimnáziumnak. Többek közt innen, valamint az Eötvösből, Rákócziból, Vörösmartyból jött az első beat-klubok törzsközönsége. Komár László volt a városban a sztár, a Vigyázó Ferenc utcában hosszú sorban állások után lehetett nagy ritkán bejutni a koncertjeire. Zalatnay Saroltával járt egy osztályba. Három másik fiúval feszítettek Cini sleppjeként. Mindenhová követték, dagadó mellel, mint a „nagy énekesnő” testőrei. Otthon pedig nagy botrányok törtek ki, mert kilencre haza kellett mennie.

Noha az 1962–1963-as év a Scampolo és a Teenager party bűvöletében telt el, eszébe sem jutott, hogy maga is zenélhetne. Csak vergődött az iskolában, mert sehogy sem ment a tanulás. Erős vágyat érzett, hogy olyasvalamit csináljon, amihez kedvet érez, de ilyen sorsformáló céllal nem találkozott a gimnáziumban. Inkább a foci megyegetett, de sérülékenysége miatt nem sok jövőt jósoltak neki ezen a pályán. Kétszer is kifordult a bokája, ez nem jelentett semmi jót ilyen fiatal korban. Apja mindenáron jogászt szeretett volna faragni belőle. Otthon állandóan veszekedtek, vitatkoztak a rossz tanulmányi eredményei miatt. Lebegő állapotban járta végig az első két osztályt. Se kedve nem volt a gimnáziumhoz, se pénze, hogy bármilyen vágyát kielégítse.

A „csajozás” sem ment. Tehát amolyan kis „hülyegyerekként” élte a budapesti világot. Mi a francot csináljon magával? Még egy lányt sem mert felkérni. Tizennyolc éves koráig nem is táncolt. Pedig minden bulin „megjelent”. Szombatonként járt a Szabó Ilonka utcai „galcsival” a Vigyázóba, aztán megnyílt a Vár, a Metro és az Eötvös Klub is.

Sokat olvasott. Ezt a hajlamot apjától örökölte, aki megszerzett minden könyvet, amit az ötvenes években kapni lehetett. Tolsztojt, Thomas Mannt, történelmi, politikai könyveket. Krúdy volt a kedvence.

Apja maga is Krúdy-figura. Szeretett bohémkedni: enni, nőzni. Jóképű férfi lévén, ragadtak rá a nők. Egyszer kivitte a fiát a Palatinus strandra és magára hagyta. Este, amikor nem tudott lefeküdni a napszúrástól, dühében kiköpte, hogy „apu nem vigyázott rám, hanem egy nénivel foglalkozott állandóan a meleg vízben”. Apja imádta a szép nőket. Élete vége felé büszkeséggel töltötte el, hogy fia a legszebb manökeneket hozza a házhoz. Ebben a rendszerben nem érvényesülhetett, mert 1945 és 1948 között a Független Kisgazdapár sajtóosztályán dolgozott (a Rómeó és Júlia, a Független Magyarország és más lapok kiadójaként). „Megbélyegezve” kis vállalatoknál hivatalnokoskodott: amiből a konyhára is alig telt, nemhogy Krúdy-életmódra. Tőle örökölte a politika iránti érdeklődését, az olvasást, az álmodozást.

Már az általános iskolába se szeretett járni. Sokat lógott, de ha a padban ült, akkor is a maga teremtette képregények fantasztikus, színes világába menekült. Ugyanis állandóan képregényeket talált ki magának, s persze mindegyiknek ő volt a főhőse. Különböző kalandos sorsú emberek életébe képzelte magát. Legtöbbször világutazókéba. Átvette tőlük történeteik elejét, hogy maga fejezze be azokat. Úgy hívta ezt az önmagának kitalált játékot, hogy „varázs”. Ha nem ment valamilyen lecke, ha problémái adódtak, átlépett ezekbe a más világokba. Ez hozott írt a bántó szegénységre is.

Szeretett volna egy kerékpárt; nem lehetett. Szeretett volna egy bőr futball-labdát; nem kapott. Szeretett volna egy gitárt, mert úgy volt, hogy 1956 után gitározni tanul – Závodi Jancsit akkor kezdték tanárhoz járatni, az ő családjának egy kicsivel jobban ment, nekik nem sikerült megszerezni a hangszert, mert túl sokba került. Tehát különböző repülő alkalmatosságokon volt kénytelen bejárni a Földet, ahol dzsungelekben, sivatagokban landolva eldöntötte az ott folyó háborúkat igazságosan, mint egy Superman. Különböző történelmi korokba kalandozott az időgépén. Vagy amikor futballozni kezdett, a leghíresebb csapatok sztárjává küzdötte fel magát, és hatalmas mérkőzéseket vívott, rengeteg gólt rúgott. Verne, Jókai, Gárdonyi, a hagyományos ifjúsági irodalom hidegen hagyta. A földrajz, az útleírás érdekelte. Olyasmi, mint Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán vadászkönyvei, vagy a Himalája meghódításának története. A Toldyba bekerülve azonnal az új amerikai irodalom friss hullámaiba vetette magát. Akkor jelent meg az Üvöltés című antológia az amerikai beat-irodalom javából. Hemingwaytől mindent elolvasott. „Belebetegedett” a dolgaiba. Bálványozta az életét. Később nagyot csalódott benne, amikor megtudta, hogy fajgyűlölő volt, több mint tízezer állatot ölt meg, s nem egy embert is. A könyveiből, amelyeket két-háromszor is elolvasott, nem ilyennek képzelte el. Ekkor ismerkedett meg Graham Greene regényeivel, és az Útonnal Kerouactól. Szorgalmasan olvasta a Nagyvilág számait. Csak az angolszász kultúra vonzotta. Az európai nem tett rá hatást. Kivéve Baudelaire-t, Apollinaire-t és kedvencét, Henri Michaux-t, akinek két kötetét is elolvasta. Néhány Krúdy-novellán kívül nem szeret semmit a magyar irodalomból. Szomorúnak tartja, de legalább vállalja. Itt a Toldyban a könyvek és a zene révén egy tágabb világba lépett ki, hiszen idáig féllumpen környezetben nőtt fel. Társai előrébb jártak.

Egy kellemetlen élménnyel is szembesülnie kellett. Tudniillik hogy zsidó. Illetve félzsidó, az édesanyja révén. Otthon nem titkolták előtte, de azt sulykolták belé, hogy a mai világban ez csak hátrányt jelent. Fontos, hogy meglegyenek a papírjai. Ezért be is íratták a református egyházba. A gimnáziumban rájött, hogy a szüleinek van igaza: nagyon sok antiszemitával találkozott társai között. Róla nem tudtak semmit. Nem bántották. Sikeresen titkolta. Csak egy évtized múlva beszélt róla. Akkor is csak a legfontosabb barátai előtt. „Szomorú, de így van.”

Bartókon kívül – ő nagyon közel áll hozzá – nem érintette meg a magyar kultúrából semmi. Nevetségesnek érzi, hogy olyasmit csináljon, mint Szörényi Levente. Hogy a magyar népzenéből alkosson rockzenét. A rock és a dzsessz világzene. Mindenhez hozzá lehet nyúlni, persze a magyar zenéhez is. Sőt kell is. Vállalja is későbbi három-négy Bartók-feldolgozását.

A zsidó kultúra sem érdekli, bár nagyon tájékozott, de az őszinte rokonszenvén kívül nem áll közel hozzá. Budapest az más. Ide – a Vízivárosba – belenőtt.

Édesapjától örökölte a sport szeretetét is, aki sikeres gátfutó volt a harmincas években. Ötéves kora óta futballozik, és szerény számítása szerint öt- és húszéves kora között napi öt-hat órát töltött labdakergetéssel. A Halászbástya alatti grundon, „a vörös pályán” (ma autóparkoló) kitűnő futballisták közt nevelkedett.

Apjával sok meccsre kijárt. 1962-től a Vasas Izzóban, majd a Lángban, majd a Vasas Ifiben játszott, egészen az ifi UEFA-kerettagságig futott a sportkarrierje. S persze a Toldy Gimnáziumban is kergette a labdát. Harmadik osztályos korában a tornatanára felfigyelt a futballtudására, úgy nézett ki, hogy végül bekerül a Fradi ificsapatába.

Nem járt le rendszeresen az edzésekre, így ez is kútba esett. A második gimnáziumi év vége felé nagy botrányt okozott. Május elsején a Toldy Gimnázium–Színesbőrű diákok–Szovjet Helyőrség tornáján játszott a gimnázium csapatában, s az egyik meccs vége felé kitört verekedés egyik főszereplőjeként igazgatói fegyelmit kapott. Néhány hétig be sem tette a lábát az osztályba. Eredményeként a tanév végén öt tantárgyból megbuktatták és kizárták a gimnáziumból. Elszökött hazulról.

Három hétig kóborolt az országban. Benne élt egy hippi mehetnék régebbről is, valami megfogalmazhatatlan szabadságvágy. Zebegényben, Vácott csavargott egy haverjával. Eladogatta a ruháit, lakatlan üdülőkben húzták meg magukat. Félt a szüleitől, a bizonyítványt haza sem vitte. Szakítani akart a társadalommal. Miután társa hazament, autóstoppal leutazott a Balatonra. Borzasztó jól érezte magát, de gyötörte a lelkiismeret-furdalás a szülei miatt. Szegények már bejelentették az eltűnését a rendőrségen.

Beléköltözött a vágy egy olyan életforma után, amely évekkel később a hippi mozgalomban csúcsosodott ki. Illetve kinőttek már az antennácskái arra, hogy a világban elszórva élő törekvéseket felfogja, hogy csak fiatalok között, a fiatalság önálló kultúrájában éljen. Rendben van: kicsapták az iskolából. Azt csinálja hát, amit akar. Ne szóljanak bele a dolgaiba. Bulikra jár, olvasgat, szabadon, puhán lebeg.

Végül is hazajött, és némi protekcióval felvették a Petőfi Gimnáziumba. Gyökeresen más világba csöppent. A Toldy „belvárosi” iskolának számított. (Nem földrajzi értelemben. A „belvárosi” a modernség, a divatosság, a nyugati kultúrára nyitottság szinonimáját jelentette.) A tőle pár méterre fekvő Petőfi Gimnázium pedig a konzervatívabbak közé tartozott. Itt jelent meg Esterházy-kockás zakóban, hosszú hajjal, bukott diákként és a „belvárosi” gang tagjaként. Az első naptól ő lett a „sztár”.

A „belvárosi” galeribe néhány százan tartoztak. A hét minden napján buliba jártak, tudták, hol van koncert, táncrendezvény a városban, egymást is jól ismerték. 1965-ben megszaporodott a beatklubok száma: divatos helynek tartották a Bercsényit (Illésékkel), az Arany János utcát (Dogs), a Várat (Echo), a Metrót, és persze sok más apróbb klub is működött, a tánciskolákban is élő zenekarok játszottak. A Petőfiben is egyre sűrűbben kezdtek házibulizni, beözönleni a klubokba. A New Musical Expressből fordítgattak cikkeket. Ő az új helyen sem tanult, inkább a hátsó padban lapozgatta a külföldi rockújságokat. Az osztályban kezdett alakulgatni egy zenekar 1966 tavaszán. Mint „menő” srácot felkérték, hogy legyen ő az énekes. Kiss Zoli volt a basszusgitáros és az együttes lelke (később az Illéséknél technikus). Ő már másutt is játszott egy nevesincs zenekarban. Ezekkel lépett fel először valamilyen gyári mulatságon, egy ételszagú ebédlőben. Óriási bukás. Felhajtott néhány konyakot, a drukkot leküzdendő. A színpadon összevissza ordibált, és amikor fenyegetőn közbefütyültek, „menjetek a kurva anyátokba” felkiáltással levonult. Még aznap elhatározták Kiss Zolival, hogy saját együttest alakítanak.

Éppen véget ért az iskolaév. Nyáron munka után – ablaktisztítóként keresett egy kis vakációs pénzt – Kiss Zoli szobájában zenélgettek. Zoli basszusgitárját egy rádióra erősítették. Odakeveredett Czipó Tibor szólógitárosnak. Nem volt dobosuk. Másoltak mindent: a Beatlestől a Yardbirdsig, a legdivatosabb dolgokat. Ez hiányzik a mai újhullámos bandákban, a mai tizenhét-tizennyolc éves srácokban: manuálisan elsajátítani a korra jellemző zenét, s nem a „saját hülyeségeikkel” kezdeni. Más kérdés, hogy milyen színvonalon másoltak, de hosszú hónapokat kínlódtak a nótákkal.

1967-ben alakítottak egy Stardust nevű zenekart. A nevet egy hozzájuk csatlakozó zongorista hozta. Ezzel az együttessel fel is léptek a Petőfi Gimnáziumban, nem sokkal érettségi előtt. Nem tett jót ez a fellépés, mert megbuktatták az érettségin. Amúgy sem kedvelték a tanárok, mert a gimnáziumban központi figura és bajkeverő hírében állt. A Stardusttal szereztek egy budafoki klubot, ahol hétvégente nyolc órát muzsikáltak. Programjuk eltért a megszokottól: rengeteg Troggsot, Whot játszottak, s egy-két Rolling Stonest. Közben átalakult az egyik budapesti sztárbanda, a Dogs. A Demjén fivérek jöttek ide, ők mutatták be először Magyarországon Jimi Hendrixet és a Creamet.

Megszerezte első lemezeiket. A Hey Joe olyan erővel hatott rá, mint azóta semmi. Szíven ütötte. Valami új dolgot kellene csinálni! Ott „nyomult” a Dogs minden buliján, mint az egyik első számú rajongó. Nem tudták, hogy ő egyébként énekes is. 1967 végén Demjénék kiléptek a Dogsból. A Güzü nevű ritmusgitáros Závoditól tudta, hogy énekelget. Lementek megnézni egyik iskola-bulijukat. Tetszett nekik; elsősorban a megjelenése, mert divatosan öltözködött és Steve Marriott-frizurát hordott. Elhívták az Utasellátó kultúrtermébe, az Arany János utcába próbaéneklésre. Presser Pici ült a zongoránál és a Keep on runningot vezette fel. (Presser nem volt a Dogs tagja, de már Komár felfedezettjeként több zenekarnál is a bennfentes szerepét játszotta.) A Dogs zenészei árgus szemekkel figyelték őt, aki Presser szakértő OK-jára egyik percről a másikra rajongóból az imádott együttes frontemberévé avanzsált. A Dogs már komoly, profi zenekarnak számított, havi nyolc-tíz fellépéssel. Velük már négy-ötezer forintot lehetett keresni. (Apjának a fizetése kétezerötszáz forint körül mozgott.) Persze, a bulikon hat-nyolc órát kellett „nyomni”.

Ekkor néhány hónapig elektro-műszaki iparitanulósággal kísérletezett (a pótérettségin nagy nehezen átengedték, hogy megszabaduljanak tőle). Ötkor kelt, és a munkaidő után sietett a rendkívül alapos, fárasztó próbákra. A kimerítő felkészülés és az első koncertek után hangszálgyulladást kapott. Ez épp az újjáalakult zenekar pesti bemutatkozására esett. Hatalmas bukás. Borzasztó bukás. Hosszú évekig nem heverte ki, mert a „szakmában” elterjedt róla, hogy „kutya” énekes. Ugyanis a sorsdöntő fellépés előtt szombaton tartottak egy hatórás bulit, ahol negyven számot énekelt el, majd egy vasárnapi matinét, ahol már érezte, hogy „gáz” van. Ezután jött az esti fellépés az Egyetemi Színpadon. Hang nem jött ki a torkán, csak néhány repedtfazék hörgés. Pedig óriási repertoárt tanult be Eric Claptontól, Eric Burdontól, a Creamtől, Jimi Hendrixtől. A Dogs sem élte túl a fiaskót. Néhány vidéki hangverseny után feloszlott. (A tetejében a bukás után megalakult a legjobb erőkből – Pataki László, a Demjén testvérek, Szendrő Zsolt, Merczer András – a Liversing, amely elhódította a közönséget.)

Elhatározta, hogy legközelebb saját zenekart alapít. 1968 nyarán Závodi Jancsi is tengett-lengett. Miért ne alapítanának ők, az ősrégi barátok zenekart? Mozgósították Kiss Zolit, aztán végül Czipó Tibi került be szólógitárról a basszusra átnyergelve a bandába, és a Stardustból a régi dobos, Sam (Szerb László).

Az Arany János Gimnáziumban próbáltak, ahol Czipó tanult. Körülvették őket a diákok, kollégisták. Belőlük váltak az első Mini-rajongók. Ugyan még nevük sem volt. Csak hónapok múlva ragadt rájuk, amikor egy Minicalor nevű kályhát reklámozó filmbe kerestek fiatal szereplőket. Végül nem játszottak a filmben, de a név rajtuk maradt.

Elhatározta – minden képzettség és reális alap nélkül –, hogy zenész lesz. Ha törik, ha szakad, ebből fog megélni. Éjszakánként benzinkutasként dolgozott, és a félretett pénzből magnót vásárolt. Elkezdte építgetni a „motyót”. Az is előfordult, hogy elzálogosította szülei értékeit, vagy eladta apja ruháit, amikor egy rendkívül jó mikrofont kínáltak kéz alatt.

A Dogsnál azt hitte: végre profi zenész. 1968-ban az új társulással – a Mini ősével – mindent a nulláról kellett kezdeni. Már a Dogsban mondogatta: saját nótákat kellene csinálni, mint az Illésék. Írt is néhány szöveget, de az idősebb társai kinevették. Noha 1968-ban jelent meg az első magyar nyelvű nagylemez, a legtöbb zenész és a közönség még visszautasította, hogy a beat magyarul szólaljon meg.

Kőbányai János: beat(korszak)regény
Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2023
312 oldal, teljes bolti ár 8600 Ft