A látványon innen | Hármas kiállítás a Resident Artban

Arnóti András |

A szó elszáll. Az írás is. Marad a kép. Képzelten, képzetten, eredetiben, másolatként, hamisítványként. A barlangrajzok, az egyiptomi szövegek képi világának ősi/ókori állapotaiból, mára eljutottunk a kommunikáció leghatékonyabb és leggyakrabban használt módjához, tudattartalmaink, érzelmi állapotaink kifejeződéseihez, a képi világhoz. Hosszú út volt.

A Resident Art galériában három fiatal képzőművész, Marosi Panni, Merényi Dávid, Ronga Eszter mutatja be legújabb munkáit. A galéria nem csupán a kortárs művészet bemutatására jött létre nyolc évvel ezelőtt, de küldetésének tekinti a befogadói oldal segítését a különböző találkozók szervezésével, amelyek közvetlen párbeszédeknek ad lehetőséget művészek és közönsége(i)k között.

Határozott törekvések voltak már Platontól kezdődően arra, hogy a valóságot „kép” nélkül próbálják értelmezni és megragadni, ezek a próbálkozások azonban kudarcba fulladtak. S látjuk, a világ azóta is és egyre elszántabban ragaszkodik a képszerűséghez. Ilyen traumát élt meg az ember a fotográfia feltalálását követően, mert becsapva érezte magát: elvették tőle a valóság hiteles, megélhető megjelenését. Ma már szinte tökéletes technikai eszközök állnak rendelkezésre, mindenki a maga által meghatározott módon alkothat, emelheti ki a mindenségből a „lényeget”. Elmosódtak a művészet és a dokumentálás határai.

Magritte pipát ábrázoló képén felirat található: „Ez nem egy pipa”. No akkor mit fogadjunk el? A látványt, vagy inkább a szövegnek higgyünk?

De akkor mi van a látványon innen? Merthogy a három festő most nyílt kiállítása ezt a címet viseli. Első értelmezésben azt jelentheti, hogy ez még nem a látvány, noha látom. Nehéz eldöntenem például, hogy a léggömb látványa Ronga Eszter korábbi munkáin Szinnyeit idézi-e vagy már túl azon, a Városligetben ringatózó ballont juttatja-e eszembe. Hiszen egy egyre terjedelmesebb, átfoghatatlan és szerteágazó/burjánzó halmazban élek: a biztonságosnak tűnő eligazodásra esélyem sincs. Egyetlen lehetőségem marad: különbséget tenni a kép és a látszat között. Ha sikerül.

Hogyha valami a látványon innen van, akkor még nem vetült ki, tehát belső ügy, amit én befogadóként, külső személyként mindezt érzékelek, számomra ki van vetítve, tehát kezdek vele valamit.

Érdekes folyamat, hogy a képzet létrejöttében nem kapnak közvetlen szerepet az érzékszerveink, ennek ellenére az agyunkban képszerűen rögzülnek a múlt, jelen vagy jövő idejű élmények. A képzelet képalkotása mégsem tekinthető csupán kognitív folyamatnak.

A képzelet fogalom megnevezésében jelen van a „kép” szó nyelvünkben, meg az angolban, a franciában, de nincs benne pl. a görögben, a németben vagy a szláv nyelvekben. (Erről is persze a nyelvújítás tehet…) Amazokban a képzeletet máshogyan (a „kép” nélkül) jelölik, általában a fantáziából levezetve.

Ronga Eszter plázsra invitál bennünket, melynek szerény, erősen és szándékoltan visszafogott attribútumai jelzik csak, hogy hol is vagyunk. A többi a mi dolgunk: vagy fel tudjuk tölteni saját élménnyel, és ezzel mintegy továbbépítjük magunknak a képet, vagy lemaradunk róla és csupán képregényként fogjuk olvasni, csak éppen szövegbuborékok nélkül.

Marosi Panni láthatóan erősen kötődik valós vagy kitalált környezetének tárgyi világához – ez a regények, színdarabok, filmek emlékképeit megidéző tobzódás. Amit az epikus vagy drámai művek meg a film az idősíkok felcseréléseivel tud megformálni – és ezzel továbbgondolásra ösztönözni a nézőt, olvasót –, azt Marosi Panni vásznain a tárgyak egymáshoz viszonyított arányainak, méreteinek összerendezésével éri el. S eközben érzékeny festőiségbe burkolózik.

Merényi Dávid, Nagybányát idéző festői látásmódja kibővül a mindennapi környezetünk díszletszerű, olykor erősen puritán sémákra épülő, rajzos dokumentálásával. Ily módon egyfajta kontrasztot teremt a századelő gazdag, természetközeli és napjaink funkcionális, sok esetben esztétikai szempontokat nélkülöző tárgykultúrájának felvillantásával vagy az azokból kiemelt és valamilyen értéket mégiscsak képviselő részleteivel.

Mi, mindannyian egy belső mozi és a valóság határterületein létezünk, és e határok olykor összemosódnak. Ezek túlzásai, mindkét irányban gyengítik a komfortot, hiszen egyre inkább az derül ki, hogy nem a történet, hanem annak elbeszélése a fontos, Nem a látvány, a láttatás fontossága teremti meg a művet, és ebben a helyzetben, a bőség zavarával küzdünk.

A látvány rögzítéséhez, avagy megélt valóságaink szükségszerűen képi látleleteinek elkészítéséhez szinte végtelen számú eszköz áll rendelkezésünkre. Az informatikai eszköztár napjainkra mindezt megtöbbszörözte.

Miután igen jól képzett alkotókról van szó, nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni ismert elődök hasonló alkotói magatartásának, felfogásának hatását Nagybánya színvilágától kezdődően (Merényi Dávid), Szinnyein vagy akár Matisse-on keresztül (Ronga Eszter), Rippl-Rónain át (Marosi Panni), hiszen „…a vég: a kezdetnek függvénye”. Ahogyan azt már az ókorban megfogalmazták. Ezek – természetesen – nem áthallások, csupán a befogadó feltétlen reflexei, amelyek arra késztetik, hogy egy új ismeretet társítson egy benne már meglévőhöz.

Ismert dilemmája a mai embernek, hogy a valódi világot a képek világa jeleníti meg, és az értékítélet háttere egy statisztikai alapú algoritmus. Ezt az aggályt a mesterséges intelligencia mind gyakoribb alkalmazása csak felerősítette.

Egy festmény nem látszat, hiszen létezik a maga fizikai valóságában, egyben sűrítménye egy alkotó jelen idejű gondolatainak, érzéseinek, a világhoz való pillanatnyi viszonyának – és ezt közvetíti. A térrel és idővel való kapcsolatunk nem kihagyható a világgal való együttműködésünkből, hiszen minden pillanatban vagyunk valahol. A művészet mindezt rögzíti, a befogadó pedig önmaga számára interpretálja.

A modern festészet ezen az egyszerűnek vélt helyzeten is tovább csavart az elmúlt, bő száz évben: az ábrázolás elszakad a konkrét valóságtól, hiszen újrarendezi (teremti) azt, illetve felveti az egyébként nem újkeletű szempontot is, ami a művészet egyik, fontos kérdése: hogy a lovat fesse-e meg vagy a „lóságot”?

A már említett befogadói bőség zavara itt is jelen van: a kiállítók munkái által egy elképzelt térbe kerülök, konkrétan létező dolgok közé – tehát az értelmezés felé indulok.

Látványon innen? A látás nem csupán a tájékozódás, a környezet tárgyi elemeinek a felismerése, hanem egy élmény is. Általa nyitottabbá válunk és – talán – további esélyt kapunk a világ valamiféle és pillanatnyi megértésére. (Kitérő: A zene, mint a hangok harmóniává rendezett élménye ennél is jobban megvilágítja a művészet lehetséges szerepeit. Totális absztrakciója révén átáramlik rajtunk, minden narratíva nélkül, és ezáltal valami jó történik velünk.)

2013 novemberében rendeztem a 2048, avagy Winston Smith úr vacsorameghívása című kiállítást Kőbányán, Orwell regényéhez kapcsolódva. Saját anyagaim mellett szerepeltettem Lévay Jenő, Vankó István munkáit is, illetve meghívtam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ötödéves hallgatóit, a jelen kiállítást megnyitó Sinkó István növendékeit. Örömmel fedeztem most fel, hogy közülük ezen a kiállításon itt van a munkájával ott is szereplő Marosi Panni. A történet tehát folytatódik.

Végezetül: miután jelen voltam a megnyitón, így elmondhatom, hogy nagyon kellemes este volt. Értő, érzékeny házigazdákkal, okos megnyitó gondolatokkal, jó beszélgetésekkel és még zenét is kaptunk: Bodor Ágnes gyönyörű csellójátékával ajándékozott meg bennünket.

A nyitó oldalon részlet látható Ronga Eszter egy korábbi képéből

A látványon innen
Resident Art Galéria
1085 Budapest, Horánszky utca 5.
A kiállítás július 1-ig tekinthető meg.