Regényes óda a nyelvről és a nyelvhez | Diego Marani: Új finn nyelvtan

Cserhalmi Imre

Ez a regény két, egymástól jelentősen különböző és egyáltalán nem azonos méretű embercsoport tagjainak ajánlható. Azoknak, akik számára a nyelv csoda, varázslat, kulturális és történelmi adatbank, üzenőfal, barát, hivatás, szenvedély, és azoknak, akiknek csupán olyan kézenfekvő használati eszköz, mint a kulcs, a bicikli, a levélboríték vagy a krumpli. Remélem, hogy e két csoporttal sikerült körülírnom, illetve lefednem a mindenki fogalmát.

Mert természetesen a nyelvtan nem tanulmányi céllal van jelen a könyvben, s – a tájékozatlanabb olvasó számára a megtévesztés veszélyével – a címben is. A nyelvtan, pontosabban a nyelv az emberré válás, a világban elfoglalható hely, a társadalomban való létezés, az életcél megtalálásának a terepe, eszköze és kerete, csakúgy mint egyébként mindenki életében. Csakhogy e regény főhősénél nem ösztönösen, hanem tudatosan. Hiszen háborús körülmények között elveszíti beszédértését, beszélőképességét, és ezzel korábbi önmagát is. Adatai, tényei, de emlékei se lehetnek az előző, egészséges életéről, értelmezni sem tudja a számára ismeretlenné, sőt idegenné vált világot. Az élete beszűkült, mert nem tudja a múlt-jelen-jövő koordinátájára helyezni, s ahogy divatos és ezért közkeletű szóval jellemezhetjük: nincs identitása.

A regény lényegében arról a gyötrelmesen gyönyörű küzdelemről szól, amelyet a főhős az identitása megszerzéséért folytat, s arról is, hogy ebben a küzdelemben a nyelv egyszerre fegyver és barkácskészlet, eszköz és cél, akadály és menedék, keserűség és boldogság. Valami, ami nélkül nincs emberi élet, valami, ami nélkül az élet nem lehet emberi. Valami, ami nélkül senki sem lehet művész és tudós (ábrázoló és fogalomalkotó), valami, aminek a birtokában viszont mindenkinek lehetősége nyílhat rá. Akkor is, ha az ábrázolásnak és a gondolkodásnak csak fogyasztója, értője és élvezője.

Elképesztő emberi sors tárul elénk ebben a regényben, különös stílusban és hangon. A finn nemzeti eposszal, a Kalevalával és más misztikus elemekkel átszőtt, roppant élvezetes szöveg valamiféle emelkedettséggel ábrázolja a természet és ember, és az emberek egymás közti viszonyát. Tekintve, hogy nem krimiről van szó, elárulható: nincs happy end. Ám csakúgy, mint más műfajokban is, a tragédia eljuttatja olvasóját a katarzisnak egy csendes, szinte intim válfajához. Nem kemény kínt, nem könnyhullató gyászt, nem is elérzékenyülést, csak valami mély, felemelő megrendülést kelt az olvasóban. Pedig szociológiailag szólva az identitástudatra ébresztés folyamatát kísérte végig. Csakhogy ez itt nem tudomány, hanem irodalom. A javából.

Az Olaszországban született, csaknem hatvanéves író az Európai Unió hivatalos tolmács-fordítója és lektora Brüsszelben. Az ő fordítója viszont Lukácsi Margit.

Diego Marani: Új finn nyelvtan
Park Könyvkiadó, 2013
224 oldal
ISBN 978 963 530 991 7

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1943 szeptemberében, a trieszti kikötőben egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akit a közelben horgonyzó Tübingen kórházhajóra szállítanak. A hajó finn származású német neurológusa a zubbonyába varrt név – Sampo Karjalainen – alapján azt feltételezi, hogy finn katona. Amikor a férfi magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és éntudatát is elvesztette. Így aztán az orvos megkezdi páciense nyelvi és kulturális nevelését, identitástudatra ébresztését, majd Helsinkibe küldi, hogy gyökereit megtalálva szembesüljön önmagával. „Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára ennél különlegesebb regényt, vagy mikor álltam olyan közel ahhoz, hogy egy szerzőt zseniálisnak kiáltsak ki.” Nicholas Lezard, The Guardian

Fordította: Lukácsi Margit

Diego Marani: Új finn nyelvtan
Park Könyvkiadó, 2013
224 oldal
ISBN 978 963 530 991 7