D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak (részlet)

| 3 |

Penészedik a fal, érzem. Még nem látom, de furcsa, ragacsos, ned­ves teste van a levegőnek a szobában. Persze lehet, hogy én ma­gam vagyok ez a furcsa, ragacsos, nedves test. A bajom szivárog át a pórusaimon, ki a nagyvilágba. Nem baj. Nem baj, ha látszik rajtam, hogy beteg vagyok. Nagybeteg. Azt szokták mondani. Az újságokban írják, hogy hosszan tartó, súlyos betegség után… A súlyos az stimmel. Hogy kinek mit jelent a hosszan tartó, az azért véleményes. Egyébként soha nem értettem, miért nem írják le egyszerűen és egyértelműen, miről van szó. „Életének 74. évében rákban elhunyt a neves művész.” Hát nem lenne tisztességesebb, mint még az utolsó utáni pillanatban is szépelegni? Biztos vagyok benne, hogy a valahányadik életévükben elhunyt neves művészek is megértenék. Sőt, preferálnák Elvégre épp ők azok, akik végig­csinálták a hosszan tartó súlyosat. Úgyhogy a minimum, hogy a túlélők és hátrahagyottak legalább egy nanoszekundumig, amíg a gyászjelentést olvassák, szembesüljenek a kozmetikázatlan való­sággal. A rák, az rák. Én már csak tudom.

Ki gondolta volna, hogy így végzem. Ilyen drámaian. Milyen so­kan gondolhatnak rám ebben a pillanatban is. „Hihetetlen, hogy ez történik. Pedig milyen fiatal meg! Alig negyvenöt éves.” Napok múlva negyvenöt és fél, hogy egészen precízek legyünk. És már egyáltalán nem fiatal. Nem baj, csak nyafogjanak. Ez most tényleg drámai. Tragikus, ha úgy tetszik. Életem nagy alakítása. Mennyi­vel egyszerűbb lenne, ha hinnék istenben. Na, nem mintha bármi okom lenne rá. Ha létezik is, egész biztosan totál diszfunkcionális alak. Semmiben, soha nem segített. Sót. Ha legalább beszélni tud­nék még… Kikiabálnék annak a proli Pistának, hogy elég, hagy­ja már a húslevest, húzzon be a vackába. A maradék cérnametél­tet majd föleszik a galambok

Pedig milyen helyes kis lakás lehetne ez. Illik hozzá ez a kék-fe­hér színkombináció. Még így november elején is majdnem jóked­vű. Milyen kár, hogy túl későn jöttem vissza Kaposvárról. Nem maradt időm újra itthon élni. Pedig nem először jutott eszem­be, terveztem már többször – de csak most sikerült összeszed­nem magam. A tanítványok, a végzős osztályok, meg hát az in­gatlanárak, ugye. A Damjanich utcai lakás árából itt Pesten erre futotta. Szoba-konyha, földszinti, udvari. Szemben Pistával. De milyen jól meg lehetne csinálni. A galéria például tökéletes, majd­nem föl is lehet állni rajta. Meg a minigardrób-szoba. Mindig is akartam egy gardróbot, hát most van. „Pici lakás, óriási poten­ciállal” – nem lehet ellenállni egy ilyen hirdetésnek. Persze, ki tudja, mi lesz vele, ha véget ér ez az egész? Mert hamarosan vé­get ér, az biztos.

Néztem a gyerek arcát, amikor a doktornő sztoikusan közöl­te, hogy három, legfeljebb hat hónapom van hátra. Arany szívem, próbálta elfordítani a fejét, de az egész teste belerándult. Még csak huszonkét éves. Előtte az élet, ahogy mondani szokták. És most a beteg anyjához rohan minden délután az első rendes munkahe­lyéről.

– És a terápia? Mi az első lépés? Műtét? Kemó? Sugár? – ezt kér­dezte, és a doktornőre nézett, kétségbeesett tányérszemekkel, mi­után összeszedte az arcát.

– Nem kell semmi – válaszoltam az orvos helyett halkan.

– A betegség olyan előrehaladott stádiumban van, hogy operál­ni már nem érdemes. Mire elkészült a diagnózis, és lokalizáltuk a tumort, már a másik tüdőben is megjelentek a malignáns sejtek. És a CT agyi árnyékot mutat. Megpróbálhatunk egy erőteljes ke­moterápia-sorozatot, de kissejtes tüdőrák esetén ezzel legfeljebb heteket nyerhetünk. Talán hónapokat – tette hozzá az orvos, majd fölállt. – Sajnálom.

– Kicsim, menjünk haza. Menjünk innen. Elegem van.

– De mama, kell lennie valaminek, valamilyen megoldásnak… – erősnek akart látszani, de a pánik ráborult az arcára, ötvenéves­nek nézett ki, nem huszonkettőnek.

– Haza. Most

Hazahozott, elküldtem. Egyedül akartam maradni. Gyenge vol­tam és erős. A tüdőm kétségbeesetten küzdött a levegőért, de fej­ben valami megváltozott. Ki tudja, talán a tumornak köszönhető­en. Lefeküdtem. Még csak két hónap telt el, hogy bedobozoltam és teherautóra raktam az életemet Somogyban. Alig ismertem meg az új diákjaimat, csak öt hetet tanítottam a csepeli gimnáziumban. Mégis bejártak hozzám a kórházba. Nekem ennyi is elég. A kapos­váriak meg kocsikkal jöttek, négyen-öten egyszerre. Meg vonat­tal. És a kollégák. Még Renáta is, pedig tudom, hogy egy kanál víz­ben meg tudott volna fojtani a nagyszünetben. Gondolom, nem

akart lemaradni a buliról. Különben is. hogy veszi ki magát, hogy mindenki aggódik a nagybeteg Patakhegyi Boráért, csak éppen ő nem… Hosszan tartó, súlyos… Hát, remélem, hogy nem tart hosszan. A súlyos, az rendben van. Vállalom.

Amikor reggel itt volt a nővérke, és beadta a fájdalomcsillapí­tót, láttam a szemében magam. A tükröket már leszedettem itthon – mert nem így akarok emlékezni a fizimiskámra. Már ha a túlvi­lágon van emlékezet. Meg egyáltalán: ha van túlvilág. De a nővér szemében így is pontosan láttam, milyen szarul nézek ki. A bőröm már egészen szürke, és rátapadt a koponyámra. Az ajkaim gyakor­latilag eltűntek – nem mintha bármikor is húsosak lettek volna –, átalakultak a vonásaim, a szemem alatt az eltüntethetetlen barna karikák, a lábamat, hónaljamat nem borotváltam hetek óra. És a hajam… atyaég. Csak azt nem értem, miért nem tudott a beszéd helyett a tudatomtól megfosztani az a nyomorult daganat. Bizto­san a nagy pofám miatt, büntetésül. Mondom, könnyebb lenne, ha hinnék istenben. Most ráfoghatnám az egészet.

Jókai-bableves. Milyen jól néz ki a tévéreklámban! Fiatal család hirdeti, a nőnek jó nagy mellei vannak, még a Knorr-kötény alatt is látszik. A férje meg… mennyire beindul egy tányér levestől. Na persze. Az idilli család. De Jókai-bablevest, azt ennék most. Majd leírom a gyereknek, hogy tudja, ha jön délután. Hátha Frici papá­nál van, a Király utcában. Arany szívem. Mindig kérdezi, mit hoz­zon. Legutóbb háromnegyed órát futkosott málnafagylaltért. Vé­gül az Oktogonon a cukrásznál kapott. Én meg, mire ideért vele, elaludtam. Még mindig ott van a fagyasztóban.

| 4 |

– Sütünk, Csumikám? – kérdezte, és föl sem nézett a fejről, amin épp ügyködött. Az özvegyasszony volt nála, a szomszéd házból. Sosem tette le a retikült, most is ott figyelt az ölében. Anyám szerint abban tartotta a bevételt. A kuncsaftoktól. Ha értik, mire gondolok.

Mindig olyan hajat akartam, mint Farrah Fawcetnak volt a Charlie angyalaiban. Vállra omló, ondolált aranyszőkét. Amikor először szőkíttettem Littman Lacinál, jó nagy kedvezményt adott. Elvégre anyám huszonöt évig hozzá járt vágatni. A Nap utcai fodrászüzletben akkoriban mindig nagy volt a sürgés-forgás. Pörgött a tupírfésű, dolgozott a hidrogén. Kibírhatatlanul meleg volt, mert nyílt lángon forrósították a hajsütővasakat.

– Ne hívj Csuminak, légy szíves.

– Rendicsek, sütünk Borbála?

– Bora. Direkt csinálod? Tudod, hogy gyűlölöm a Borbálát. Csak valami rossz vicc lehet, hogy anyámék az ötvenes évek elején ezt egy elfogadható lánynévnek gondolták.

– Azt hittem, valami hős rokon után kaptad a neved.

– Hja, Borbála néni, aki a harmadik házasságából is elmenekült, és végül jósdát nyitott az Andrássy úton egy szuterénlakásban. Nekem is megjövendölte, hogy háromévesen meghalok, aztán látod. De úgy nézek én ki, mint egy Borbála? Borbáááála.

– Jól van, ne izgasd föl magad. Sütünk?

– Nem, ma nem. Berakjuk. Legalább egy napot ki kell bírnia. Fontos munkát kaptam.

– Újra a nyelviskola? Azt hittem, nem akarsz nyelvtanár lenni. Mesélj!

– Á, annál sokkal izgalmasabb. Tolmács leszek. És nem is akárkié.

– Nem áll jól neked a titokzatoskodás, Borám. Csak nem az angol királynő látogat Budapestre, hogy szemügyre vegye, hogyan működik egy igazi kommunista tervgazdaság?

– Lacikám, nem is jársz olyan messze az igazságtól. Egy igazi angol gróf jön, Tanzániából. Kisoroszlánokat hoz az Állatkertbe. És kit közvetítettek ki a főiskoláról? Na, kit? Természetesen engem. Én vagyok a legjobb angolos az évfolyamban.

– És neked a legnagyobb a szád.

– Csak irigykedsz, hogy egy igazi angollal múlatom az időm. De rendben, megbocsájtok. Feltéve, ha extra hullámokat raksz a fejemre. És egész estig tartson ki, mert Omega-klub lesz az E épületben. Ott lesz az egész banda. Alig várom, hogy beszámoljak nekik az angolomról.

– Az angolom… betojok. Máris a te angolod, pedig még nem is találkoztál vele.

– Ugyan már, tudod, hogy értem! Várossy Csibit megeszi majd a sárga irigység. Már ezért megéri.

Margitka, a Vendéglátó-ipari Főiskola titkárnője szerette a színházat. Ez volt az én nagy szerencsém. Böbe főiskolásként szerepet kapott néhány darabban, és rendszeresen hozzájutott pótszékes jegyekhez. Néhány ingyenjegyért cserébe Margitka nekem csorgatta a legjobb diákmunkákat. Az angolért premiermeghívót kért a Vígbe. Csibi teljesen kész volt, amikor megtudta, hogy én kaptam a melót. Csak pillogott a mandulavágású szemével, „hát, pedig milyen jól el tudtam volna beszélgetni vele a londoni élményeimről”, csicseregte, és közben kapkodta a levegőt. Persze, mert Csibiék érettségi után Angliába látogattak a nyáron. A Külügyminisztérium külön engedélyével. Az apja külkereskedő volt, Csibi Kubában született, és három nyelven beszélt. Semmi, de semmi nem jelentett kihívást neki a főiskolán. Várossyék kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően mindig mindenki alátolta a széket. Pedig Csibinek megvolt a magához való esze. És tehetsége. Szállodaigazgató akart lenni, és az is lett. Ma már Londonban. Egy saját, külön bejáratú angol férjjel az oldalán. Alapvetően nem lett volna baj Csibivel. Csak nem bírta ki, hogy ne vágjon föl. Ezt a menetet viszont most én nyertem. „Ne aggódj, Csibike, majd csinálunk fotót a kisoroszlánokról”, mondtam neki, és Győzőre vigyorogtam, aki Macával, Mikivel és Dodóval addigra ott állt a háta mögött.

– Szevasztok! Tudjátok, hova megyek ma délután?

– Naná, mindenki tudja. Megcsípted az angol álommelót az Állatkertben. Gratulálunk! Ugye Csibi? – mondta Dodó, és belecsípett a még mindig bosszúsan pillogó Csibi fenekébe. Miki és Maca addigra már fuldokoltak a nevetéstől.

– Aú, te állat! – csapott Dodó kezére Csibi, és fújtatva elviharzott.

– Csibiii! Este az E épületben találkozunk, ugyeeeee? Vááárlak, egyetlenem! – kiáltott a lány után Dodó, majd röhögve belecsapott Miki tenyerébe, és visszafordult felém. – És te, Csumi da Fofó, elhozod az angolodat az Omegára?

– Ne hívj így, utálom. És nem az én angolom. Azt sem tudom, ki ez a krapek. Különben sem számít. Szigorúan dolgozni megyek. Este találkozunk! – és fontosságom teljes tudatában elvonultam én is a kijárat felé.

Még rengeteg dolgom volt. Vajon hogy öltözik föl az ember egy szinkrontolmácsoláshoz, az Állatkertbe, oroszlánkölykök közelébe? Nem lehetek topis, elvégre a jóember számára én leszek a legfőbb kapocs a Magyar Népköztársasággal. A barna szoknyám mellett döntöttem, és elcsórtam Böbe világoszöld selyemblúzát. A lényeg úgysem ez volt. Hanem a piros, térdig érő bőrcsizma, amit anyámtól kaptam tizenkilencedik születésnapomra. Isten tudja, hány harisnyát kellett fölszednie, hány milligramm emberi bőrszemcsét kellett belélegeznie, hogy összeszedje a rávalót. Gara Pista hozta az Ecseriről, eredeti olasz bőr. Nem mertem megkérdezni, mennyibe került. Még a körúton, a Nemzetközi Ifjúsági Boltban sem árultak hasonlót, pedig ott még eredeti amerikai Wrangler farmert is lehetett kapni. A csizma gyönyörű, vajpuha és őrjítően szexi. Két hétig aludtam benne, hogy a szára rámenjen a vádlimra. Megérte. Mindenki imádta. Biztos voltam benne, hogy imádni fogják az oroszlánkölykök is. Meg az angol.

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássanak
Bookline Könyvek, 2013

• Recenziónk: Szeretni és szeretve lenni