Az állomás körül nem voltak házak. A vonat épphogy megállt egy percre. Zsíros forgalmistanő tartotta magasba a szabad jelzést, rágott közben valamit. A kislány szoknyája beleakadt a szerelvény likacsos lépcsőjébe, felhasadt. A nagyanyja szállt le elsőre, hátrakapta fejét a reccsenésre.
Te, te Lina, sejthettem volna, hogy nem bírod ki odáig. Most vihetlek szakadt ruhában, hadd higgyék az öreg Aranynéról, még egy gyerekszoknyát se tud rendben tartani. Pedig a tegnap mit össze nem vasaltam, foltoztam, hajtogattam. De mit tudod te azt, te csak babázol, meg eszel. Anyádnak is inkább baba kellett volna, nem gyerek. Hallod-e, te Lina, ne a kezemet fogd, ragadsz. Fogd a kardigánom.
A kislány marokra fogta a nagyanyja kardigánját. Utálta a linázást, de ha szólt, pláne ha kiabált miatta, megpofozta az öregasszony, az meg nagyon fájt.
Itt minden csupa por meg kosz, ne túrd bele a cipőd orrát, csak ez az egy van, mintha nem tudnád. Az Aranynénak nincsen pénze, hogy folyvást új lábbelit szerezzen. Az apád inkább cipőt vett volna, hallod, nem szalagot. A francos szalag persze óccsóbb, sajnálja a pénzt a lányába, vegyen csak az Aranyné, az úgyis olyan áldozatos, nem szól az egy szót se, csak tűr, kitartja a lányát is meg a vejét is, jöhet a sok gyerek, én meg belerokkanok, áldozom az életem, ti meg semmit, csak sivíttok, hogy még kérek rántottát.
A kislány szájában keserű lett a nyál, a nagyanyja nagyon rosszul főzött, a rántottái rendre odaégtek, de nem volt szabad szólni, mert a nagyanyja kiabált, hogy ő nem a Gundelben szakács, aki éhes, befogja a száját és zabál.
Mély keréknyomok mutatták az állomás előtt az utat, a két oldalon szomjas nyárfák. A kislány nem tudta, hova mennek.
Valami sokáig tartó helyre, így nevezte magában, mert az anyja hajnalban adott egy barackot a feje búbjára, az apja pedig megpörgette a levegőben. Ilyesmi csak akkor járt, ha legalább két napra elmentek. De most nem ők mentek el, hanem a kislány.
Gyalogolok itten veled, vén létemre, pedig nekik kőne, nem nekem. Meg sem érdemeltek engem, csak tudnám, minek szültem, hát ennyi gondot-bajt az isten se bír el. Én intézek mindent, én vonatozok a rekkenő melegben, én hallgatom a nyafogásodat, én fizetem a kőccségedet. És havonta ám, mer az állam az havonta von.
A kislánynak tetszett a szó, hogy „von”. Odahaza, a városban, hegedűs bácsi nyiszorgott néha az udvarban, annak szokták mondani, hogy ne vonjon már tovább, inkább ledobtak neki egy kis aprót. A kislány nem értette, a felnőttek miért utálják annyira a hegedülést.
Felnézett a nagyanyja arcába, és dúdolni kezdett. Aztán az eget nézte, felhő sehol, jó meleg van, ilyen jó a nyár, csak inni kéne valami kis vizet, már félórája gyalogolnak, azt se tudja, hova. De nem szól, hogy szomjas, nem szabad, mer az öregasszony kajabál, nem szabad tőle kérni, csak olyankor ad, ha magától ad. Ezt már megtanulta az élete hat éve alatt.
Egyszer régen, még csak ő volt, a hugi meg az öcsi nem, beteg lett, rázta a hideg. Nem bírt felkelni az ágyból. Az anyja reggel elment munkába, az apja meg vidéken volt a masinával, így mondta a nagyanyja mindig, folyton vidéken van a masinával. Inkább szerezne valami rendes munkát a városban, ne lenne távol folyton, ne csak az ótóval törődne.
Bíró Kriszta
Aznap este az anyja nem jött haza, hova lett, nem értette. A nagyanyja sokáig nem kereste a kislányt. Sötét volt már, amikor rányitotta az ajtót. Akkor rátapasztotta a kérges tenyerét a homlokára, káromkodott, és vizes ruhába csavarta az egész testét. Megitatta apránként, egy nagy bögre vízzel. Nagyon jólesett. Akkor volt utoljára ilyen szomjas, mint most. De most nem beteg, csak meleg van, és még mindig sehol semmi, se egy ember, se egy ház.
Aztán nehogy nekem odabe is olyan szemtelen legyél, mint odahaza. Mert kivágnak ám, te Lina. És akkor nem tudom, hová legyek. Többet nem bírok el, no.
Ezt már mondta a nagyanyja, amikor az öcsi született karácsonykor. Az anyja magához szorította az újszülöttet, nem engedte ki a karjából, amíg az apja haza nem jött a masinával. Mosolygott az anyja, ragyogott, úgy tartotta az apja orra elé az öcsit. Hogy ez végre fiú. Az apja jókedvű lett, ivott abból a nagy üvegből sokat, amit a spájzban tartott mindig, danolt is. Hogy fogják hívni, kérdezte. Az anyja mondta, erre az apja lekevert a gyerekágyas asszonynak egy hatalmas pofont. Az anyja sikított, a hugi bepisilt, a nagyanyja meg mosogatott a vájdlingban. Kuss legyen, mondta az apja, a két lány, az mindegy, azok lehetnek ilyen-olyan hülyenevűek, de az ő fia Lajos lesz, ahogy ő is Lajos, és kész, le van okádva a hivatal, majd átírják.
Az öregasszony ott motyogott a mosogatóvíz fölött: többet már nem bírok el, no. A kislány akkor azt gondolta, ő a több. Ha ő nem lenne, bírná itt mindenki. Odament a nagyanyjához, belenyúlt a vájdlingba a keze után, úgy kérdezte, menjen-e el.
Most már nincsen nagyon messze, te Lina. Eleget áldoztam érted, ott majd lesz víz, biztos engedik, hogy igyál.
Nem is olyan nagyon távol végre látszott egy nagy vaskapu, fölötte valami felirat. De a kislány nem arra figyelt, hanem az árokpartra. A nyírfák között kis tó lett az árokból, aranyosan csillogott a víz, és a kislány arra gondolt, biztosan nem haragszik érte senki, van víz, lehet inni, nem baj, hogy otthon maradt a kiskulacs. Elengedte a nagyanyja kardigánját, futott a tavacskához, elcsúszott valami levélhalmon, odahengeredett a pocsolya széléhez és beleivott. Meleg és édes volt, nem nagyon finom, de legalább víz.
Te Lina, te, hát idióta vagy, mit mondanak most már az Aranynéra, egyszer meg fogsz engem gyilkolni. Gyere ki, meg-bánod, ha én megyek utánad, meg is kell száradnod, hogy adjalak így be?
A kislány és az öregasszony jó darabig ücsörögtek a porban, amíg a hőség megszárította a gyerek békanyálas ruháját. A világoskék szoknya meg a fehér blúz szürkévé lett a nyári délben. De legalább száraz. Na, így tán oda lehet menni, suttogta az öregasszony.
A vaskapu kinyílt, amire odaértek. A kislány nézte a feliratot. Szótagolva már tudott olvasni. Kibetűzte: ÁLLAMI NEVELŐINTÉZET.
Sovány nő sietett eléjük, kertészkötény volt rajta és gumicsizma.
Aranyné? Elkéstek. Vége az ebédidőnek. Már nem jöhet be vele. Szabályok vannak, betartjuk, világos? Szívhez szóló búcsúra nincs időm, menjen. Csak levelet fogadunk, csomagot nem. Még eléri a személyt. Ne aggódjon, nálunk nem lesz ilyen koszos a leány.
A nagyanyja sarkon fordult, baktatott vissza a nagy fák közötti úton. A kislány csak egy pillanatra tudott utánanézni, mert a gumicsizmás nő maga felé fordította. Nagyon erős volt.
Hogy hívnak, koszos?
Angelina.
Nem értem! Itt nem motyogunk, koszos.
A kislány nyelt egyet, az öccse cuppogó kisrépa-feje jutott az eszébe.
Lina, mondta, és nem motyogott.
Bíró Kriszta: Fércmű
Ab Ovo Kiadó, 2013
Olvass bele 
Posted on 2013.06.16. Szerző: olvassbele
0