Ireneusz Iredyński: Hangok (részlet)

FIÚ: Jó estét, apa… ne mutasd meg, merre van az ajtó, mert úgysem megyek el, amíg el nem mondom neked a mondani­valómat… Anya táviratot küldött… Mi az ördögöt akarsz ezzel a hallgatással?! Hogy egy hatvankét éves ember némaságra ítélje magát – szerintem ez elég gyenge vicc… Ha egyedül lennél, hát tégy úri kedved szerint. De van egy feleséged, harminc év van mögöttetek, ő már-már az árnyékod… minek is mondom, jobban ismered anyát nálam. Tudod, hogy ez számára mit jelent… Egy szót sem szóltál hozzá az elmúlt négy hónapban. Azt hiszed, hogy a kis cetlijeid, hogy „a reggelit hagyd a konyhában” vagy „senkinek nem vagyok itt” változtatnak valamit? Már az idegösszeomlás szélén van! Miért nem beszélsz már? (tíz másodpercig tartó csend) Mindegy, engem ez nem zavar, nem kell megszólalnod. Számomra ez nem kegyetlenség, legfeljebb nevetségesnek tartom…
Természetesen én is sajnállak egy kicsit, valamin biztos rágódsz belül, ok nélkül nem döntöttél volna úgy, hogy így viselkedj… De anyával szemben ez kegyetlenség, és te ezt nagyon jól tudod! Mosolyogj csak, mosolyogj… Az iskolában folyton azt verték a fejembe, hogy az édesapám figyelemmel hajt fejet a szenvedés előtt, hogy olyan író, aki úgy ismeri az emberi pszichét, ahogy egyetlen másik kortárs sem… Valójában akkor a buzgó besúgókról írtál, de ez a legkevesebb… Előtte és utána írtál pár könyvet, amik jelentenek valamit és mondanak valamit az emberekről. Na, már nem mosolyogsz? Micsoda érzékenység! Szűzmária vagy a klasszikusok óvtak meg attól, hogy művész legyek – nehéz életem lenne. Mellesleg; Zsófi és a gyerekek puszilnak. Igyekszem, hogy a gyerekeimnek kicsit jobb gyerekkoruk legyen, mint nekem volt. Talán kevesebb játékot kapnak, mint amennyit te adtál nekem, lehet, hogy nem olyan jól öltözöttek, mint én voltam az ő korukban, de nem látnak engem olyan állapotban, mint amilyenben én láttalak téged. Nem reszketnek, nem zokognak a párnájukba.
Jaj, tudom jól, te minek neveznéd ezt, akkor s z é t e s t é l. Lelkiismeret kontra létszükséglet, vagy valahogy máshogy. Te ezt szebben ki tudtad fejezni, végül is a szavak specialistája vagy, míg én a gépeké. Amikor felnőttem, nem egyszer jutott eszembe, hogy számodra jobb lett volna inkább kutyába fektetni, mint gyerekbe; a simogatásszükségletedet nyugodtan kiélhetted volna a kutyán. Egy ilyen bozontos bestiát nem lehet gyűlöletre tanítani – nagyon össze kellett volna verned, hogy morogjon rád. Engem sosem ütöttél meg. Remek apa. Az egész osztály irigykedett, amikor könyvet dedikáltál nekem…
Néha nevetnem kell, amikor eszembe jut, milyen súlyos érzelmeket váltottál ki belőlem. Tudod, hogy direkt választottam olyan szakot, amit nem indítottak Varsóban? Végre távol akartam lenni. Inkább választottam a hatágyas kollégiumi szobát, a menzát, mint a saját zugot, totális szabadságot, jóltartást, házvezetőnőt és magas zsebpénzt itt. Érted ezt?! (hét másodpercnyi csend, utána lépések, majd valamilyen ajtó nyíló hangja, pohárkoccanás) Nekem is tölts… Köszönöm… Egészség… Sokszor gondolkodtam, hogyan kezdődött nálam ez az egész… Mindegy, hogy nevezzük. Ahogy hívjuk, úgy hívjuk. Azt hiszem, talán ötvenháromban volt, kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, te a WC-ülőkén ültél és sírtál. A zokogó apám! Mintha valaki gyomorszájba vágott volna… Vagy lehet, hogy még ez előtt volt. Anya azt üvöltözte, hogy gyáva vagy, te mondtál valamit, amit nem értettem… Telefonáltál… Nem aludtam, nyitva volt a szobám ajtaja, mindent hallottam; később állt össze az egész… Ne tölts magadnak vodkát, azt szeretném, ha józan maradnál… Azt mondtam: ne tölts! Az utóbbi időben nagyon gyorsan leiszod magad, 2-3 feles is elég hozzá, tudok erről egyet s mást. Most nem menekülsz a piához, előbb kicsit elbeszélgetünk…
Már látom, hogy el kell vennem tőled az üveget. Szeretnéd, ha felállnék a fotelből? Ezek olyan kényelmes bútordarabok, miért kéne felállnom… (odébb tolja a poharat) Jól van, látom, észhez tértél. Félretetted a poharat, rendben. Nagyra értékelem a megfontolt öregeket. Hosszú és boldog életük lesz. Talán szeretnél nekem mondani valamit? (tíz másodpercnyi csend) Semmi. Jól van. Akkor én mondok neked valamit…
Azt hiszem, hazudtam az előbb, az összes összezuhanásod és disznóságod igazából csak akkor jutott el a tudatomig, mikor már majdnem felnőtt voltam. De valójában az a félhisztérikus állapotod volt jelentős, azt is tudom, hány éves lehettem, valahol hat és tíz között; anya úgy osont melletted, mint egy beteg mellett, üvöltöztél a házvezetőnővel, magadhoz öleltél, majd ellöktél. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy az apukám alkot. Nem léteztem sem a házvezetőnő, sem anyám számára. A párnába zokogtam. Mindenki együtt érzett veled. Írói meghasonulás lelkiismeret és szükségszerűség között. Vagy az alkotás és tehetetlenség között. (kuncog) Bocsáss meg, alighanem igazságtalan vagyok.
Nem tudom, milyen nehézségeket kellett legyőznöd, lehet, hogy tényleg nehéz volt… Igen, ez igazságtalan, de valószínűleg megértesz. A félretaszított, felesleges gyermek; anya akkoriban úgy kezelt, mint valami zavaró tárgyat… Megint nevetgélsz, nagyon jó. Tudom, hogy most a freudizmus primitív értelmezésével kapcsolatban gondolsz valamire. Neked köszönhetően több száz, teljesen felesleges könyvet kellett elolvasnom. Köztük Freudot is. Négy nyelvet tanultam meg miattad. Kösz, apa. És légy átkozott! (négy másodpercnyi csend) Most tölthetsz. (…)