Írta: Tóth Gergely
Mihez kezd az emberiség, ha a galaxis felfedezése közben más fajokkal találkozik? Az ideális elgondolás szerint kölcsönösen hasznos, békés kapcsolatot épít ki a földönkívüliekkel. A reálisabb – vagy legalábbis az emberi természetet jobban ismerő – elgondolás szerint azonban háborúzni fog velük. Ez utóbbi gondolatot fejti ki élénk fantáziával John Scalzi a Vének háborúja folytatásában, a Szellemhadtestben. Bár a könyv egy folytatás, az előzmény ismerete nélkül is élvezhető, az olvasó gyorsan belerázódik Scalzi világába.
Az emberiség néhány száz év múlva elhagyja a Naprendszert, gyarmatokat alapít, és védelmükre létrehozza a Gyarmati Véderőt, amely folyamatosan háborúzva védi az emberiség érdekeit a Galaxisban. A Vének háborújában ezt a világot ismerjük meg közelebbről, méghozzá kényelmes, ismert földi szemszögből. Látunk földi gyarmatokat, más, leginkább ellenséges fajokat, a Gyarmati Véderő katonáinak életét és a védelemben betöltött szerepét. A főszereplő életének időben gyakran egymástól távol eső epizódjainak megismerése során alakul ki a világ és a benne élők képe.
A Szellemhadtest már túllép ezen. A Földtől távoli helyeken a legnehezebb feladatokat teljesítő katonák, a Gyarmati Véderő Különleges Egysége egy katonájának ismerhetjük meg a sorsát. A Szellemhadtest (ami egyébként a Különleges Egység egyik nevéből kapta címét) sokkal kisebb lépétkű, mint a Vének háborúja. Nem egymástól távol eső epizódok sora, hanem egyetlen összefüggő történetszál végigkövetése. Egy személy, a Különleges Egység egyik katonájának külső és belső világára és ezzel a lehető legszorosabban összefüggő problémára – egy árulóvá lett földi tudós motivációjára és cselekedeteire koncentrál. A Különleges Erőknek nagy problémát jelent az árulás, mert az áruló, aki aktívan részt vett a katonák genetikailag módosított testének kialakításában egy az emberek ellen kötött szövetséghez csatlakozik, és végletekig eltökélten tör a Gyarmati Szövetség elveszejtésére. A tudását más fajoknak átadva kiszolgáltatja a Gyarmati Véderő – és különösképpen a Különleges Egység katonáit ellenfeleiknek. A kettős – katonai és tudományos – síkon meginduló kiútkeresés egyre kevesebb sikerrel kecsegtet. A történet bővelkedik akciókban, fordulatokban, időnként meglepetésekben is.
John Scalzi
Szót kell azonban ejteni néhány negatív dologról. A galaktikus-háborús science-fiction szenved bizonyos visszatérő problémáktól, amiket több műben (filmben, könyvben egyaránt) tetten érhetünk, és bizony itt is megjelennek. Az író katonákról, háborúkról és hadseregekről ír (időnként még űrcsatákról is), de észrevehetően nem ért a hadászathoz. Sok általa ismertetett megoldáson már a mai, a könyv idejéhez képest meglehetősen ósdi földi harcászat is túllépett, nemigen jellemző például a frontális gyalogsági roham és ütközet, gyakori a látótávolságon túli célpontok (pontos) támadása mind felszíni, mind légi fegyverekkel, és a harci robotok alkalmazása is gyakorlati fázisban van (legutóbb mind Irakban mind Afganisztánban előfordultak). Mindez mintha nem is létezett volna a Gyarmati Véderő hadművészetében. Ez azért is furcsa, mert más problémákkal – csillagközi utazás, az emberiség kapcsolata más civilizációkkal, mit jelent egyáltalán embernek lenni – hosszan foglalkozik és több irányból is körbejár.
Scalzi félretette a Vének háborújában rá jellemző távolságtartást (vagy csak írói eszközei fejlődtek), a Szellemhadtest sokkal személyesebb, élvezhetőbb, könyv lett, ami egy sokkal élhetőbb és átélhetőbb világegyetemben játszódik. A történet is sokkal jobban sikerült, nem nehéz bevonódni és együtt érezni a szereplőkkel, a fordulatok sem kiszámíthatóak, és a könyv az utolsó oldalakon már-már tényleg letehetetlenné válik.
Fordító: Farkas István
John Scalzi: Szellemhadtest
Agave Könyvek, 2013
»John Scalzi: Szellemhadtest – megvásárolható a polc.hu webáruházban«
Olvass bele 
Dworkyll
2013.03.27.
Nehéz kérdés ez. Maradjunk annyiban, hogy az összefegyvernemi harcászat ha jól működik, akkor dögunalmas, mert minden és mindenki apró és felcseréhető fogaskerék. Dramaturgiailag annyira izgalmas, mint mondjuk egy CNC eszterga. Ez persze az ideális állapot, csak közelíteni lehet. (Scalzi éppencsak említi a hadászatot, amit kifogásoltál az harcászat :-))
Ha pedig nem működik az összfegyvernemi harcászat, na akkor kellenek az “lokális” okosságok, amik már érdekesek, de éppezért nélkülözik ezeket a szofisztikált megoldásokat.
A történelmi párhuzamokat viszont nem a spekulatív művekből kéne venni, azon a bizonyos D napon az összes szövetséges áldozat számának meglepően kis részét okozta ellenséges harctevékenység, sokkal többen haltak meg, amikor komplett ejtőrnyős zászlóaljat sikerült egy mocsár közepbe dobni, vagy hogy a parttól túl távol rakták ki az úszni nem tudó páncélosokat.
Scalzi nagyon is jól fogja meg az SF lényegét (és itt nem a science fictionre gondolok), amikor olyan helyzetekbe vezeti a hőseit, amikből kiderül, hogy a Special Forces egy “cost effective force multiplier”. Ha a történelem érdekel ebben a vonatkozásban, akkor ajánlom Clancytól a Shadow Warriors című kis dolgozatot. Az SF lényege pedig, hogy sokkal nagyobbat üt, mint amekkorát a rendelkezésére álló lehetőségek alapján várnának tőle, nagyjából évezredek óta változatlan, nem a rendelkezésre álló technológián, hanem a szemléleten múlik.
KedvelésKedvelés
Dworkyll
2013.03.27.
Scalzi ért a hadászathoz, de legalábbis konzultál olyannak, aki ért hozzá. Más kérdés, hogy elsősorban a dramaturgiához ért, és annak rendeli alá a bemutatott technológiákat. Szerinted pl. hiányzik a sztoriból egy drón-operátor, aki távirányítással szórakozna, miközben blokkolják a drótnélküli kommunikációt? 😉
Ez nem tankönyv, mint ahogy a Csillagok háborúja sem az ;-), azaz bőven elég, ha a technika konzisztens az üzenettel és a dramaturgiai célokkal.
A gyalogságot meg egyszerűen nem lehet túlértékelni. Repülőkkel, drónokkal, meg tüzérséggel még nem foglaltak el semmit.
KedvelésKedvelés
Gergely Tóth
2013.03.27.
Köszönöm a véleményt.
A kommunikációt csak a Szellemhadtest végén blokkolják, ráadásul pont egy olyan akcióban, ahonnan nem hiányoltam a felsorolt dolgokat. (Egy titkos rajtaütésben nem kell részt vennie sem a légierőnek, sem a tüzérségnek, bár ha már itt tartunk, az USA is minden támadást drónokkal meg távirányítású rakétákkal kezd, hogy kiiktassa az ellenfél légvédelmét, második hullámban mehet a légierő, és csak utána minden más – Irakban sem azért esett el olyan kevés gyalogos, mert golyóálló a bőrük, hanem mert az ellenfél harcképtelen volt/megadta magát, mire odaértek. (Ajánlom pl. a Bőrnyakúak c. filmet, ami még csak nem is a mostani iraki háborúról szól, ha jól emlékszem, hanem az előzőről.)
Már a partraszállást is azzal kezdték a szövetségesek, hogy légi fölényt szereztek, és a hajókról több tíz kilométer mélyen megszórták a németeket mindennel, amijük csak volt. 1944-ben. Az már a mi nézőpontunkból is történelem. Ilyen a Vének háborújában nemigen fordul elő, és a Szellemhadtestben sem. Remélem, így érthetőbb, mi az, amivel gondom volt. Ettől még nem vitatom, hogy a regény szórakoztató, a Csillagok háborúját is annyiszor néztem meg moziban, ahányszor csak tudtam. 🙂
KedvelésKedvelés