Hegedűs Péter: A nagy hadronütköztető (részlet)

Őszi chanson

Valahol falevelet égettek. Kesernyés, fehér füst szállt az elhanyagolt sétányon. A járdát szabályos időközönként beton lépcsőfokok szabdalták, egy-kettő-három, szünet, egy-kettő-három-négy-öt, szünet, egy-kettő; a ritmus kiszámíthatatlan volt, akár egy hatalmas, aritmiás szív nekilódulásai. A meredek emelkedőn ziháló-gőzölgő férfi számára valóban ez a hegy volt a város szíve. Beteg, szuvas szív, mely egyre lomhábban pumpálja az alvadó, sűrű vért, de mégiscsak az egész, agóniájában is csodálatos szervezet középpontja.

A hegy keleti lejtőjén negyvenezer ember – tavalyelőtt már csak harminckilenc, idén harmincnyolc – éldegélt egy gigantikus lakótelepen, minden panelgettók legreménytelenebbjében Az egyenbarna sötétítőfüggönyös ablakok egymás csillogását tükrözték vissza, ha a napfény nagy néha utat talált a házak közötti keskeny szurdokokba – mintha szemüveges emberek serege tárgyalna valami sötét titkot, arcukat egészen közel dugva egymáshoz. Műanyagflakonos bor és akciós parizer táplálta az itt élők kirobbanó, ösztönalapú vitalitását. A többnyire fás szárú cserjékről és aradi vértanúkról elnevezett utcákon (galagonya, áfonya, Dessewfy, Damjanich) engesztelhetetlen, szegénység-szülte pragmatizmus uralkodott. Aki hibázott, másnap már csak a kirakat túloldaláról ácsingózhatott az akciós parizerre. Álmoknak itt nem volt helye.

Negyvenezer ember álmainak, rettegéseinek, fantáziáinak, eltemetett érzelmeinek üledéke a hegy másik oldalán koncentrálódott, az alig pár hektárnyi, présházakkal és majdnem összefüggő, elvadult erdővel borított területen, mint valami homályos tudatalattiban. Az összes utcai lámpa burája ki volt törve, az oszlopok testéből rozsdás huzalgombolyagok lógtak ki. A romos présházakat mohószemű iskolások rombolták tovább tégláról-téglára, gerendáról-gerendára, lassanként dolgozva le magukat a nyirkos, dohos alapokig. A kis utcákban törmelékhalmok emelkedtek, a bokrok ágain, kerítéskarókon használt óvszerek csüngtek. A fák közt mindenfelé kitaposott ösvények húzódtak, saruk frissen dagasztva Az itt-ott eldobált mosdókagylók, a vécépapírnak használt újságoldalak, és piásüvegek valami állandó, éber jelenlét érzetét keltették. És mindenek felett diadalmasan uralkodott a pincékből áradó megecetesedett bor, a zugban érlelt cefre átható, bomló adrenalint, kiélt agressziót, kényszeredett szeretkezéseket, megbánt szavakat idéző szaga.

Egy-kettő-három-négy-öt, szünet, egy-kettő-három, szünet. A sétányon heverő nedves, tavalyi levelek szinte teljesen elrothadtak, pókháló-finomságú erezetük szerves labirintusát tárva a futó férfi szeme elé. Az idei, égő levelek füstje megköhögtette. El a temető mellett, melynek régi sírkövei vigasztalanul meredtek az alacsony égre; dúsan tenyésző moha és az esők sava mállasztotta olvashatatlan porózus-feketére a vésett kövek felületét. Újabb lépcső, ezúttal hosszabb, egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét. A futó vádlijába enyhe görcs állt, az eddigi felemás ritmus a sántikálástól szinkópák sorozatává torzult. A hegytetőn – egy-kettő-három – még van egy ép pad, ott majd leül – egy-kettő –, és megmasszírozza a lábát. Aztán felkocog a kilátóba, mint mindig; – egy-kettő-három-négy-öt – az alatta elterülő város látványa, messze elnyúló vasbeton-aszfalt karjaival újra meg újra megbabonázta.

A padon ott ült az asszony, ahogy majd minden nap. A futó valamiért egészen mostanáig teljesen megfeledkezett róla. Átlag napokon az asszony egyszerűen a hegyoldal része volt, újabb eleme a futás bonyolult pszichoterápiájának, mely főképp arra szolgált, hogy saját problémáit megfelelő perspektívába helyezze; ma apró, de bosszantó kellemetlenséggé, külön megfontolást igénylő tényezővé személyesedett. Zavarta a futót.

Egyéb tekintetben ugyanúgy ült ott, mint máskor. Talán tíz évvel, talán öttel volt idősebb a futónál, de lehet, hogy semennyivel sem. Arcán álmodozó-távolságtartó kifejezés. Csauszínű bőrkabátját a lengyelpiacról szerezhette be. Műbőrnek látszik; ahol megkopott, a kilátszó felület kartonpapírra emlékeztet. A nyolcvanas években kamionosok hordtak haza ilyen kabátokat Isztambulból és Tarvisióból, ma jobbára falusi asszonykák veszik fel őket vasárnap a templomba, a csipkés fehér blúz fölé. Szürkére fakult fekete szövetnadrágot viselt és edzőcipőt, barna haját lófarokban fogta össze. Az arca picit sápadt – a futóban azt a képzetet keltette, hogy rosszul táplálkozik, és már legalább kétszer szült. Sminket nem használt. Az egész jelenség mégis valahogy régimódian tiszta volt és üde: mintha még sosem ért volna hozzá deo-stift és ph5.5-ös tusfürdő, viszont naponta többször is megmosdott volna gyöngyvirágillatú szappannal, hideg vízben.

– Elnézést, leülhetek? – hangja kissé elfulladt a kérdés végére. A nő mintha csak akkor ébredt volna rá jelenlétére. Összerezzent.

– Hogyne. Parancsoljon. Kicsit arrébb is húzódott a hajdan pirosra festett, pillanatnyilag azonban seszínű és repedezett fapadon; gesztusa túlzott udvariasságot sugallt, hiszen eddig is majdnem a legszélén ült. A férfi óvatosan leereszkedett, hátáról vastag bodrokban gomolygott a gőz, álláról időnként kipirosodott combjára csöpögött az izzadtság. A vádliját masszírozta. Szeme sarkából a nőre pillantott, aki ugyanakkor sandított az ő arcára. Összeakadt a tekintetük, elmosolyodtak.

– Minden nap erre fut? – a nő hangja halk volt, de kedves.

– Pár hete igen. Van valami varázsa ennek a környéknek. Mintha kívül esne a városon – újra belenézett a nő szemébe, ami az előbb még szürkének látszott, most viszont egyértelműen zöld volt. Szomorúak és homályosak voltak ezek a szemek, olyan ember szemei, aki gyakran menekül a saját világába – vagy rengeteget tévézik. A nő hevesen bólintott, és az ölében heverő kézitáskában kezdett kotorászni, melynek oldalán harsányan pöffeszkedett az aranyozott felirat: Calvin Klein. Orra tövében alig észrevehető mitesszerek feketélltek.

– Én is pont ezért járok ide. Itt az ember maga lehet. Nem magányos, csak maga. Az egész olyan… – segélykérően nézett a férfira.

­– Melankolikus? – kérdezett vissza a futó. A beszélgetés kezdett átalakulni kínos intermezzóból, gyorsan letudandó kis szocializációs szerepjátékból tényleges információátadássá. Lanyha kíváncsiság ébredt benne, aminek semmi köze nem volt a szexualitáshoz. Nem tetszett neki a nő, eszébe sem jutott fölvenni a prédára leső, dürrögő hím pózát, mégis szeretett volna valamivel többet megtudni róla. Szerette volna felvidítani, vagy ha kell, megvédeni. Egy pillanatig még habozott, hogy véget vessen-e a beszélgetésnek – ha nem indul hamarosan tovább, kihűlnek és megmerevednek az izmai –, aztán hátradőlt, és figyelte a nő finomcsontú kezét, mellyel a táskájában babrált.

– Igen, épp erre gondoltam. Olyan melankolikus. Úgy értem, megint eljött egy ősz, és az egészben van valami végleges. Minden nap attól félek, hogy elkezd esni a hó – sután elhallgatott, mint aki nem szokott hozzá, hogy szabadon beszéljen az érzéseiről. Gyűrött cigarettát vett elő, Helikont, majd megkérdezte:

– Nem zavarja, ha rágyújtok? Szóljon bátran! – félig leeresztett szemhéja alól nézett a férfira.

– Egész nyugodtan. Engem egyáltalán nem zavar. Miért mindig délelőtt jön ide? –kérdezte.

– Tudja, a férjem. Ilyenkor munkában van, csak estefelé ér haza – gyorsan beszélt, védekezőn. – Nem messze lakunk, a Népkerttel szemben, úgyhogy ilyenkor kicsit kisétálok ide…

– A gyerekei?

– Nincs gyerekünk. Még nincs – idegesen pillantott órájára. – Lassan indulnom kell. Még meg kell főznöm a férjem ebédjét – ledobta alig megkezdett csikkjét az aszfaltra és mintegy engedélyt kérően nézett a férfira. Izmai már megfeszültek a felálláshoz.

– Van egy Verlaine-vers, az Őszi chanson. Nem ismeri véletlenül? – a kérdés egészen spontánul bukott ki a futó száján.

– Nem, sajnos nem ismerem. Elnézést, de tényleg indulnom kell. Kapkodó mozdulattal elrendezte magán a ruhát. – Viszontlátásra. Örülök, hogy találkoztunk.

– Én nemkülönben. Viszlát.

A férfi nem kérdezte meg a nő nevét, nem érdeklődte meg, vajon ott lesz-e másnap is, nem nézett hosszan a szemébe; egyszóval semmi jelét nem adta, hogy továbbra is érdeklődne iránta, akár emberileg, akár szexuális vágytól sarkallva. És valóban: ahogy nekiindult a hazáig vezető út hátralévő – még igen jelentékeny – részének, kihűlt izmokkal, ráhűlt pulóverrel, meghűlt szipogással, egy gyors káromkodás után, melynek keretei közt megállapította, hogy el sem tudja képzelni, mi kezdte el érdekelni a nőben, egy csepp figyelmet sem szentelt többé a találkozásnak. A lakótelepre érve kerülgetni kezdte a járókelőket (javarészt gyerekkocsit tologató, lompos ifjú anyukákat), előzékenyen gyorsított a tempón, valahányszor a busszal egyszerre ért egy buszmegállóhoz, nehogy a sofőr feleslegesen várjon rá, azt gondolván, hogy miatta rohan. Kicsit lehalkította a fülébe üvöltő zenét; az Ederlezit Goran Bregovictól. Vágtatott – hosszú, felszabadult léptekkel vágtatott. Szinte megfürdött a mellette elhaladó emberi életekben, és mint annyiszor, most is hiányérzettel elegy megkönnyebbüléssel konstatálta saját elszigeteltségét, kívülállását.

Este az ágyban váratlanul újra eszébe jutott a nő. Az emberek nagy többségéhez hasonlóan nehezen tudta elképzelni, hogy másvalakinek éppolyan mély és komplex érzelmi élete legyen, mint neki magának, de ha megfogta egy gesztus, egy pillantás, egy elejtett szó, szívesen tételezett fel a háttérben elfojtott szenvedélyeket, könnyes állhatatosságot, szívfacsaró melodrámát – afféle privát szappanoperául szolgáltak efféle képzelgései. Időnként szüksége volt rá, hogy rejtélyesebbnek, összetettebbnek, lehetőségekkel telibbnek tarthassa az életet, mint amilyen. Bár stílusérzéke lázadozott, félálomban holdfényes, giccses történetet szőtt az asszonyról, majd megunta, és azon kezdett gondolkozni, vajon Szamarkand Üzbegisztánban vagy Tádzsikisztánban van-e.

Másnap is arra futott, harmadnap is, és még egy héten keresztül. A nő másnap, harmadnap és mindennap ott volt, és beszélgettek. Sok füstöt beszívott e találkozások alatt. Magáról keveset mondott: ő nem volt része ennek a történetnek. Megtudta viszont, hogy a nő a középiskolában ápolónő akart lenni, csúnyácska volt és éjjelente arról ábrándozott, hogy valakinek majd ő is kelleni fog. Megtudta, hogy egy barátnője mutatta be leendő férjének, aki akkor még nem ivott, de már a kezdetektől nagyon szigorúan-apjukosan kordában tartotta a lányt. Miatta kellett abbahagynia a középiskolát. Beköltöztek egy pincelakásba, cigánycsaládok szomszédságába. A férfi ekkor már ivott, nagy dumás volt, tíz sör meg se látszott rajta; ha épp volt munkája, rendesen végezte, haverjai közt ő volt a jani. Később már nemigen volt munkája, s ha volt se nagyon végezte el. A Sport büfében lézengett naphosszat, és az asszony egyre gyakrabban érezte bütykös keze családfői súlyát. Megtudta, hogy bár tisztában volt vele, hogy bűn, a nő utálni kezdte férjét, utálta a szomszédait. Elkezdett templomba járni, de amikor a férje emiatt is megverte, felhagyott a lelki vigasznak ezzel a fajtájával. Lemezjátszójukon gyakran hallgatta az Omega Szomorú történetét, és éjjelente, mikor rásütött a hold, összekucorodott a hitvesi ágy szélén, a saját alkarját csókolgatta, és a könnyeket lenyalta ajkáról. Néha sósak voltak, de néha már-már édesek. A férj egy este tenyerével addig csapkodta az asszony combját és fenekét, míg az hurkásan kivörösödött, és közben azt taglalta ijesztően üres szemekkel, hogy ő nem egy ilyen dagadt, lottyadtseggű szűzkurvát vett feleségül. Az asszony pénzt kért kölcsön egy barátnőjétől, és spirált tetetett be magának, nehogy teherbe essen.

Férje az évek múltával gyakrabban vizelt a mosdókagylóba, mint az udvaron levő közös vécébe. Szokását azzal indokolta, hogy egyre kevésbé bírja a szomszédok hátrahagyta szutykot. Az asszony még magának sem vallotta be, de ő is egyre kevésbé bírta. Néha arra gondolt, szívesen lenne férfi, hogy ő is a mosdókagylóba vizelhessen. Ilyenkor elszégyellte magát. Rászokott, hogy naponta háromszor is megmosakodjon a nagy, zománcos lavórban, virágillatú szappannal, hiszen még mindig az az ártatlan, tiszta lány volt, aki ápolónő akart lenni és remélte, hogy egyszer valakinek ő is kelleni fog. Rászokott, hogy míg férje távol van otthonról, kimenekül ide a hegyoldalba közös udvaruk állandó, rikácsoló zsivajából, és édes, magafelejtő mélabúba süllyed, időnként rá-rágyújtva (otthon nem volt szabad).

A futó egyszer elvitte neki az Őszi chansont, és bár a lap átnyirkosodott izzadságától, a nő hálásan fogadta a verset, gyakran olvasgatta otthon a megviselt kis papírt, és könnyeivel nedvesítette át.

A futó tisztán látta a nő történetének hétköznapiságát: közhely, elcsépelt sablon, még saját szappanopera-ábrándozásait is több életszerűséggel ruházta fel. A leányregényekben ezen a ponton szokott megjelenni fehérbéemvés vállalkozó, aki testőreivel megvereti a részeges, érzéketlen férjet, kocsijába tessékeli nőt, a Plazában kiöltözteti – a nő természetesen rögtön átalakul Hamupipőkéből Csipkerózsikává – még beugranak self-made man herceg számára egy takonyzöld öltönyzakóért, s máris irány a Vállalkozók bálja, majd elegáns budai panzió, pezsgő, és hozzá finoman adagolt erotika.

Az első napokban kevésbé érzéketlen, esti énje sem annyira a nővel érzett együtt, inkább csak az örök Történettel. Szembesülése a felesleges, mégis elkerülhetetlen emberi szenvedéssel felzaklatta, ingerlékennyé tette. Az idő múltával azonban szükségképpen megérintette a másik személyisége: visszatért, immár jóval erősebben az érzés, mely első beszélgetésük alkalmával váratlanul kelt életre benne. Meg szerette volna védeni a nőt, adni szeretett volna neki, önzetlenül, viszonzást nem várva. Többé nem csak egy tőle fél méterre ülő, dohányzó és beszélő objektum volt a szemében. Megtudta a nevét – Julcsi, nagyjában-egészében ilyesmire számított –, megismerte arcának apró ráncait, szemének gyakori színeváltozását, kedvenc ruháit, rebbenő kezének kecses, noha kissé párnás ujjait. Ilyen apróságokból sarjadzik a meghitt, lassú szeretet.

Bár eljátszott a gondolattal, hogy felvállalhatná a szabadító-csábító herceg szerepét, sosem javasolta a nőnek, hogy találkozzanak máshol, más körülmények között, még csak a kezét sem fogta meg. Pszichiáter volt és idősebb báty, biztos pont a nő életében. Tárgyilagosan felajánlotta segítségét egy esetleges válás esetére: beszél ügyvéd ismerősével, szerez olcsó bérű lakást. Nem győzködött. Ha a nő pénzt kért volna, adott volna neki. Kérés nélkül is adni akart. Boldog volt e romantikátlan románctól, kibújt csigaházából. Fontos volt számára, hogy fontos valakinek, megbecsülte a másik bizalmát. Ahogy hűltek a napok, azon vette észre magát, hogy már nem az estéket várja, inkább a délelőttöket. A nő napról-napra vidámabb volt: felszabadultan csicsergő kis madár. A férfi úgy érezte, mindketten adtak valamit a másiknak.

Egy délelőtt, majd egy hónappal első találkozásuk után – már két pulóver volt a futón, a nőn pedig sötétzöld, műszőrmével szegett selyemkabát – egy enyhén dülöngélő, kékre borotvált férfi jelent meg padjuk mellett. Egyikük sem vette észre, míg eléjük nem ért. A nő szeme egyszerre elsötétült, riadtan hőkölt hátra. A futó kényszeredett mosollyal épp köszönni készült, amikor a rumszagot párolgó férfi durván elkapta a nő karját, és felráncigálta a padról. Másik kezével gyors, gonosz mozdulattal mellbe lökte a szintén felkecmergő futót.

– Szóval ettől kapod a könyveket, mi? Szartre, az kell neked! Abból tanulsz kurválkodni! – hangja rekedt volt, italtól hisztérikus. Bal szemének fehérje megpattant erektől vöröslött. – Mitől vagy így leizzadva, nagyokos? Most jöttök a bokrok közül az asszonnyal, mi? – újra meglökte a futót, aki egyensúlyát vesztve visszahuppant a padra. Mindeddig némán, megigézve várta, hogy az asszony ajkáról felhangozzon a vígjátéki fordulat, s nem is kellett csalódnia:

­– De mi csak beszélgetni szoktunk együtt. Különben is…

„Persze, beszélgetni” – gondolta a futó. „Arról, hogy elválsz ettől a tahótól.” Egyszerre megmagyarázhatatlan bűntudatot érzett, ahogyan a belésulykolt társadalmi konvenciók rivalgó rohamra indultak az iménti önfeledtség düledező sáncai ellen. Ekkor a nő alig megkezdett mondatát gyors, gonosz pofon szakította félbe: – Te most kussoljál! Veled majd otthon számolok, csak előbb mi is beszélgetünk kicsit ezzel a macskajancsival.

„Tomcat Johnny” – fordította le magában önkéntelenül a futó az előbbi kifejezést. Ellökte magát a padról, az ő hangja is rekedten csikordult:

– Na, ide figyelj, haver…

A gonosz, bütykös ököl teljes lendülettel robbant a pofacsontjának. Egy pillanatra megszédült – hatékony módja a beszélgetésnek, gondolta – majd hideg dühvel ütötte meg a másik gyomorszáját. A zömök férfi összegörnyedt, öklendezni kezdett. A futó remélte, hogy ezzel végére jártak az eszmecserének, amikor váratlanul pofon csattant az arcán, s egyidejűleg sípcsonton rúgták.

Értetlenül figyelte, ahogy a nő keze újabb pofonra emelkedik, aztán, amint a felocsúdott férj fejjel belerohant a hasába, a megdöbbenéstől még mindig bénán a járdára zuhant. Nagyon magasról hallotta a rikácsoló hangot, a fölé magasodó nő most idomtalan óriásnak, eltorzult arcú valkűrnek hatott a kopasz, álomszerű tájban:

– Mit akarsz a férjemtől, te rohadék! Csak a pofád volt nagy, de most majd megtanulod, kivel kezdjél ki legközelebb!

Szemei olyanok voltak, mint két fekete, gyűlöletet sugárzó üreg, ahogy újra meg újra belerúgott a földön fekvő férfi oldalába. – Mer’ én nem vagyok elég jó a nagyságos úrnak, kétszínű impotens szemétláda. Hát tudod, kivel szórakozzál! Nekem oszt nem kell a rohadt sajnálatod. Az uram legalább férfi a talpán, de te még asse vagy – utolsó szavait már alig érthetően visította, nyál fröccsent ki a szája szélén. Kézfejével letörölte, majd leköpte a futót, akinek felrepedt járomcsontjából vér csöpögött homokszín pulóvere vállrészére. A férj eddig italos bambasággal szemlélte a jelenetet, most kicsit megtántorodva közelebb lépett, és ő is rúgott egyet, vesetájra, csak a miheztartás végett, majd elrángatta a nőt áldozatától.

– Jóvan, elég lesz, most már menjünk haza. Megkapta ez már a magáét.

Görbe cigarettát rázott ki egy puha papírdobozból, rágyújtott. Belekarolt a feleségébe, és elindultak lefelé a sétányon. A csupasz ágak cinkosan fonódtak össze felettük. A férfi hátrafordult. Szavai bizonytalanul csengtek, majdnem indulatmentes, majdnem józan volt a hangja:

– Te rohadék. Ha mégeccer meglátlak a feleségem körül…

– …kitaposod a belemet – fejezte be a mondatot a futó a földről.

Miközben a pár lassan eltűnt a szeme elől, följebb tolta orrán elgörbült szemüvegét, és sziszegve talpra állt. Zúgott a feje az ütéstől, meg attól, ahogyan az aszfaltnak csapódott. Egyelőre nem volt elég ereje végiggondolni a történteket. Sétából lassú kocogásra váltott, és eltökélte, hogy azért sem fog buszra szállni. Felkocogott a kilátóba, és lenézett a völgyben kényelmesen elnyújtózkodó városra. Ugyanolyan volt, mint korábban bármikor, és abban a pillanatban a futónak csak ez számított. Hálával töltötte el a tárgyi világ érzékeket csitító megbízhatósága. Megmarkolta a korlát göcsörtös-repedezett deszkáját, s élvezte, ahogy a fa hidege átsugárzik gémberedett ujjaiba. „Még hogy monoton bú…” – fintorgott. „Akkor már inkább a konok közöny.” Egy hópehely hullott a szempillájára, majd egy másik az ajkára. A fagyos szél kellemesen hűsítette az arcán lüktető sebet.

Hegedűs Péter: A nagy hadronütköztető
Atlantic Press Kiadó, 2012

• Recenziónk: Amikor a tudás akadállyá válhat
• Fülszöveg