Amikor a tudás akadállyá válhat | Hegedűs Péter: A nagy hadronütköztető

Írta: Abády Benedek

Két idézet következik Hegedűs Péter kötetének címadó novellájából. Az első: „Szeretett volna létrehozni a vir­tu­ális térben három külön modellt, melyek a világ három nagy fizikai paradigmájának törvény­szerűségei, a tenger­nyi betáplált természettudományos, kultúr­tör­téneti és egyéb adat, valamint a hozzájuk adott vélet­len­kom­po­nensek alapján szerves egészként, önfejlesztően működnek, hogy a belső evolúciójuk eredményeként kapott rendszerek tapasztalati világunkkal való egyezése döntse majd el, melyikük jelenti a világ valódi leképezését.” A másik: „Az egyetemes entrópiával dacoló aprócska bolygón egy természeti anomáliának számító magasan szervezett létforma igyekezett e kaotikus rendet, e disszonáns szimfóniát a maga három és féldimenziós megértéséhez igazítani, hogy végre egyetlen keretbe foglalhassa a mikro- és makrovilág elegyedni makacsul nem akaró struktúráit.”

A fenti sorok nemcsak a szerző stílusát jellemzik, hanem alapvető alkotói célkiűzéseit – szerintem: dilemmáit – is. A kötetben közölt novellák többségében egy hűvös, elidegenedett világban, többnyire és lényegében magányos emberek keresik életük értelmét. Mondhatnám a modus vivendit. Többnyire nem találják – ezt az író tisztességesen, őszintén ábrázolja, és többnyire nem cselekményesen. Hőseit inkább belső történésekben jeleníti meg: töprengésekben, vívódásokban, amelyekhez a fizikai létükön kívüli világ leginkább csak apropót szolgáltat.

Mi adja a tartalmat? Az írói gondolat ereje, mélysége. A különféle társadalom- és természettudományok vívmányainak, kudarcainak, sőt olykor talán (ön)­ellent­mon­dásainak gazdag és élénk asszociációkban való megidézése – ez Hegedűs sajátos tehetsége az absztrakcióra, a fogalmakkal való elegáns foglalatoskodásra. Ehhez igazodik, vagyis ennek felel meg a stílus (noha olykor élvezkedő stilisztikai ujjgyakorlatra emlékeztet), amely öncélúan hosszadalmas mondataival, zsúfolt és gyakorta nehézkes nyelvi szerkezeteivel sűrűn az olvasó ellen szegül. Átlagos műveltségű olvasó (mondjuk gimnáziumi érettségi birtokosa) idegen szavak szótárának használata nélkül aligha számíthat a könyv legalább a felének a zavartalan megértésre. Ami, természetesen, nagy kár, hiszen emiatt sokan eleshetnek azoktól a mélyen humánus mondandóktól, amelyek valamennyi novellát jellemzik. Persze a szerzőnek szíve joga ez, amit – miután bátran és következetesen vállalja – nem szeretnék megkérdőjelezni. Kivéve, persze, azokat a – szintén nem ritka – eseteket, amelyeknél mindez funkciótlannak, inkább csak modorosságnak tűnik. Például a többi közt így ír egy óvó néni és neveltje ellentétéről:” Juci néni tajtékzó, kapálódzó, hormonvezérelt nőisége a pszichoszexuális fejlődés fallikus szakasza felé masírozó Kisfiú kifejlőben lévő… személyisége ellen.”

A 18 novella közül kiemelkedik a kisstílű nyomornak, mint az agresszió születése és virágzása termékeny talajának ábrázolása (A Késkovács fiúk), egy morbid szituáció emberségének a fel­mutatása (A fog), egy vájár-cigányzenész életének és halálának, egész világának szenti­men­taliz­mustól mentes, megrendítő leírása (Ifjabb Balog János nyugalmazott vájár története), olyan figurák emlékezetes megformálása, mint a taxisofőr vagy a fejvadász, egy cselekménysor váratlan, de nagyon is törvényszerű fordulata (Őszi chanson), a műtéte előtti, közbeni és utáni beteg „belső utazása” (Jón-rosszon túl). Ez utóbbiból idézem: „Tudata álmok és emlékek, félelmek és megkönnyebbülések mindent elborító mozaikjává tágult, s a parányi és súlytalan ego eme mozaik elemei közt bolyongott.” Ebben a szituációban, illetve közegben a szerző rendkívül otthonosan mozog.

Hegedűs Péternek a tudományok világában nyil­ván­való rendkívüli jár­tassága izgalmas és eredeti forrása-bázisa lehet írói működésének, de veszé­lyez­tet­heti is azt. Ha a tudásanyag rátelepszik a művészet érzéki, ábrázoló eszközeire, vagy akár kiszorítja őket, akkor nagyon kevesek (s e keveseknek se garantáltan pótolhatatlan) olvas­mánya lesz. Olykor ugyanis a műveltségükkel kérkedők – a befoga­dástól elidegenítő – arisztokratizmusa sugárzik írásai­ból, s ez aligha lehet cél.

Nem érzem indokoltnak, még ha a gesztust érteni vélem is, hogy a kiadó a könyv borítóján Hegedűs teljesítményét negatív kontextusba helyezéssel emeli, mondván: „a kortárs hazai prózairodalom nagyon kevés igazi ígérete közé tartozik.” Ez az állítás akkor sem lenne ízléses, ha igaz volna. De nem is az. Az viszont igaz, hogy Hegedűst ez a novelláskötet eredeti hangú kezdő íróként mutatja be, akinek későbbi munkái is érdemesek lehetnek a figyelemre.

Hegedűs Péter: A nagy hadronütköztető
Atlantic Press Kiadó, 2012

»Hegedűs Péter: A nagy hadronütköztető – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg