William Golding: A vétkes visszanéz (részlet)

Azért látogatóim is akadtak. Meglátogatott a magas pap. Megállt mellettem, és tanácstalanul nézett le rám. Hozott süteményt is, amit a házvezetőnője sütött, aztán a mennyezetre meredve kibotorkált az ajtón. Meglátogatott a templomszolga is. Aggódó arccal ült az ágyam szélén, és diskurálni próbált; de mivel a gyerekekkel való kapcsolata már régóta csak abból állt, hogy kizavarta őket a templomból, ha zajongtak, nem is tudta, hogyan fogjon hozzá. Nappal gyűrött kis ember volt, a foglalkozásához illő fekete ruhában, fekete keménykalapját a kezében tartotta. Itt, a kórteremben azonban sehogyan sem tudott mihez kezdeni a kalapjával, előbb az ágyra tette, aztán elvette, és az éjjeliszekrénnyel próbálkozott, majd onnan is elvette, mintha biztos volna abban, hogy előbb-utóbb meg kell találnia a legmegfelelőbb helyet, ahová egy kórházban a keménykalapot tenni kell. Talán azért, mert hozzászokott a szertartásokhoz, a szimbólumok pontos tudományához. Magas homlokú, kopasz fejű ember volt, a szemöldöke hiányzott, a bajusza pedig majdnem olyan volt, mint a lakónké, csak a színe volt más. Maradék, feketére olajozott haját keresztbe fésülte kopasz feje búbján. Félszeg voltam vele, mert ő is félszeg volt velem, és gondterhelt. Úgy beszélt hozzám, mintha én is felnőtt lennék, így hát sehogy sem fogtam fel azokat a komplikált dolgokat, amit mondott. Nem voltam képes kivenni, miről van szó, csak imitt-amott értettem egy-egy részletet, azokat is jórészt félre. Azt mondta, baj van a társadalommal, mire én nyomban egy titkos társaságra gondoltam. Mert vannak, akik ott állnak a templom végében, és belekiabálnak az istentiszteletbe. Már ez is épp elég baj, de ez a társaság még ennél is tovább megy. Vannak egyesek – de inkább nem nevezi meg őket, tekintve, hogy nincs a kezében bizonyíték, és egyikre sem tudna esküt tenni a törvényszéken –, szóval vannak, akik sötét este belopakodnak, megrongálják a díszeket, lerángatják a kárpitokat, s mindezt azért, mert az a véleményük, hogy az egyház túlságosan magasröptű. Eszembe jutottak azok az egymásba kapaszkodó négyszögek, amelyek szédülten lebegtek az oltár fölött, és azt hittem, értem, mire gondol. Azt is mondta a templomszolga, hogy a lelkész mindig is magasröptű volt, de úgy néz ki, hogy az utóbbi néhány évben még magasröptűbb lett. Aztán idejött Anselm atya, a segédlelkész, és ő is legalább olyan magasröptű, mint a lelkész, tán még inkább – egyszóval, mondta a templomszolga, egyáltalán nem volna meglepve, ha egy szép nap…

Itt azonban megállt, én meg eltűnődtem szelíden, milyen magasra is képes röpülni az ember, és mi történik, ha eléri a plafont. Ha pedig a segédlelkész is olyan magasröptű, mint a lelkész, akkor az ő feje is felér az árnyakig, ha ott áll a szőnyeg közepén. A folytatásra már oda sem hallgattam. Szó volt a templomfülkékről, karingekről, szentképekről, stólákról, a füstölőkről, de mindez már nem ért el hozzám. Lelki szemeim előtt homályos templom lebegett, tele hosszúra nyúlt lelkipásztorokkal.

Aztán rájöttem, hogy azt meséli, hogy is volt az, amikor meghallott minket Philippel a templomban. Mindig csak az utolsó percben gyújt villanyt, még ha Lady Crosby jön gyónni, akkor is csak azután gyújt villanyt, hogy a hölgy eltávozott. Anselm atya utasította így. De legtöbbnyire amúgy sem gyújtana villanyt, hiszen csak így remélheti, hogy elkapja azt a társaságot. Amikor meghallotta, hogy ott vagyunk, biztos volt a dolgában. Fogta a zseblámpát, kilopózott a gyülekezeti szobából, végig a kórus padsorai mellett. Aztán látta, hogy csak egy kölyök van ott, és elfogta a méreg.

Ez már érdekelt. Kedves volt tőle, hogy elmeséli, hogyan is csinálta a dolgot, hogy lopózott végig a kóruspadok mellett; lábujjhegyen. Igazán jól végezte a dolgát, ügyesen nyakon csípett.

Levette a keménykalapját az ágyról, és az éjjeliszekrényre tette. Szaporábban kezdett beszélni. Persze biztos sokat szenvedtem a fülemmel, de hát ő nem tudta, higgyem el, és különben is annyi bajuk van azzal a társasággal…

Megállt. Elvörösödött. Sárgásvörös lett. Kinyújtotta a jobb kezét.

– Ha tudtam volna, mi lesz veled, inkább levágattam volna a kezemet. Sajnálom, fiam, nem is tudom megmondani, mennyire.

A megbocsátás tisztább öröm, mint a geometria. Azóta már rájöttem erre, kissé ez is az élet természetrajzához tartozik. A gyógyítás jótékony cselekedete ez, a fény kitörése. Valóságos és pontos, mint az esztétikai élvezet, nem gyenge, nem lágy, hanem kristályos és erős. A felnőttség állapotának jele és pecsétje ez, azé az emberé, aki két karját kitárta, és a lándzsákat saját testében fogta fel. Ám az ártatlanság nem ismeri fel a sérelmet, és ezért igaz minden szörnyű példabeszéd. Az ártatlant ért sérelem nem bocsátható meg, mert az ártatlanok nem bocsáthatják meg azt, aminek sértő voltát felfogni sem képesek. Úgy hiszem, egy kissé ez is természetrajz. Úgy vélem, természetére nézve olyan a mindenség, hogy az erős, kristályos felnőtt cselekedet meggyógyítja a sebet, és el is tünteti a seb helyét, ha nem is a mai valónkból, de a jövőbeliből. Így a seb, amely különben talán tovább vérezne és el is gennyesedne, egészséges hússá forr össze. De hogy értsék meg ezt az ártatlanok?

Tulajdonképpen miről beszélt a templomszolga? Bántotta az egész, ami történt, és ami azzal kezdődött, hogy Philippel kifőztük a tervünket? De erről ő mit sem tudhatott, legalábbis reméltem. Az bántotta, hogy minden kisfiú ördög, aki önhitten és erőszakosan rombolná le a tekintély magas falát, ha tudná? Úgy ítéltem meg a dolgot, hogy a felnőttek világa olyasmiért hagyott helyben, de jó alaposan, aminek vakmerő és helytelen voltával magam is tisztában voltam. Ködösen és inkább képszerűen, mint gondolatilag arra a következtetésre jutottam, hogy tisztességesen mérték ki rám a büntetést. Száraz szájjal és eléggé hiányosan köptem le a főoltárt. De eredetileg le akartam pisilni. Rémülten gondoltam arra, mi történt volna, ha nem vonulok fékre háromszor is, mielőtt a templomba értünk. A felnőtteket felakasztják, de a gyerekeket csak megvesszőzik. Józanul és elismerőn láttam a tett és következményének pontos párhuzamát. Miért is kellene megbocsátásra gondolnom? Hiszen nem volt itt semmi megbocsátanivaló.

A templomszolga még mindig tartotta felém a kezét. Hol azt nézegettem, hol őt, és vártam. Végül sóhajtott egyet, leemelte a kalapját az éjjeliszekrényről, és felállt. Megköszörülte a torkát. – Hát akkor…

Ide-oda forgatta a kalapját, beszívta a bajszát, pislogott. Aztán már ment is, gyorsan és halkan haladt végig a kórterem közepén, jól bevált gumitalpú cipőjében, és eltűnt a dupla ajtó mögött.

Nyiii. Nyeekk.

Vajon mikor jöttem rá, hogy a magas pap lett a gyámom? Sehogy sem tudom felfogni, mi bírta rá, hiszen sohasem értettem őt. Talán a biblia forgatása döntötte el sorsomat? Vagy talán jobban meghatottam, mint amennyire képzelem? Vagy a templomszolga keze volt a dologban? Általam vezekelt talán, nemcsak a rám mért ütésért, hanem a sok megkövesült nyugtalanságért és elégtelenségért, régi bűnökért és hiányosságokért is, amelyek áthatolhatatlan fekete kővé keményedtek? Vagy csak tiltott gyümölcs voltam, elérhető, de még el nem fogyasztott gyümölcs? De bármi volt is az ok, az eredmény nem nagyon vált javára, nem sok békét hozott neki. Mások sem értették meg jobban, mint én. Kinevették a háta mögött – még tán szemtől szembe is kinevették volna, ha nem törekszik annyira az egyedüllétre, a rejtőzködésre. Még a neve is mulatságosan hangzott: Watts-Watt atya. Az énekkaros fiúk idétlen szójátékokat faragtak a „Watts-Watt”-ra. Bárcsak az ő életén is végigtekinthetnék, úgy, ahogy most a magaméra tekintek vissza. Sohasem lehetett olyan kemény, amilyen én voltam. Bizonyára át- meg átjárták a dolgok.

Tehát gyakran eljött, ott álldogált mellettem, és beszélgetni próbált, hátha megtud rólam egyet-mást. Csak állt, állt, összevonta előreugró ősz szemöldökét, és pillantása olykor a mennyezetre vetődött alóla. Ilyen vonaglásszerű volt minden mozdulata, mintha mindig valami hirtelen fájdalom indítaná mozgásra. Oly sok látszott belőle, olyan bosszúságok, hogy az ember megfigyelhette a kilépő mozgás útját, ahogy oldalra hajlítja a testét, kinyújtja a karját, és szinte akaratlanul ökölbe szorítja a kezét. Szeretek-e iskolába járni? Szeretek. Jól van – oldalra hajlás, karnyújtás, ökölbe szorítás. Olyan volt ez a beszélgetés, mint egy képtelen történet, mintha az ember zsiráfon lovagolna álmában. Igen, mondtam restelkedve, szeretek rajzolni. Igen, tudok egy kicsit úszni. Igen, szeretnék gimnáziumba járni, ha nagy leszek. Igen, igen, igen, csupa egyetértés, semmi kommunikáció. Járok-e templomba? Nem járok – legalábbis… Szeretnék járni? Igen, szeretnék.

Nos… egyensúlyozó mozgás, meghajlás, karnyújtás, ökölbe szorítás… hát akkor most isten veled, gyermekem.

Így tehát a kórterem világának is vége szakadt.

Mint mindenki, én is arra törekszem, hogy összefüggő képet alkossak magamnak a világról és az életről; erről a kórteremről csak úgy lesz teljes a kép, ha hozzáteszem, amit most, felnőtt fejjel gondolok. Falait a tiszta, gondos emberi részvét tartotta. Én ott csak kaptam, tudom. Ha sötéten festek, ha a zűrzavar mélyére nézek, arra kell gondolnom: az effajta helyek is éppen olyan világosak, mint Belsen. Mert ilyenek is léteznek, ők is részei ennek a talánynak, ennek a létnek. Téglafalak, mint minden téglafal, emberek, mint bárki más. De felragyognak, ha visszaemlékezünk rájuk.

Hát ennyit tudok mindössze a gyermek Samuelről. Nem kísérte őt dicsőség. Nem hatolt át rajta sem a szellem, sem a szépség. Kemény kis fickó volt, és több ütleget osztott ki, mint amennyit kapott. De azért megtéveszteném magamat, ha nem látnám be, hogy a fülműtétig, a kórteremvilág végéig terjedő korszakban volt valami egészen különös. Hadd gondolkozzam ismét képekben. Ha metaforikusan szivárványnak képzelem el a mennyországot, amelyben a tiszta, fehér fény tarka pávafarokhoz hasonlatos, színes fénycsóvára bomlik szét, akkor úgy látom, hogy az egyik színsugár éppen rám esik. Bűntelen voltam, ártatlan, és nem voltam tudatában annak, hogy mi is az ártatlanság. Boldog voltam tehát, és nem voltam tudatában annak, hogy boldog vagyok. A teljes színkévét talán sohasem élvezheti az ember, vagy ha igen, akkor csak a múltba vetítve, vagy másvalakin. A tudatosság és a bűn, a boldogtalanság talán együtt jár; és a menny valójában nem más, mint a buddhizmus nirvánája.

Itt nyilván véget ért egy korszak. Ezekben a képekben nyoma sincs a fertőzés gyökereinek. A ma szagának, a vállam mögül leselkedő szürke arcoknak semmi közük a kis Samuelhez. Fölmentem őt. Egészen más ország más embere ő, akihez ilyen tárgyilagos és kísérteties bejárásom van. De vajon miért marad itt abba vadsága és komiszsága e képekbe zártan? És miért nyertek bocsánatot hazugságai, érzéki csapongásai, kegyetlensége és önző természete? Mert bocsánatot nyertek. A sebhely eltűnt. Ez az elkerülhetetlen vagy talán választott szag későbbről való. Én nem ő vagyok. Olyan ember vagyok, aki a maga akaratából keresi fel az árnyak világát, és törvényt ül egy idegen lény fölött. Azt a pontot keresem, ahol jelen tudatom szörnyeteg világa kezdődött, és fölmentem a kórterem lakóját.

Itt kezdődött?

Nem itt.

Fordító: Báti László

William Golding: A vétkes visszanéz
Európa Könyvkiadó, 2012

• Recenziónk: Időtálló író időtálló regénye
• Fülszöveg