A jó Simplicissimus sétálgat | Török András: Budapest könyv

Írta: Bedő J. István

Nem csekély dolog, ha valaki még életében városi legenda lesz. Török Andrásnak sikerült. Critical Guide-ját szétesésig forgattam (igaz, ehhez a nyomda gyenge munkája is hozzájárult). Némelyik idegenvezető kolléga hencegett, hogy neki megvan az 1998-as Nagy Budapest Könyv – de ezt még senki nem látta nála, igaz, nem is merte elvinni magával városnézésre. Egyszóval a most boltokba került Budapest könyv előző kiadásaira úgy tekintettem, mint Móra hősei a ludvércre: mindenki beszél róla, de csak a lángját látták imbolyogni a láp fölött.

De egyszer eljön mindennek a feltámadása, eljött ennek is. Végre olvasható. Bármily különös, Csokonaira emlékeztetett legelőször is. Ahogy Vitéz a csikóbőrös kulacshoz, úgy írt Török szerelemdalt Budapesthez. Már maga a gondolat is, hogy egy hatalmas városhoz könyvet címezzenek, enciklopedikus ismereteket kívánt, s a megvalósítás olyan is lett. Igaz persze, hogy azért elég pontosan körvonalazható, hol érnek véget a Török András által leírt Budapest határai: jórészt a 19. században meghúzott városhatárokon belül.

Amivel egyáltalán nem szólja le a peremvidékeket, de hát a háború után a fővároshoz csatolt részeknek saját történetük van (és saját helytörténészük fogja majd megírni).

Hanem ami intra muros (a falakon belül) van – no, azt érdemes végigszemezgetni. Némi büszkeséggel állapítottam meg, hogy elég kevés teljesen új részlettel találkoztam, igaz, mélyebben ismertem meg sok mindent, főleg sok mindenkit.

Budapestet sokszor nevezik egyarcúnak, máskor sokarcúnak: mindkettő igaz. Változatos múltja volt előd-városainak is, a legutóbbi húszegynéhány felgyorsult évben szinte annyit változott (ismét), mint azelőtt egy évszázad alatt.

A Simplicissimus – Török testi-lelki jó barátja – által leírt város egyáltalán nem hasonlít a bédekkerekben megrajzolt világhoz, pedig a látvány megkapóan jól van hamisítva. Az útvonalrajzokon láthatod a főváros fontos és említésre méltó épületeit, de egyszer csak azt veszed észre, hogy egy eldugott kocsmaszerűség faliújságja éppen olyan fontos és pontos leírást kap, mint mondjuk a Zeneakadémia. A zöldséges boltja, a hányatott sorsú cukrász család üzlete vagy a szabó műhelye ugyanúgy érdekes neked, a városlakónak, mint a Parlament, a Vígszínház vagy az egykori Kúria épülete a külföldinek.

A csak épületekről, művekről szóló bédekker helyett – amit tekinthetünk kulisszaországnak – eleven várost ismer meg az olvasó. Várost, amit összeférceltek, feldaraboltak, átrajzoltak, legyalultak, átszíneztek, de lakóinak lokálpatriotizmusa egyben tartja. Ez a »helyi honfiúság« olykor csak néhány utcányi kiterjedésű, de nagy dolgokat visz végbe: gondoljunk csak Újlipóciára és a Pozsonyi Piknikre (kéretik ott elolvasni…).

A Budapest könyv kritikai mű is. Török nem fukarkodik a negatív minősítésekkel (vagy másoké felidézésével), ha rosszul sikerült épületet talál, ha a város szövete nem tud megbarátkozni valami oda nem illővel, de dicsér is, ha szellemes, bár ma még kevés rokonszenvvel fogadott tervezési megoldással találkozik.

Sajátos bájt ad a könyvnek, hogy a város szerelmeseinek, kutatóinak törzsasztalánál helyet foglaló írók, muzeológusok, történészek, jó barátok ilyen vagy olyan formában megemlítődnek, némelyik egy-egy írásával is vendégeskedik a kötetben. És ami különösen jól esik az olvasónak: ha Török András szavaitól megmámorosodva maga is városismerő akar lenni – ehhez irdatlan mennyiségű, nagyon jól válogatott szakirodalmat is talál. (A kiváló és alapos névmutató annyira magától értetődő, hogy meg sem kellene említeni. De igen.)

Névtelen fotósokat ritkán emlegetünk, ám itt kötelező: a könyv illusztrációinak jó részét a Fortepan.hu anyagából válogatták, és ebben éppen az a jó, hogy nem a – másutt egyébként nagyon helyénvaló – szép, látványos városfotók közül.

Nagyszerű könyv, letehetetlen. Természetesen városnéző sétára is alkalmatlan, mert amíg elgyönyörködünk Török szubjektív, nagyon is láttató leírásaiban, simán elhaladunk például a fontos, megtekintésre kipécézett, szép szecessziós (és családi vonatkozású) lakóház előtt (185. o.). Legjobb talán úgy használni, mint ahogy a kezdő operalátogató (ha még van ilyen) felkészül: előre megismerkedik a történettel, a szereplőkkel, a zenével, aztán már az előadáson (élesben) csak arra figyel, hogy az összhatást képes-e élvezni.

Vagyis – Török ajánlását követve – sétálni egy sort, kávézgatni egy ajánlott helyen, elolvasni a következő etapot, tovább bandukolni, tovább bámészkodni.

Török András: Budapest könyv, avagy Simplicissimus szerint a világ

Park Könyvkiadó, 2012.

• Fülszöveg
• Olvass bele!