A tinédzserek vad élete | Észt–japán bújócska két regénnyel

Posted on 2012.01.05. Szerző: olvassbele.com

Az életet sokszor sokféleképpen el lehet szúrni. Tudjuk ezt nagyon jól mindannyian. Ráadásul többnyire saját, keserű tapasztalatunkból. Amikor tanulunk belőle, többnyire sikerül is fölállni a vesztett állásból. De aztán mindig jön egy újabb esély a bakira. Így leszünk egyre érettebbek. Van, akinek ez annyira keményen alakul, hogy a felnőttségbe pofára vágódva csúszik be.

A két ifjúsági regényben (Kanehara Hitomi: Önregény; Sass Henno: Itt jártam) ez a közös vonás: a két főhős nagyon kemény tapasztalatokon megy keresztül, s mintha eleve bukásra lennének ítélve. Sass Henno könyvénél az alcím alapján és a keretes szerkezet miatt egyáltalán nem titok, hogy így járt, hiszen a sztori végén lecsukták. Kaneharánál pedig szintén visszafelé haladunk az időben, s a sorrendben első, de időrendben utolsó történet sem a megtalált emberi kapcsolatról szól.

Az észt Sass Henno könyve az öndefiníciója szerint ifjúsági regény. De mindkettőről ez ugrik be – bár sok-sok fenntartással –, bárkit is kérdezek. A műfajjal sokáig nehezen tudtam mit kezdeni. Az ide sorolt művek a fiataloknak íródtak, tehát, mondjuk, a tízes éveikben járóknak, esetleg a huszonkeveseknek. Vagyis azoknak, akik adott esetben olvasnak még gyerekkönyveket, de már kifejezetten felnőtteknek szólókat is. Vagyis ez amolyan átmeneti kategória, és egy adott mű ide sorolása nem igazán tényleges ismérveken alapul. Inkább a szerző vágyán: azt szeretné, ha a fiatalok olvasnák a művét. A baj csak az, hogy az ifjakkal nem könnyű azonosulni. Ezért a legtöbb ifjúságinak szánt könyv – az írójával egyetemben – egy felnőtt szemével nézve primitív, elnagyolt, szájbarágós. És ez értendő minden részletre: a cselekményre, a jellemábrázolásra vagy éppen a nyelvezetre.

Az Itt jártam cselekménye pörgős, az arcok gyorsan váltják egymást, kevés a kirajzolódó alak, inkább az akciófilmek sziluettjei jellemzik. Az Önregény lányos gondolatfolyamában kevés a strukturált, elmélyülten végigvitt ötlet. Vagyis mindkettőben erősebb a sodrás, s lényegében semmi nincs kivesézve, alaposan körüljárva. De miért is lenne?

A jó ifjúsági regény ugyanis nem az idősebbek által nevelő célzattal a fiataloknak szánt könyv. Sokkal inkább kivételes konstelláció, melyet nem az infantilizmus, a kóros éretlenség idéz elő, hanem egy ténylegesen fiatal ember hoz létre.

A szerző az irodalom vékony jegére téved, de siklik rajta. S ha ilyen a regény, márpedig e kettő ilyen, akkor viszont idősebb fejjel is érezhető, hogy nem csupán a főhős ifjú, nem csupán a nyelviség fiatalos, hanem megmarad még a színvonal is. Nem szakad be az a vékony jég.

Sass Henno

Felnőttként persze a másik megközelítési lehetőség, ha az ifjúsági irodalmat – ahogy az ifjúkort – egyfajta bevezetésnek fogjuk fel. Azonban ez is vezethet az előbb említett fanyalgásra. Mert a szentség előszobájában sem illik kiabálni. Az igazán magas irodalom többnyire szépirodalom is egyben. Még ha nem is édesen szép, hanem inkább választékosan. Így aztán soha nem vádolható öncélú nyelvi igénytelenséggel (önmagáért való csúnya beszéddel).

Azt hiszem tehát, ez sem a legjobb hozzáállás. Mindkét regény érezhetően kiváló – mint ifjúsági regény. Durvaságuk, meghökkentő nyelvezetük és fordulatosságuk talán éppen azért van, mert ilyenek a fiatalok. Kiegyensúlyozatlanok, kapkodóak, következetlenek, könnyelműek. A nyelvi durvaság, olykor igénytelenség nem cél, még csak eszköznek sem nevezném. Adottság inkább.

A két történet helyszínét fél világ választja el. Egy észt lakótelepi srác börtönbe kerül, egy japán lány pedig tizenévesen különböző pasik mellett kínlódik. Ám Észtország hiába van messze Japántól, a két történet összetartozik. Azokat a régi barométereket juttatják eszembe, melyeken vagy a néni, vagy a bácsi lépett elő a házikóból. Az egyik regény fiú főszereplője a másikban a lány főhős körül felbukkanó fiúk közé illeszkedik, s mintha a japán lány szintén felbukkanna az észt könyvben a háttéralakok között.

Persze, tudom én, hogy olvasás közben beugrik: „az én fiam” nem keveredik játéknak, murinak indult bizniszelésbe, hogy aztán a rendőrök és gengszterek háborújának tűzvonalába sodródjon. S „az én lányom” sem lécel le otthonról 14 éves korában, hogy a pasikat váltogassa.

Aki bele tud ebbe a tükörbe (vagy távcsőbe) nézni, nagy ember. Mindegyikünk gyermekének az ismeretségi körében vannak ilyenek, a mi gyerekeinket is megcsapja egy ilyen életútnak a szele. Ezt persze nehéz elismerni.

Az ifjúsági irodalomnak, bármennyire nem modern nézőpont, s bármennyire nem következik az eddig leírtakból, nemcsak mellékesen, hanem szándékoltan is van üzenete, küldetése. De mit ér az üzenet, ha a címzetthez nem jut el, mert a felnőttek óvó kezei befogják a fiatalok szemét-fülét.

Van jó néhány pedagógus vagy éppen szociális munkás a környékemen, aki kapcsolatba kerül a főhőshöz hasonló fiatalokkal: okos veszendőkkel. Akiknek tutira nem jön ki a lépés, mert nagy a csábítás, nagy a környezet vonzása. Ajánlom nekik, nyomják kezükbe ezeket a könyveket. Biztosan nem árthatnak.

Kanehara Hitomi

S végül felteszem a kérdést, vajon reális elvárás-e, hogy az ilyen műveken feltüntessék: Vigyázz, szókimondó tartalom! Vigyázz, az élet könnyedén válhat ilyenné! Vigyázz, ez nem a Twilight, ez nem mese, ez az élet. Természetesen a fogyasztói társadalom egyértelmű üzenetei jutnak eszembe. Mert ki gondolná, hogy a macskát meg lehet szárítani a mikróban? Ki gondolná, hogy könyvet azért olvasunk, mert semmi köze az életünkhöz?

Garantálom, hogy mindkét könyv olvasói emlékezni fognak az élményre.

Megtanulják, amit ez a két fiatal. Ha a lányokat az elutasítás, a kényelmesebb megoldás iránti vágy irányítja, akkor ismeretlen és érdemtelen pasik mellett horgonyoznak le. De a horgonyra kötve csak vesztegelni lehet. A fiúk meg, ha a nagyok játékába avatkoznak, könnyen a tűzvonalba kerülhetnek, márpedig a tűzvonalban csak célpontok vannak.

Sass Henno könyve legvégén egy felkiáltójel van. Figyelmeztetés. A könyv mondatként ér véget vele. Vedd észre magad! Nézz tükörbe! Ne ess ugyanebbe a gödörbe!