Családi karma | Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Írta: Hudácskó Brigitta

Hová mehet az, aki nem halad előre? Erre a kérdésre próbál meg választ találni Grecsó Krisztián legújabb regényének névtelen hőse. Munkája nem különösebben izgalmas, a barátnője éppen elhagyta, barátai nincsenek, a családot pedig maga mögött hagyta valahol, a szintén névtelen telepen. Legalábbis azt hitte, hogy elhagyta a telepet.

Azonban amikor jelenlegi élete zsákutcába fut, hősünk nem tehet mást, minthogy visszatér a kiindulási ponthoz: a továbblépéshez meg kell tudnia, hogy kicsoda ő valójában. „Tisztába akarok jönni magammal” – mondja, ehhez azonban először másokkal kell tisztába jönnie.

Minden egy reklámszatyornyi képpel és írással kezdődött: a főszereplő évek óta ígérgeti Juszti mamának, hogy számítógépre viszi a nagymama emlékiratait. Mivel azonban a nagyszülőknek tett ígéretek határideje rendszerint meglehetősen rugalmas, eddig még nem sikerült véghez vinni a vállalkozást. A karma elől azonban nincs menekvés: miután a kerületi újság szerkesztője mindenáron egy régi fotót és egy hozzá kapcsolódó történetet követel tőle, hősünk végső kétségbeesésében beletúr Juszti mama gyűjteményébe, hogy előhúzza a kívánt történetet.

Nem lehet azonban csak egyetlen történetet kiragadni a múltból: az emlékek ezer apró kaccsal kapcsolódnak egymáshoz, és ha egyet elmozdítunk, borul az egész konstrukció. Mert nem minden úgy történt, ahogy a családi legendárium meséli… Így hősünk elhatározza, végre megtudja, mi is az igazság egyik nagybátyjával kapcsolatban. Kiderül, Benedek sosem volt pannonhalmi szerzetes, hiába próbált meg kitörni, a telep és az otthagyott élete visszahúzta. Ahogy visszahúzott mindenki mást is: Domos tatát, aki az 1950-es évek Budapesten dolgozott, beleszeretett valakibe, ám a nő sosem tudta teljesen elfogadni Domos származását.

És visszahúzza a telep a narrátorát is, hiszen a történetek kulcsa otthon van, Juszti mamánál, a családnál. Azonban a telep nem bocsát meg: aki elszármazott, már mindig idegen marad. Nem mehet máshova, de itt sem lehet otthon, hiszen voltaképpen már a telep is csak egy képzeletbeli haza, igazából régen beleolvadt a szomszédos faluba.

Veszélyes tudást adhat a családtörténet kutatása. Bár azt hihetjük, nincs annál fontosabb, mint hogy megtudjuk, kiktől és honnan származunk, szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy utána nem menekülhetünk a családi karma elől. Hiszen korábban azt hittük, belőlünk még lehet bárki, még akármit megtehetünk. Azonban akkor mi lesz, ha kiderül, hogy „Márton tata és Juszti mama baja bennünk futott össze, akkoriban mondta egy szegedi kutatóorvos, isteni tesztcsalád vagyunk, ritka az ilyen kedvezőtlen génállomány.” Mit tehetünk, ha megtudjuk, hogy az őseink elrontott életét éljük tovább?

A regény legelső oldalán a narrátor azt mondja: „A családom, a régi idők emberei nem kezdenek ki. Hogyan viseljem el az emléküket másképp?” A kutatás végén azonban úgy tűnik, az egyetlen módja annak, hogy elviselhessük a régiek emlékét, ha mindent megtudunk róluk, amit csak lehet – a beavatkozás azonban nem fájdalommentes, a családi karma pedig öröklődik.

Grecsó Krisztián regénye egyszerre nagyon otthonos és nagyon rémisztő. A telepről elszármazott, névtelen narrátor önmagában sem nem túl érdekes, sem nem túl boldog figurája szinte kínálja magát az azonosulásra: nem csak mellette, de benne is elfér szinte bárki. Amikor azonban óvatlan olvasóként besétáltam a csapdájába, azonnal szembesültem a kérdéssel: és én vajon mennyit tudok magamról? Mennyit tudok a családomról? Talán az én génjeimben és múltamban is ott van egy regény? Kinek az életét élem? És egyáltalán, akarom én ezt tudni? Hiszen mellettem talán még bárki elférhet.

Adatok: A könyv fülszövege

Grecsó Krisztán: Mellettem elférsz

Magvető Kiadó, 2011