Fordította: Lamperth Zsuzsanna

Hosszú, éjszakai út vezetett a Nosferatu kopasz, hosszúkarmú vérszívójától Edward Cullen stílusos frizurájáig és kockahasáig. Mióta felbukkantak a viktoriánus kori regényekben, a vámpíroknak mindig volt egy tragikus, szinte szerethető oldala is.

Az 1922-es Nosferatuban, és talán a leghíresebb 1931-es Drakula című filmben, amelyben Lugosi Béla játszotta Bram Stoker ikonikus karakterét, még rémisztő lényeket láthatunk, azóta azonban átalakultak a vámpírok a mozivásznon.
Most is hátborzongatóak, csak éppen hátborzongatóan szexik.

„Egyre hihetőbbek és valóságosabbak lesznek” – mondja Meredith Woerner, a Vámpírtaxonómia című kézikönyv szerzője, aki a vérszívókkal való boldog együttéléshez ad hasznos tanácsokat. „Ezért nőtt akkorát a népszerűségük. Ötvözik a fantasztikumot a valósággal, és ez mostanában még szembetűnőbb.”

A legújabb mozifilm, az Alkonyat-Újhold vámpír hőse a trend tetőzését jelentheti: Edward Cullen egy fogatlan romantikus, akit jobban érdekel a vérnél az igaz szerelem.

A vámpírok története tragikus már a kezdetektől, ahogy az együttérzés is a halhatatlan vérszívókkal. A brit ponyvairodalom egyik regényének, a Varney, a vámpírnak – ami több, mint 50 évvel megelőzte Stoker 1897-ben kiadott Drakuláját – egy szörnyeteg a főszereplője, de ezt a szörnyeteget szomorúság tölti el amiatt, amivé lett.

Az első vámpírfilmek alkotói azonban inkább a Drakulából merítettek ihletet, nem a Varney-ból, tudjuk meg Curt W. Herr vámpírtörténésztől.

„Stoker volt az, aki az elpusztítandó gonosz erőt állította a vámpírregény középpontjába” – mondja Herr egyetemi docens, aki gótikus és viktoriánus regényirodalmat tanít a pennsylvaniai Kutztown Egyetemen. „A Varney, a vámpírban mindannyian azonosulunk a főhőssel, és sajnáljuk szegény fickót.”

A Lugosi-filmet követő évtizedek vámpírjai többnyire gonosz figurák voltak, és szinte minden második film címe tartalmazta a „Drakula” szót. Az oldottabb hangulatú 60-as, 70-es évek Hollywoodjában megjelent az érzékiség a vámpírtörténetekben; a 80-as, 90-es évekre pedig a vámpírok legalább annyira voltak rocksztárok is, mint amennyire szörnyetegek; a legnyilvánvalóbb példa erre az 1983-as Az éhség, David Bowie-val a főszerepben. Az Alkonytájt (1987) és A sivatag vámpírjai (2001) című filmekben a vámpírok már szó szerint fogatlanok, a Buffy, a vámpírok rémében pedig pont úgy járnak közöttünk, úgy öltöznek és beszélnek, ahogy mi.

„Egyáltalán nem baj az, hogy ezek a karakterek észveszejtően vonzó férfiak és nők” – mondja Woerner. „Egyszerre gyönyörűek és rejtélyesek.” A régi vámpírfilmek szereplőit ő Eric Northmannel, a magas, északi rosszfiúval hasonlítja össze az HBO True Blood – Inni és élni hagyni című sorozatából.

„A Nosferatu Orlokgrófjától megijedünk, és meg akarunk szabadulni tőle. Ami Eriket illeti, vele az egész éjszakát szeretnénk együtt tölteni.”

Szóval, a vámpírok egyre aranyosabbak lesznek, mígnem eljutunk oda, ahol Woerner vicces megjegyzése szerint már csak Bunnicula marad, a nyuszi a meséből, aki a répák levét szívogatja. Vagy talán mégsem?

Herr szerint nem így lesz. „Úgy gondolom, vissza fognak térni az ijesztő vámpírok” – mondja. „Szerintem az embereknek elegük van már a ’kasztrált’ vámpírból, de ez inkább a felnőttekre jellemző, nem a középiskolás diákokra, akik a Twilightot tartják a romantikus regényirodalom csúcspontjának.”

Eredeti cikk: From Dracula to Edward: The changing face of vampires