Németekről németek nélkül | Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy

Írta: Nádudvari Anna

Elie Wiesel csak kerülgeti a Sonderberg-ügyet, de nem érkezik el a kellős közepébe. Megismerkedhetünk a történet elbeszélőjével, a Yedidyah nevű újságíróval, aki egy New York-i lap kulturális rovatának a munkatársa, színházi kritikákat ír, míg egy szép napon a főszerkesztőjének az a különös ötlete támad: ő tudósítson egy bírósági tárgyalásról. A Sonderberg-ügyről. Hiszen egy tárgyalás nem sokban különbözik egy színházi előadástól.
Arról van szó a perben, hogy egy német nemzetiségű New York-i egyetemista, Werner Sonderberg meggyilkolta-e a Németországból érkezett, az életében először felbukkant nagybátyját vagy sem. Kirándulni mentek a hegyekbe. Egyáltalán, miért kirándul valaki az alig ismert, idős nagybátyjával a hegyekbe? Inkább elmehettek volna várost nézni. Múzeumba… A nagybácsi mindenesetre ott maradt holtan egy szakadékban. A fiatalember pedig eljött.

A mindössze száznyolcvankilenc oldalas regény 71. oldalán lépünk be a bírósági tárgyalóterembe. Az olvasó elégedetten hátradől, vagy éppen izgatottan előregörnyed: eljött az idő. Most kezdődnek az izgalmak. Mikor annak a leírására kerül sor, miféle emberekből áll össze az esküdtszék, felmerülhet bennünk Reginald Rose Tizenkét dühös ember című gyakran játszott drámájának az emléke: következnek majd a nagy összecsapások. Azonban az esküdtek anélkül, hogy egy árva hangot is váltanának egymással, letűnnek a színről.

Maga a vádlott, Werner Sonderberg ezzel szemben beszél. Vallomása különös: bűnösnek, ugyanakkor ártatlannak is vallja magát. Hogy érti ezt? Nem derül ki. Később tudjuk meg, hogy nem is a gyilkossághoz kapcsolódik a vallomás. Nem is annyira Werner Sonderberg tartja ilyennek is, meg olyannak is magát.

Werner Sonderberget nem ismerjük meg. Nincs élete, nincs alakja, nincs árnyéka. Még csak nem is szócső. Papírfigura. Mintha papírból vágta volna ki az író, hogy rájegyezhesse saját gondolatait.

A nagybácsi – akiről kiderül aztán, hogy valójában Werner nagyapja, csak megváltoztatta a nevét Sonderbergről Dunkelmanra – pedig még mindig azt harsogja, amit valamikor Hitler a fejébe töltött. A legrosszabb, legelvetemültebb náci szöveget. Ha felmentésért jött New Yorkban tanuló unokájához, hogy lehet, hogy ezt adja neki elő? S hogyhogy az unokának semmi ellenérve, csak olyanok telnek ki tőle, hogy: undorodom, eltaszítalak magamtól, megtagadlak.

Üres mondatok hangzanak el mindkét részről. A regény utolsó néhány oldala tartalmazza nagyapa és unoka színtelen, szagtalan összecsapását. Felidézve a múltból. Ugyanis a még mindig fiatal Werner Sonderberg a per után néhány évvel, ki tudja, miért, találkozni akar a perről tudósító egyik újságíróval, találkozik is, és beszámol neki mindarról, ami a haláleset előtt történt. A botcsinálta, valójában színházi kritikus bírósági tudósítóra esik a választása. Talán éppen azért rá, mert a szakmája szerint színházi ember nagyobb empátiával írhatott a tárgyalásról is, a tárgyalás vádlottjáról is, mint mások.

Elie Wiesel azonban keveset tudhat arról, milyen egy jelenünkben élő német, legyen az öreg vagy fiatal, megrögzött náci vagy eltökélt humanista. Mivel tizenévesen megjárta az egyik haláltábort, érthető, ha most, idős korában nem kíváncsi a németekre. Akkor miért ír róluk? Nyilván azt is azért, mert megjárta az egyik haláltábort.

Ha a regény inkább csak a címe szerint szól németekről, németek ügyéről, helyette mi tölti ki a lapjait? Egy zsidó ember emlékei, utazásai térben és időben. Megjelennek, akik még élnek és akik már nem élnek és akik alig élnek. Akik mesélnek, akik mesélhetnének és akik már nem mesélnek.

Mikor a hajdani cselédlányt keresi fel az elbeszélő főhős, aki őt csecsemőkorában megmentette, valóságszag csapja meg az orrunk. Pedig nem önéletrajzi elemeket tár fel az író, ő már nem volt csecsemő az adott korban. Mégis. Itt működik a beleélő készsége. A németek esetében nem. Meg általában a nácizmus tekintetében cserbenhagyja a képzelőtehetsége. Különben felvetődne benne: hátha fordítva van? Az öreg, megtört emberek szánják-bánják vétküket. Viszont némely fiatalok között tért nyerhetnek újra az ordas eszmék.

A könyv fülszövege

Olvass bele: Részlet a könyvből

Elie Wiesel: A Sonderberg-ügy

Nyitott Könyvműhely, 2011