Jánossy Lajos, Máté Gábor: Itt élet / Katona

(Folytatás)

Csakhogy Jánossy Lajos könyve egy rendkívül cizelláltan és szenvedélyesen megírt családregény, korrajz és nevelődéstörténet, egy, a végletekig szubjektív – mi más lehetne – egyes szám első személyben írott elbeszélő próza, ami – mondatta velem a dramaturg – nem éppen ordít a színpad után, mert míg a regény gyakorta, ahogy a mi esetünkben is, személyes vallomásosságra épülő alanyi műfaj, a dráma néhány költői kivételtől eltekintve többnyire nem az. Máté Gábornak és alkotótársainak azonban kétségeimet maximálisan cáfolva sikerült miszlikre szednie a könyvet, és összerakni belőle egy mulatságos és elkeserítő színpadi történetet, nagyvonalú jelenetezéssel, dialógokkal és monológokkal, adekvát zenékkel és korfestő vizuális gesztusokkal. Ahogy Parti Nagy Lajos mondta Mauzóleum című darabja kapcsán: „Én megírtam a szöveget, Gábor pedig felképelte.”

Az adaptált mű mindig kényszeres összehasonlítások tárgya lesz, ezt csak akkor lehet elkerülni – és akkor sem mindenkinél –, ha a rendező értő szeretettel, de radikálisan nyúl a prózai alapokhoz, ahogyan ez alkalommal történt, a regényírónak pedig el kell viselnie, hogy a szövege szükségképp csak ez előadás fele, fel kell dolgoznia, hogy úgy érzi, minden megváltozott. Ez mindkét oldalról önfegyelmet és nagyvonalúságot igénylő lelki- és szakmunka, hogy úgy mondjam: a kultúremberség próbatétele. Bizton állíthatom, hogy ők ketten gavallérosan kiállták ezt a próbát.

Mindezekhez pedig muszáj még hozzátennünk: csaknem bizonyos, hogy Radnóti Zsuzsa mellett az utóbbi harmincvalahány évben Máté Gábor tett legtöbbet a kortárs magyar drámák színpadra kerüléséért; sok kockázatot is vállalva, bámulatos makacsággal kereste, keresi mai szerzők mai műveit. És hogy senkivel ne legyünk igazságtalanok, az aktuális kitüntetéstől függetlenül tegyük hozzá, akad még egy harmadik személy is, mégpedig Csizmadia Tibor, aki szolnoki rendezőként és egri igazgatóként a vakmerőségig ambicionálta a kortárs magyar dráma ügyét. Köszönet érte nekik.

Dramaturgi működésem során sokszor, de szinte mindig hiábavalóan kapacitáltam költő és prózaíró cimboráimat, hogy próbáljanak meg drámát írni, hogy higgyék el, nincs annál nagyszerűbb dolog, mint a nézőtér hátsó zugából figyelni a publikum azonnali reakcióit; érzékelni a figyelmüket, hallgatni a csendjüket vagy a nevetésüket, vagy a hátukon látni a megrendülésüket, és szívből örvendek, hogy Jánossy Lajos barátom most Máté Gábor hathatós segítségével megérdemelten megtapasztalhatta ezt.