A Porrajmos emléke | Moreno Auschwitz-rekviemje a Müpában

Írta: Bedő J. István

Nagy európai túra utolsó állomása a budapesti bemutató, Roger ’Moreno’ Rathgeb, a szintó muzsikus és zeneszerző gyászmiséjét hat európai városban vitték koncertdobogóra. A mostani előadás alkalmából talán helyesebb azt mondani, színpadra állították – de ennek részleteit majd később.

Eddig már öt nagyváros koncerttermeit töltötte meg Moreno műve. Amszterdam, Frankfurt, Krakkó, Prága és Berlin – vagyis csupa olyan hely, amely a történelemben elszenvedője volt a népirtásnak, a Soának és a Porrajmosnak, vagyis a roma holokausztnak. Így hát már a mű címe is, a Rekviem és Auschwitz egymás mellé illesztése is mély fájdalmakat, kitörölhetetlen emlékeket idéz fel.

Ez a mű lényegesen több a keresztény liturgia szerinti gyászmisénél. Egy nép elpusztítására tett kísérletet idéz fel, és a roma-szintó (szinti) népért szóló imádság és könyörgés. Moreno zenei elképzeléséről, a művel való érzelmi viszonyáról részletesen lehet olvasni a mű ismertető oldalán „olyan erős érzelmekre épít, mint a félelem, magány, szenvedés, remény és kétségbeesés, és felveti azt a kérdést, hogy mindez mit jelent. Kétségbeesett lelkek milliói rettentő megpróbáltatáson mentek keresztül és nehéz próbatételnek voltak kitéve súlyos körülmények között – először becsapták, megalázták és megkínozták, végül brutálisan elpusztították őket.”

A zeneművet azoknak a megkínzott lelkeknek ajánlotta „alázattal és hálával”, akiknek „hangjai sikoltottak a hamvakkal telített földből a látogató fülébe” a koncentrációs táborban.

Így aztán a zenemű sokkal átéltebb, húsba vágóbb élmény gyermeke, mint a zenetörténet hatalmas rekviemjei, Mozart, Verdi vagy Brahms alkotásai, amelyek nem szükségszerűen egyetlen halálhoz, inkább megbízáshoz kapcsolódnak. És amelyeket végül is nem csak templomi mise részeként, hanem koncertdarabként is gyakran és szívesen hallgatunk. (Persze Benjamin Britten Háborús rekviemje sem szokványos mű, hiszen ő a békevágyat szólaltatta meg a gyászmise formai keretében.)

Moreno zeneműve nagyon mai, ugyanakkor visszatekint a zenetörténet nagy korszakaira. Hangszerelése igen erőteljes, leginkább posztromantikusnak tűnik, hiszen egyszerre van bene jelen Verdi hatalmas apparátusa, óriási vonós és főleg fúvós- és ütőhangzása. Ugyanakkor szólamai maiak, szinte mesélő, éneklő (és énekelhető) muzsika, némi profanizálással, filmzenére emlékeztető motívumokkal. Ez érthető is, hiszen nagy közönséghez szóló, érzelmeket zenévé formáló műről van szó. (Megszólaltatói maguk is csiszolták az akkor még alakulóban lévő zenedarabot.)

Nagyon meglepő, de azonnal elfogadható, hogy Moreno az orgonaversenyek eszköztárát használja, amivel ellentmond a szigorúan megfogalmazott liturgiai szabálynak (az ugyanis tiltja orgona és zenekar együttes alkalmazását). Természetesen azonban a zeneszerzőnek van igaza: minden korlátot le kell dönteni, a cél érdekében minden zenei eszközt és hangszert szabad használni. A vokális részeket a hatvan főre kiegészített Szent Efrém kórus (vezető: Bubnó Tamás) szólaltatta meg, csodálatosan tömör hangzással (aki hallotta már a férfikórust, tudja, hogy önmagában is felér egy orgonával).

A mise szólistái hazai művészek voltak. Az éterien magas fekvésű tenor, Megyesi Zoltán minden jajszava szívbe markolt. Szakács Ildikó szép fényes szopránjának minden egyes megszólalása felemelő és fájdalmas volt. Rajk Judit drámai altja különösen szépen hangzott a Requiem és Kyrie tételben. A basszus fekvésű Rácz István adta (az előzetes hírek szerint) eredetileg baritonra írt szólamot. Ettől valamennyi alkalommal sötétebbnek, komorabbnak tűnt.

A kórus és a zenekar egysége gyönyörűen mutatkozott meg a Dies irae (Harag napja) tételben. [Az itt látható részletek az amszterdami bemutatón készültek.]

Az előadás zenekara, a frankfurti Roma és Szintó Filharmonikusok, 2002-ben alakult azzal a céllal, hogy a szintó és roma kultúrában gyökerező zenei darabokat mutasson be. Hivatásos zenészei cseh, német, magyar és román szimfonikus társulatokban játszanak. Az orgona – bár koncertált a zenekarral – teljesen egyenértékű (nem pedig föléjük emelkedő) hangszer szólamként hangzott a holland Jan Raas előadásában.

Az óriási művet a szerbiai roma művész, Riccardo M Sahiti vezényelte, a műhöz hasonló, hatalmas lendülettel és mozdulatokkal – mintegy lejátszva, egész testével szinte eltáncolva a zenedarabot.

Megindító zenemű Roger ’Moreno’ Rathgeb Auschwitz-rekviemje. Az idő majd igazolja, hogy a zenetörténészek besorolják-e a korábbi gyászmisék mellé. Már és még folyik a roma holokauszt, a Porrajmos részletesen feltárása, a legutolsó túlélők emlékeit talán még sikerül rögzíteni. Az ő leszármazottaik is hallgatják, ők emlékeznek ezzel a művel. (Az előadást videón rögzítették, valószínűleg vagy műsorra, vagy forgalomba kerül – jó esetben mindkettő.)

Nem csak koncert volt a Müpa-beli előadás. A fiatal rendező Gulyás Márton némiképp performansz-szerűen állította színre. Az utolsó előtti (Lux Aeterna – Örök világosság) tételt követően a nézőtéren első soraiban ülő önkéntesek szembefordultak a közönséggel, élő megjelenítőiként a történetnek, melyet a holokauszt-túlélő, Fahidi Éva mondott el: hogyan vitték el a cigányláger népét megsemmisíteni. Ezt követte a záró Libera me (Szabadíts meg) tétel – és ezután a néma szereplők emlékköveket adtak át a nézőknek.

A gesztus a hagyományos zsidó megemlékezés különös megfordítása: a sírkőre kavicsot helyez az emlékező, itt viszont a kőre írták az elpusztított nevét, születési évét, és hogy honnan hurcolták el.

Magánemlék: a kő, amit hazavittem, az etyeki Eckstein Ignácra emlékeztetett, aki ugyanabban az évben született, mint a nagymamám…

– – – – – – –

Az előadás a Romédia Alapítvány szervezésében valósult meg.