A pia legújabb himnusza | Másnaposok

Posted on 2011.11.17. Szerző: olvassbele.com

A nagy hírverés, a kritikusok ömlengése és az esős idő végül meghozta a kedvem, hogy megnézzem a piálás legújabb himnuszát, a Másnaposok című filmet, ami, bár van benne néhány egyszerűbb, végtermékes poén, mégis arra készteti az embert, hogy a moziból kilépve még mindig ugyanazt a vigyort fedezze fel saját arcán, ami a Másnaposok megtekintése közben ráragadt. Gondolatok alkohol áztatta hazánkról.

O’Connor szociológiai kutatásai során a különböző kultúrák alkoholhasználatát vizsgálva négy csoportra osztotta az e tekintetben eltérő társadalmakat. Az absztinens kultúrákban az alkoholfogyasztás tiltott cselekedet: a muzulmánok például nem nézik túl jó szemmel, ha valaki részegen botorkál az utcán, vagy mámoros táncba kezd a müezzin énekére. Ezekben az országokban fordul elő leginkább a konfliktusivás, amikor a lerészegedés legalább egy kis időre elfeledteti az ember problémáit.

Az ambivalens kultúrák, mint amilyen mondjuk az íreké, felemás hozzáállást mutatnak az alkoholfogyasztással kapcsolatban, hiszen a féktelen ivás egyfelől valóban a kultúra része (a dublini pub ablakán meg-megcsúszó kornyikálás, majd az asztalverés dübögése hallatszik ki az utcára), másfelől viszont jelentős antialkoholista mozgalmak küzdenek a piálás ellen, és a katolikus eszmék sem éppen a kocsmázást írják fel házi feladatnak.

Megengedő kultúra a mediterrán térség társadalmainak többsége, ahol számos szokás és érték kötődik az iváshoz, az ebédhez elfogyasztott pohár vörösbor éppúgy mindennapos dolog arrafelé, mint a leérett citromok tompa puffanása. Ezekben az országokban egyébként, hiába hagyomány az ivászat, mégsem fordul elő olyan nagy arányban az alkoholizmus, mert a mértéktelenséget éles kritikákkal illetik.

Végezetül ott vannak a túlzottan is engedékeny kultúrák, melyek talán a legveszélyeztetettebbek a problémás alkoholhasználat szempontjából, minthogy ezekben, némi túlzással persze, de a részegséget az élet szerves részének tekintik, és aki éppen nem részeg, az örvendezik, hogy részeget láthat.

Zach Galifianakis, Bradley Cooper és Ed Helms

Franciaországban vagy Oroszországban a boros-, és a vodkásüveg bizony túlzottan meredek szögben pihen az emberek kezében, lustán bugyogtatva ki magából torokmelengető tartalmát. Hazánkban hasonló a helyzet. Hajnal van, még hideg, ilyenkor bántóan hangos a buszok sziszegése és az autók dudálása, a bisztróban, a jó öreg fémpultos törzshelyen bedobunk egy-két felest, hogy forróságot adjon a hideg és az egész napos meló ellen. Vagy éppen este van és társaságba megyünk, és mivel az évek alatt megtanultuk az éjszakai szórakozás forgatókönyvét, így jól tudjuk, hogy mielőtt bárhová elmennénk táncolni, előbb beülünk egy közeli kocsmába agyat zsibbasztani.

Aki nem iszik, gyanús lehet, elképzelhető, hogy nem is akar igazán mulatni, vagy csak túlzottan beszari ahhoz, hogy felfedje védtelenebbik arcát. Vagy csak ott van a szűk baráti kör: az egyikük lakásán berakják a Dallas egyik részét, és valahányszor az egyik szereplő belekortyol az üveg whiskybe, ők is poharat ragadnak. Magyarországon tehát szintén hagyomány a jóféle italok fogyasztása, és nem kell sokáig bizonygatni, hogy igen, értünk is hozzá. Értünk az elkészítésükhöz és értünk az elfogyasztásukhoz is. Értünk az élvezethez: ahogyan megforgatjuk szánkban a pálinkát, majd a lenyelés után lassan fújunk egyet ábrándos arccal, hogy a gőz még egyszer végigjárja a nyelvünket.

És ugyanennyire értünk az önpusztításhoz is: az eltiportatás lábnyomait, az általunk kiválasztott aktuális nagyhatalomnak való kényszerű pitizés szégyenét, az elhivatottság, a nemzeti öntudat és a valódi kiteljesedés útjába álló akadályok keserűségét világhírű borainkkal mossuk le magunkról, és ha a világhírű borok elfogytak, vagy éppen a szükséges pénz fogyott el hozzájuk, hát jöhetnek a műanyagpalackos, fejfájós, tablettás borok. Reggel meg aztán lehet menni újra a munkahelyre, homályos tekintettel, álomszerű hangulatban, de így, másnaposan legalább nem kell tudomást venni az éles valóságról, lehet röhögve mesélni, hogy hú, cseszdmeg, tegnap mi volt!

A Másnaposok című film egy félresikerült legénybúcsú története, melyben a vőlegény ugyan elveszik, de helyette előkerül egy ismeretlen csecsemő, egy tigris a vécében és Mike Tyson a hotelszobában. A rendező, Todd Phillips, aki korábban olyan filmeket hozott össze, mint a Cool túra, a Sulihuligánok vagy a Starsky és Hutch, eddig inkább az Amerikai pités vonalat képviselte (édes fiam, lassan tizenhárom leszel, és még mindig szűz vagy, úgyhogy iparkodjál csak szépen, iparkodjál, mert a szomszédban a Lacika már ráérzett az instant férfiasodásra: cigizik és nőkkel hál!), de legújabb munkájával egy sokkal eredetibb és szórakoztatóbb útra lépett.

A jó humor egyik legfőbb ismérve a kiszámíthatatlanság, amit többek között a Monty Python társulat, a South Park, vagy a Simpson család alkotói is alkalmaznak, és ami a Másnaposokra is jellemző. Tele van váratlan fordulatokkal, és abszurd jelenetek tömkelege követi egymást, és bár előfordul egy-két kevésbé kimunkált poén, a film hangulata miatt azokon is lehet szakadni a röhögéstől, sőt! Nem fogom elárulni, hogy mi a vége, és a vicceket sem akarom itt lelőni, annyit azért hozzátennék, hogy a vége főcím képbejátszásai alatt érdemes bent maradni a moziban.

A pia himnusza züllésre csábít, hiszen ahogyan azt a gonzó újságírás atyja, Hunter S. Thompson is megfogalmazza kultikus regényében (Félelem és reszketés Las Vegasban): „Aki vadállatot csinál magából, az megszabadul az emberi lét fájdalmától”.