Firkák a margóra Kierkegaard után – Ház a tónál

Írta: Oroszi Agi

Simon Wyler épített egy csodás házat. Mint egy hatalmas stég falakkal és tetővel. Csupa ablak, pompás kilátással, körötte csenddel és békakuruttyolással.

Alex, Simon fia úgy dönt, rendbe hozza az évek óta üresen álló épületet, és beköltözik. A postaládában egyszer levelet talál, melyben egy bizonyos Kate Forster leírja, mennyire szeretett itt lakni, és egyúttal megkéri a következő lakót, hogy az esetleg ide érkező leveleit továbbítsa a megadott címre.

Alex érdeklődését felkelti a levél, ezért válaszol rá. Az eleinte tartózkodó, óvatosan ismerkedő levelezés bensőséges kapcsolattá alakul át. A baj csak az, hogy Kate és Alex időben két évnyire vannak egymástól…

Na de nincs olyan furcsa helyzet, amelyet egy kis humorral és lazasággal ne tudnánk átvészelni. Elfogadni.

Félretéve a racionális gondolkodást, átlépve a fizika ma ismert korlátain azt láthatjuk, hogy minden és mindenki kapcsolatban van egymással. Kate és Alex leveleiből egyre több dolog derül ki. Például Kate elhagyta kedvenc könyvét, amelyet Alex megtalált. Kate egyik születésnapi buliján Alex is vendég volt.

Ahogy egy papíron a találomra rajzolt vonalak itt-ott keresztezik egymást, úgy kapcsolódik össze, majd válik szét a szereplők élete. A lehetőség pedig újra és újra megvan, hogy megint összefusson a két vonal.

Sören Kierkegaard, dán filozófus és teológus tökéletesen megfogalmazta, hogy „az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell”. Számos lehetőséget felismerünk és kihasználunk, még több mellett elmegyünk. Egyszerűen azért, mert nem akarunk élni vele. Esetleg azért, mert még nem értünk meg arra, hogy minden változatot mérlegelni tudjunk. Valóban előre látva, vargabetűk nélkül tegyük meg az utat célunk felé. Talán ezt a legnehezebb megvalósítani. Visszatekintve inkább kacskaringós nyomvonalakat látunk, amelyek mind ugyanoda vezetnek: oda, ahol éppen vagyunk.

Vannak történések az életben, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. És vannak azok a dolgok, amelyeket úgy egészében felfogunk, de a részletekben gyorsan elvesznénk. Belebonyolódhatunk hosszas fejtegetésbe, vajon miképp lehetséges, hogy időn és téren keresztül összefonódik kettő vagy több ember élete. Talán jutunk is valamire, talán a jelenleg ismert fizikai törvények emelnek falat.

Elgondolkodhatunk azon is, hogyan lehetséges, hogy valakit megkedvelünk csak a levelei által. Saját elképzeléseinket vetítjük rá a másikra, ez világos. Azonban azzal tisztában vagyunk-e, hogy a másik ember iránti érzelmeink mekkora hányadát teszik ki ezek az elvárások?

A jó hír az, hogy nem kell mindenre magyarázattal előállnunk. Elég, ha elfogadjuk: a dolgok mindig úgy vannak, ahogy lenniük kell.

A Ház a tónál című filmet Sandra Bullock (Kate Forster) és Keanu Reeves (Alex Wyler) főszereplésével Alejandro Agresti rendezte 2006-ban. A film alapötlete egy dél-koreai darab, Hyun-seung Lee Siworae (Il Mare) című mozija még 2000-ből.