Bistro de Lu ǀ Offenbach: Hoffmann meséi ǀ Operaház

Posted on 2022. december 17. szombat Szerző:

0


D. Magyari Imre ǀ

Megengedhetetlenül henye, már-már cinikus, ahogy valaki megfogalmazta – talán én – Offenbach egyetlen, 1881-ben bemutatott operájának tanulságát az előadás végeztével: Ha randevúra készülsz, ne rúgj be! Mert természetesen nem erről szól a mű (noha ez is benne van), hanem például a férfi–nő kapcsolatról.

Sőt a rivális férfiak (Hoffmann és Lindorf) és a rivális nők (Stella és a Múzsa) kapcsolatáról, különösen ebben az előadásban, amiben visszaállították a mű élére Múzsadalt (és persze benne van a Barcarola, a szeptett, a Gyémántária). Hoffmann (László Boldizsár) tehát igazából nem Nicklausse (Miklós) nevű barátjával érkezik a színpadon látható vendéglátóipari egységbe, hanem a Múzsával (Mester Viktória), aki céljának könnyebb elérése végett felvette Nicklausse alakját. A Múzsa célja Hoffmann visszahódítása: arról énekel, hogy már Hoffmann békés otthonában üldögélt, amikor Stella, az énekesnő (Kolonits Klára) „felkínálkozott” neki és teljesen összezavarta.

A visszaállítás ténye ne keltsen bennünk visszatetszést: a mű, ahogy Bozó Péter írja igen alapos, tanulságos, sőt szórakoztató könyvében*, „a szerző halála miatt torzó maradt”, de ezt a torzót már az 1881-es ősbemutató megtartása érdekében kiegészítették, s ez a toldozgatás-foldozgatás máig tart. Az operának ugyanis, hiszen befejezetlen, Bozó szép megfogalmazásával „nincs definitív műalakja”. Még a felvonások sorrendje is változó! Hoffmann sosem tudja, mi várja a kocsmában… Az Operaház mostani, igencsak épkézláb variánsát Kesselyák Gergely karmester, Szabó-Székely Ármin dramaturg és Székely Kriszta rendező készítette, nekik köszönhető a Múzsadal is.

Titokzatos egy nő ez a Múzsa: ő is meghódította Hoffmannt, de megtartani már nem tudta. Viszont képes arra, hogy gond nélkül, hipp-hopp felöltse valaki más alakját. Úgy látszik, nem valós személy, hanem jelképes alak, tán az alkotás szimbóluma. Amiből rögtön kiderül a néző számára, hogy a fantasztikum birodalmában vagyunk, mint Hoffmann novelláiban szinte mindig, bár múzsa éppenséggel nem szerepel nála.

Tudnivaló, hogy az opera három Hoffmann-elbeszélésre épül, az Olympiáról szóló felvonás A homokemberre, az Antoniáról szóló a Krespel tanácsosra és a Giulettáról szóló Az elvesztett tükörkép történetére, ami a Szilveszteréji kalandok utolsó darabja (mindegyik megvan magyarul; egyáltalán: jól állunk Hoffmannban). A megszállottak azt is tudják, hogy a mű más Hoffmann-elbeszéléseket is megidéz, például Lindorf tanácsos neve Az arany virágcserépből való, de felsejlik A delejező, a Don Juan (míg Hoffmann a szerelmeiről mesél, a szomszédos színház színpadán Stella ebben az operában lép fel), A kis Zaches, akit Zinnobernek neveztek, sőt Chamisso Peter Schlemihlje is – mi több, Peter (Pataki Bence) színre is lép…

Németesként hajlamos lennék beleveszni E. T. A. Hoffmann igencsak borzongató, nyugtalanító világának elemzésébe, de az olvasó szerencséjére könnyű visszafognom magam, mert igazából nem tudok róla sokat. Határozottan félelmetes, ez biztos. Ha gyerekkoromban olvasom, biztos károsodom mentálisan, azaz frászt kapok attól, hogy a homokember az idejében lefeküdni nem akaró apróságoknak homokot csap az arcába, hogy kipattanjon a vérző (!) szemük, amit aztán a zsákjába gyömöszöl és felvisz a Holdba, eleségül a csemetéinek… Ez a Hoffmann nem lehetett egy kiegyensúlyozott, derűs lélek. Rüdiger Safranski írja róla remek Romantika-könyvében: azzal a tudattal élt, „hogy megőrül, ha képzelgései eluralkodnak rajta”.

Meg kéne nézni egyszer a levelezését, a róla szóló visszaemlékezéseket… Mindenesetre E. T. A. Hoffmann személyének semmi köze sincs Offenbach operájához, sőt igazából a műveinek se sok. Ez egy opera, aminek a főszereplőjét Hoffmann-nak hívják, akivel hasonló dolgok történnek, mint egy Hoffmann nevű író szereplőivel.

(Istenkém, Berté Három a kislány című operettjének sincs semmi köze Schuberthez. Azaz pontosan annyi, mint Nádor Mihály és Faragó Jenő Offenbach című, 1920-ban bemutatott operettjének a valóságos zeneszerzőhöz.)

A librettó szerinti mű Hoffmann korában, Luther kocsmájában kezdődik. Székely Kriszta rendezésében: napjainkban, Lu (Gábor Géza) bisztrójában, mi több, egy nyugat-európai pályaudvaron, ahol ez van kiírva: Bistro de Lu (díszlet: Pallós Nelli, jelmez: Pattantyus Dóra). Ezt a pályaudvart nem teljesen értem; a műsorfüzetben nagyon szívesen olvastam volna egy interjút a rendezővel is, ahogy a Kesselyák Gergellyel készült beszélgetés igen hasznos információkat közöl. (Az általam látott előadáson Alain Guingal vezényelt.)

A szereplők ülnek életük vonatán? De nem ülnek, a váróterem bisztrójában, ha úgy tetszik, restijében ülnek, mint Bereményi Géza és Cseh Tamás Frontátvonulásában Vízi és Ecsédi. Ahelyett, hogy utaznának, élnének, itt ülnek és isznak. Talán nem is látják a vonatokat, amik elvinnék őket a világ tájaira? Olykor befut a szerelem vonata, de még mielőtt elindulna, kisiklik?

A bárpult fölött egy kijelző lóg. Hol a menetrendet látjuk, hol különböző ál-hirdetéseket – ezek rendkívül szellemesen és ironikusan kapcsolódnak a történethez (mozgóképtervező Varga Vince): OLYMPIA, OIL OF LIFE; OPTIQUE COPPELIUS; STELLA EAU DE TOILETTE…

Hoffmann barátai közül Hermann (Pataki Bence) egy „hideg szívű játékbabát” szeret, Wilhelm egy „káprázatos képességű” lányt, Nathanael (Szappanos Tibor) pedig egy „büszke, könnyűvérű” nőt. A költő maga most épp Stelláért hevül, mert úgy érzi, a lány felidézi eddigi nagy szerelmeit. Ő egymagában a három nő, a három lélek: fiatal lány, művész és kurtizán. Szó se róla, Stellának tetszik is a költő, az előjátékban valami összezördülés után békítő levelet küld neki, de ezt Lindorf (Kálmán Péter) simán megvásárolja a küldönctől. Efeletti bánatában Hoffmann inni kezd, és közben elmeséli az említett nagy szerelmeket. Persze alighanem örömében is pohárhoz nyúlna… Ő már túl van a játékbabán, a káprázatos képességű lányon és a könnyűvérű nőn is. A gonosz Lindorf gonosz alakmásai, Coppélius, Miracle és Dappertutto belezavartak mindegyik kapcsolatba, mindegyiket tönkretették. Most elkezdődhetne valami Stellával, de ez a gaz Lindorf megint bekavar. És Stella elmegy vele! Hoffmannak marad a múzsa, az alkotás – már ha képes abbahagyni az ivást.

Azt hiszem, kár lenne mélyebb értelmet keresnünk a három, Székely Kriszta sok rendezői ötletével feldúsított történetben. Beleszeretünk valakibe, aztán csalódunk, így megy ez. A gonosz meg mindig résen van, ez is igaz. De a zene és az előadás pompás! Az Operaház játssza úgy is, hogy a nagy női szerepeket egy énekesnő, Kolonits Klára énekli, és úgy is, hogy négyen: Bernáth Éva, Jónás Réka Piroska, Horti Lilla és Ádám Zsuzsanna. A négy gonosz ebben is, abban is Kálmán Péter. Az igazi ínyencek mindkét változatot megnézhetik. De legalább az egyiket mindenképpen nézzék meg!

Fotók: Operaház (A képek különböző előadásokon készültek.)

Offenbach: Hoffmann meséi
Librettó: Michel Carré, Jules Babier
Bemutató: 2021. december 4., Erkel Színház
A látott előadás: Operaház, 2022. szeptember 16.
Rendezte: Székely Kriszta
Koreográfus: Gergye Krisztián
Díszlet: Pallós Nelli
Jelmez: Pattantyus Dóra
Magyar nyelvű feliratok: Lakos Anna

 

 

A szerkesztő megjegyzése: Kedvcsinálónak idetenném Olympia, a játékbaba dalát, Patricia Janečková 2017-es koncertelőadásában

*Bozó Péter:
Fejezetek Jacques Offenbach
budapesti fogadtatásának történetéből

Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2021
272 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
online ár a lira.hu-n 3790 Ft
ISBN 978 615 506 2537