Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye (részlet)

Posted on 2022. június 16. csütörtök Szerző:

0


A Jad Vasem elnökének

Tisztelt Elnök úr! Az alábbiakban beszámolok az ott történtekről. Értésemre adták, hogy Ön elvárja tőlem ezt a beszámolót – ennek szívesen eleget is teszek –, valamint hogy továbbra is megbízik bennem. Amikor hozzákezdtem az íráshoz, megpróbáltam tárgyilagosan, a lehető legtisztább formában elkészíteni a jelentést, anélkül hogy belekeverném személyemet vagy élettörténetemet, melyek egyébként sem tartanak különös érdeklődésre számot, azonban az első mondatok leírása után be kellett látnom, hogy a tervem nem fog sikerülni, hiszen én magam vagyok az edény, amelyben a történet él. Ha a belső repedések tovább tágulnak, és az edény eltörik, a történet is elvész.

Mindig felnéztem Önre. Többször is részt vettem az Ön által szervezett megbeszéléseken, és fontos megbízásokat kaptam Öntől, ezt az utolsót is. Nem fogom elfelejteni a megható szavakat, melyeket a könyvem bemutatóján mondott. Minden erőmmel támogattam, mégsem emlékszem, hogy valaha beszéltünk volna a szakmán kívüli dolgokról. Nem panaszkodom, hiszen tudom, milyen súlyok nehezednek a vállára. Emlékszem az irodájából nyíló gyönyörű kilátásra a jeruzsálemi erdőre, a kőfalak illatára és az öltönye finom szövetére. Mindig is hűséges követe voltam. Magam előtt látom bölcs arcvonásait, és most mint az emlékezés hivatalos képviselőjéhez fordulok Önhöz.

A soát gyakorlati megfontolásokból kezdtem kutatni. Ahogy mindenki, a leszerelést követően én is utazgattam egy ideig, majd némi bizonytalanság után beiratkoztam az egyetemre, nemzetközi kapcsolatok és történelem szakra. Minden vágyam az volt, hogy diplomata legyek. Azt gondoltam, külföldön boldogabb életem lesz. Bár tudtam, hogy a külszolgálati pálya fénye megkopott és a digitális korszakban súlytalanná vált, a diplomáciai munka mégis előnyösnek tűnt a számomra. Láttam magamat, ahogyan világos öltönyben ülök egy trópusi kávéházban, és napjaimat elegáns semmittevéssel töltöm, szerény, de tisztességes állami fizetésért. Nem vágytam főszerepre, arra, hogy tereket és utcákat nevezzenek el rólam. Legszívesebben történelmi alakokról és eseményekről szóló könyveket olvastam, amelyek megnyugtatóan lezártak és véglegesek, semmit sem lehet változtatni rajtuk. A kitalált történetek egy idegen ember szeszélyétől függenek, ami nyugtalansággal töltött el.

Másodéves hallgatóként, huszonnégy évesen felvételiztem a Külügyminisztériumba, és az első kör írásbeli vizsgáin minden nehézség nélkül meg is feleltem. A második körben viszont, amelyre néhány héttel később került sor, a vizsgáztatók tréningekkel és fondorlatos játékokkal szórakoztak velünk, majd egyenként interjúztattak. Az idő múltával egyre inkább azt éreztem, hogy zátonyra futok. Már az értesítés megérkezése előtt tudtam, hogy megbuktam.

Rövid ideig azt tervezgettem, hogy elutazom a Távol-Keletre, Thaiföldre, hiszen a jövő bezárult előttem. Viszont a pénzügyi és családi megfontolások (apám éppen megbetegedett) kedvemet szegték. Mivel a diplomáciai pálya álmának befellegzett, otthagytam a nemzetközi kapcsolatok szakot, amely nem is érdekelt különösebben, és történelem szakosként folytattam a tanulmányaimat. Nagyon szerettem történelmet tanulni, szemináriumi dolgozatokat írni, kutatni, órákig a könyvtárban ülni régi folyóiratokat böngészve, kimenni a büfébe, visszamenni az olvasóterembe, nyugodtan éltem, és a komolyság talárjába öltöztem. Természetes volt, hogy mesterszakon folytatom, ahol a névtelenségből a dékán kurzusára írt szemináriumi dolgozattal törtem ki, amelyet a dékán dicséretben részesített. Majd maga mellé vett, és tanársegédi állást ajánlott. Ígéretes fiatal történész lettem, amire nagyon büszke voltam. A dékán a rám váró lehetőségekről beszélt, a jövőbeli külföldi tanulmányaimról, már láttam magam Oxfordban vagy Bostonban egy kandalló mellett, tisztességben és kényelemben megöregedni, és már nem is bántam annyira, hogy a Külügyminisztérium eltanácsolt.

Óvakodtam a modern történelemtől, amelyet óriási erővel zubogó, félelmetes vízesésnek láttam. Békére és nyugalomra vágytam, ezért választottam az ókor kutatását, amelynek a története lezárt és végleges, és amely nem kelt különösebb indulatokat. A Távol-Kelet történetével készültem foglalkozni, de beláttam, hogy ehhez kínaiul vagy japánul kéne megtanulnom, márpedig nem igazán van nyelvtehetségem. Népünk zavargásokkal és katasztrófáival terhes történetétől igyekeztem távol maradni, már az út kezdetén tartottam a rám leselkedő veszélytől. De ahogy megismerkedtem Ruttal, és tudtam, hogy ráléptem a házasság felé vezető útra, arra kényszerültem, hogy gyakorlati fogalmakban kezdjek gondolkodni. Ahogyan egyre jobban elmélyültem a tanulmányaimban, rájöttem, hogy elméletben az egész emberiség történelme nyitva áll előttem, a gyakorlatban viszont kicsi az esélyem arra, hogy becsatlakozzam a tudomány vérkeringésébe. A kevés felszabaduló egyetemi állást a hosszú idő óta az egyetemen tanító előadók töltötték be, a határozott idejű, rövidebb munkákra pedig külsősöket vettek fel, éhbérért.

Egy nap a dékántól, aki nagyon kedvelt, megtudtam, hogy a titkosszolgálat Irán-szakértőket keres, és fedezi az alkalmas jelölt doktori tanulmányait perzsa történelemből. A feltétel, hangsúlyozta a dékán, hogy a tanulmányok végeztével hét évre katonai szolgálatba lépjek. Bár tudtam, hogy irodai munkáról van szó a hadparancsnokságon, nem harctéri szolgálatról, vagyis nem kell újra tankba ülnöm, mint a kötelező katonai szolgálat alatt, kirázott a hideg a gondolattól, hogy újra besoroznak a hadseregbe, ezért néhány álmatlan éjszaka után megüzentem a dékánnak, hogy nem élek a lehetőséggel. Ráadásul egy nehéz idegen nyelvet is meg kellett volna tanulnom ehhez a szakterülethez. A dékán megértett, és azt mondta, hogy ez esetben csak egy lehetőségem maradt, ha történész szeretnék lenni Izraelben – a soáról kell doktorit írnom.

Nagyon megrémültem. Inkább eveztem volna tovább életem nyugodt taván, ahogy addig, gond nélkül, érzelemmentesen. Volt néhány meddő próbálkozásom, hogy megfutamodjam a feladat elől, ami majdnem sikerült is: egy jó nevű perthi egyetem Ausztráliában felvett volna a középkori európai történelem doktori programjára, állták volna a lakhatási költségeimet és felvettek volna tanári állásba. De Rut egyáltalán nem lelkesedett az utazás ötletéért, és már ki volt tűzve az esküvőnk időpontja. Ha a napos tengerpartot választottuk volna, ahol délután négy órától szolgálják fel a sört, közös sorsunk talán másképp alakul.

Megadtam magam.

Felkerestem a dékánt, és közöltem vele az elhatározásomat: kész vagyok az emlékezés igájába fogni magamat. Attól az órától kezdve, hogy igent mondtam, majdnem minden jóra fordult. Kaptam ösztöndíjat is, egy amerikai zsidó család adományából, amely fedezte szerény megélhetési költségeinket. Elkezdtem németül tanulni, és pár hónappal később már olvastam és értettem az SS-parancsnokság levelezését. A némettudásom meglehetősen alapszintű volt, Heine vagy Goethe szövegeivel meg sem próbálkoztam. Minden könyvet és tanulmányt elolvastam, ami a kezem ügyébe került, teljes erőbedobással, rövid idő alatt rengeteg szakmunkát faltam föl. Legfőképp a népirtás technikai részletei érdekeltek: a rendszer működése, a végrehajtók, a módszer. Egyre elmélyültebben kutattam, míg végül kikristályosodott a doktorim témája, és megkaptam a témavezetőm engedélyét a kutatásra. Sínen voltam.

„A németországi megsemmisítőtáborok munkamódszereinek hasonlóságai és különbségei a második világháborúban” volt a disszertációm témája, amelynek megírásához akkoriban láttam hozzá. Összevetettem a különböző táborok megsemmisítési munkafolyamatát: Chełmno, Bełżec, Treblinka, Sobibór, Majdanek és Auschwitz (érthetők a különbségek, hiszen a két utolsó abban különbözött a többitől, hogy munkatáborként is működött, míg az előbbiek kizárólag megsemmisítőtáborok voltak), és elemeire szedtem szét őket. Külön-külön minden egyes tábor működési fázisait megvizsgáltam a történész mikroszkópján keresztül, a marhavagonokból való kiszállás pillanatától a levetkőztetés, majd a ruhák és a személyes holmik összegyűjtésén és a németektől kapott, az áldozatok megnyugtatására és megtévesztésére szolgáló tárgyakon át a haj lenyírásáig, a menetelést a gázkamrákba, azok épületét és a bennük használt gáz típusát, a zsidók gázkamrákba terelésének módszerét, a várakozás folyamatát, az aranyfogak kitépését és az arany utáni kutatást a test nyílásaiban, a holttestektől való megszabadulás módját, a munkaerő elosztását a megsemmisítés különböző állomásain, és így tovább, a hasonlóságokat és a különbségeket kerestem. Természetesen minden fázis megszámlálhatatlan részletből áll, azok további változataival és válfajaival. Száz és száz könyvet és tanúvallomást olvastam el az életről és a halálról a táborokban, sőt talán több ezret is, és amennyire tudtam, elmerültem az eredeti dokumentumokban is, hogy olyan részleteket tárjak föl, melyek rejtélyét még nem oldották meg teljesen. Tengernyi adatot ismertem meg, amelyekben biztos kézzel tájékozódtam. A folyamatábrák egyre többfelé ágaztak szét, de nem veszítettem el felettük az uralmat. Először a tényeket osztályoztam akkurátusan, amihez Rut összehasonlító fájlokat készített, majd megvizsgáltam a tudományos kérdést: mi volt az oka annak, hogy a munkamódszereknek többféle válfaja létezett, miért nem egyeztek meg teljesen, ahogyan az a szervezet és a megbízatás természetétől elvárható lett volna.

Ezzel párhuzamosan megélhetési okokból csoportokat kezdtem vezetni a Jad Vasemben. Ön állt annak a bizottságnak az élén, amely felvett a munkára, emlékszem ragyogó arcára, és arra, hogy féltem Öntől. Azt kérdezte, miért szeretnék idegenvezetőként dolgozni, és hogy tisztában vagyok-e a munka lelki terheivel. A válaszom csak félig volt igaz: azt mondtam, hogy az idegenvezetői munka kivételes alkalom a történész számára, hogy elméleti tudását a mindennapi életben is kamatoztathassa, és hogy tudományát a nagyközönség elé tárja.

Terhes feleségemről nem beszéltem, és arról sem, hogy kis családomat el kell tartanom. Elmondtam viszont, hogy a disszertációm befejezésének hajrájában vagyok, és már rengeteget tudok a megsemmisítés folyamatáról, a legapróbb részletekig. Az önéletrajzomban feltüntettem, hogy a katonai szolgálat idején a páncéloshadosztály kiképzésekor én tanítottam be a tank ágyújának kezelését, illetve hogy később, amikor történelem szakra jártam az egyetemen, a dékán tanársegédje voltam. Az interjún azt a feladatot kaptam, hogy nagyon röviden foglaljam össze a varsói gettófelkelés történetét, mintha iskolai tanulók előtt beszélnék. Úgy tűnt, hogy jó benyomást tettem Önökre, mert már másnap visszahívtak azzal, hogy felvettek a munkára. Nem hallgattam a munka lelki terhére utaló figyelmeztetésére, mert sosem voltak számottevő kedélyhullámzásaim, azt hittem, hogy immunis vagyok ezekre. Erőtől duzzadva vágtattam ki a rétre, mint egy ifjú bika. Azonnal elkezdtem csoportokat vezetni a múzeumban, a Világ Igazainak fasorán és az osztálytermekben, rázúdítottam a gyerekekre a felhalmozott tudásomat. Volt ehhez bizonyos tehetségem. Arra törekedtem, hogy élesen és világosan összegezzem a megszámlálhatatlanul sok részlettel bíró nagy történetet, hogy megragadjam a cselekmény főbb szálait, hiszen ha annak minden részletére kitérnék, akkor elveszíteném a hallgatóság figyelmét. Az egyik első csoportomban a gyerekek azt mondták a tárlatvezetésem után, hogy most először értették meg ezt a döbbenetes dolgot, a soát. Szorgalmasan és alaposan felkészültem az előadásokra, nem fordult elő, hogy felkészületlen lettem volna. Abból indultam ki, hogy semmit sem tudnak, és az én felelősségem, hogy átörökítsem rájuk az emlékezés munkáját. Beszéltem nekik a történeti és a modern antiszemitizmus gyökereiről, a nácizmus hatalomra jutásáról, egy keveset Adolf és első híveinek életrajzáról, a világháború kitöréséről, a jogfosztásról, a gettóba zárásról, a deportálásról és a megsemmisítésről. Néhanapján feltűnt egy-egy érdekesebb arc, lányé vagy fiúé, esetleg egy értelmesebb kérdés, de általában egyik osztály jött a másik után, anélkül hogy különösebb benyomást tettek volna rám. Emlékszem, hogy Ön egyszer váratlanul bejött az előadásomra, melyet rehovoti vagy gederoti középiskolásoknak tartottam, leült hátul, intett, hogy folytassam, és én jó benyomást akartam tenni Önre. A képernyőn épp Treblinka térképvázlata látszott, amelynek alapján könnyedén, lendületesen beszéltem a megsemmisítés állomásairól, a holttestek elégetéséig a nagy emésztőgödrökben. Néhány perc múlva bólintott és kiment. Később azt hallottam a részleg vezetőjétől, hogy lenyűgöztem a tudásommal, de megjegyezte, hogy kicsit több érzelmet is belevihetnék a mondandómba, valamint hiányolta, hogy nem beszéltem az áldozatokról. Történész vagyok, gondoltam, nem szociális munkás, de azért megígértem, hogy a jövőben jobban figyelek majd erre, és kijavítom a hibáimat.

Először a disszertációm megírásának apropóján utaztam Lengyelországba, hogy lássam azokat a helyeket, amelyekről addigra már több tízezer lapnyi szöveget olvastam. Témavezetőm, az egyetem holokauszttanulmányok kutatócsoportjának vezetője, akinek kiterjedt kapcsolatai vannak Lengyelországban, velem utazott volna, de az utazás előestéjén beállt a háta, talán még porckorongsérve is lett, így egyedül utaztam el. A repülőtéren autót béreltem, és két hétig a táborokat látogattam, ki voltam éhezve rájuk, és több száz fényképpel, illetve teleírt jegyzetfüzettel tértem vissza. Ezen az utazáson minden a helyére került. Pontosan megértettem, hogy mit látok, s ez felemelő volt, valóságos intellektuális eksztázis. A disszertációm színvonala óriási mértékben javult. Néhány hónap múltán újra Lengyelországba utaztam, a Jad Vasem által indított, az Izraelből Lengyelországba érkező csoportok vezetésére felkészítő tanfolyam keretei között. A helyeket már ismertem, szinte otthon éreztem magam. Miután hivatalosan is kineveztek idegenvezetőnek, egymás után jöttek a meghívások, és egyre gyakrabban utaztam Lengyelországba. Minden egyes csoporton több ezer sékelt kerestem, és végre-valahára becsülettel el tudtam tartani a családomat, Rutot és a kis Idót. A középiskolás csoportok dömpingje idején hamarosan már egy hónapra vagy még több időre eltűntem otthonról, mert nem volt elég időm, hogy hazalátogassak. Rut és a kisbaba hozzászoktak ehhez az élethez, nem volt más választásunk. Nem tudom, Ön vitt-e valaha ilyen iskolai csoportokat, repült-e velük az éjszaka közepén, utazott-e velük hét vagy nyolc napig, kiállt-e eléjük, hogy elmagyarázza nekik újra és újra, mi történt itt az erdőkben, a gettókban és a táborokban, próbált-e áttörni arcuk közönyén, a telefon villanásaival teli gondolataik közé, próbálta-e szemléltetni nekik a halált, adatokat és tényeket, számokat és neveket sorolni nekik, miközben ők meneteltek Ön után zászlókba burkolózva, énekelték a Hatikvát* a gázkamrák mellett, kaddist mondtak a földhalmoknál, gyertyát gyújtottak a gödrökben elégetett gyerekek emlékére, mindenféle kitalált áldozati szertartást végeztek, és erőlködtek, hogy egy csepp könnyet kipréseljenek a szemükből. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon átélte-e mindezt Ön is.

A program minden egyes alkalommal a varsói temetőből indult. Elnök úr, én azt mondom, ezt inkább ki kéne hagyni. Senki sem tudja közülük, hogy ki volt J. L. Peretz, és miért állítottak díszes síremléket a tiszteletére. Lehet, hogy valaha fontos szerző volt, de én nem ismerek senkit, aki akár csak egyetlen könyvét olvasta volna. Azt sem tudják, hogy mi az eszperantó, és ki volt Zamenhof. És igazuk van, hiszen ez az eszperantódolog teljesen megbukott. Virágzó kultúrát akarunk bemutatni nekik, de az igazság az, hogy a zsidók, akik Lengyelországban éltek, nem építettek katedrálisokat, és nem szereztek szimfóniákat. Többségük kiskereskedő volt, akik sós halat ettek, klezmert hallgattak, és faházakban laktak, aztán a vége felé orvosok és ügyvédek is akadtak köztük, keleti barna bőrűek, Jézus gyilkosai. A gyerekek a sírkövek között őgyelegnek, fáradtan az éjszakai repülőúttól, nem tudják, hogy most van-e itt az ideje, hogy zászlóba burkolózzanak, vagy ez még korai, automatikusan rámondják az áment a kaddisra, amit a tanáruk elmond minden fontos sír fölött, fáznak, és csak arra vágynak, hogy végre megérkezzenek a hotelba, és egy kicsit külföldön érezzék magukat. A temető után autóbuszon visszük őket arra a helyre, ahol a zsidó negyed volt, és az Umschlagplatzra, ahonnan a gettó lakóit deportálták, majd a felkelők bunkeréhez a Miła utca 18.-ban – akik alig voltak idősebbek nálatok, magyarázom nekik, és akik csaknem teljesen fegyvertelenül, Molotov-koktélokkal, néhány kézigránáttal és pisztollyal felfegyverkezve tartóztatták föl a német hadsereg hadosztályát majdnem egy hónapra. Álltam előttük, próbáltam szemléltetni a szenvedést és a hősiességet, a Jad Vasem narratívájához tartottam magamat mindenben, nem tértem el tőle se jobbra, se balra, jó gyerek voltam, és amennyire tudtam, igyekeztem túltenni magamat a farmereken és cicanadrágokon, a göndör fürtökön és lófarkakon, a nehéz kabátokon, a hadaró, monoton beszéden, a közönyös pillantásokon, a telefonokon, igyekeztem a fejükbe és szívükbe hatolni. Sosem éreztem azt, hogy sikerült, mert nem szerettem őket eléggé, ezt csak most értettem meg.

A hotelben töltött éjszakák a tanárok rémálma, még csak az hiányzik, hogy másnap szalagcímben hozza őket az újság, izraeli tanulók törtek-zúztak Lengyelországban, szétdúlták a hotel szobáit, berúgtak, kurváztak. Hogy mindezt elkerüljék, a tanárok a hotel folyosóin járőröznek, hallgatóznak az ajtók előtt, szörnyű büntetéssel fenyegetik a gyerekeket, megtiltják nekik, hogy elhagyják a hotelt, és reggelre a tanárok szeme kivörösödik a kevés alvástól. De általában nem történik semmi efféle, a gyerekek lődörögnek a hotel halljában, maximum rendelnek egy kólát, utána lezuhanyoznak a szobában a hotel samponjával és szappanjával, szomorú dalokat játszanak a gitáron, és elalszanak, mint a jó gyerekek lámpaoltáskor. Igaz, néha néhány vad gyerek is jön velük, akik már nem is igazán gyerekek, fiatal arszok a csajaikkal, kis hangszóróból üvölt éjjel a szobájukból a mediterrán popsztár, hogy bosszút álljanak a gojokon és az askenázikon, nem fizetik ki a szobába rendelt italokat, és mocskosan hagyják maguk után a szobát – na, akkor jön a balhé! A tanáraik engem hívnak, hogy mentsem meg a helyzetet, és én segítek is, bár ez nem az én dolgom, beszélek a vadállatokkal, hiszen ismerem a nyelvüket, a recepcióssal megállapodunk a megfelelő összegű kárpótlásról, a felzaklatott tanárokat megnyugtatom. Valami azt súgja bennem, hogy bár ezek a fegyelmezetlen kölykök ölni is képesek, a parancsoknak nehezen engedelmeskednek, képesek megtagadni őket, kibújni a teljesítésük alól, trükközni, a szobába kis vodkás üvegeket csempészni, zajt csapni az éjszaka közepén, de talán a döntő pillanatban nem fogják feljelenteni a szomszédot, bár parancsba kapják, ellentétben a jó gyerekekkel, akik azonnal engedelmeskedni fognak, mert náluk a törvény az törvény.

Yishai Sarid (Fotó: Katarina Ivanisievic)

A második napon általában Majdanekbe utaztunk, hosszan kelet felé, azon az úton, ahol a Krupp-gyár tankjai vonultak, hogy a német nép számára életteret hódítsanak. Széltében-hosszában mindenfelé káposztával és retekkel teleültetett földek. Én tudom, mi az a tank, és ismerem, milyen csodálatos érzés ellenállás nélkül haladni előre, fékezés és megállás nélkül, a vágtató vasállat gyomrában, annak testrészeként. Kétszer állunk meg benzinkútnál enni-inni, enélkül türelmetlenek lennének…

Fordította: Kónya Judit

Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
144 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,